Akár a mesében – 22. fejezet

„Kíváncsi voltam, mikor jössz rá.”

Illés tudja, hogy ezt most kegyetlenül elszúrta. A feszültség mohón zabálja az idegeit. Úgy járkál faltól falig a műhelyben, mint egy ketrecbe zárt, feldühített és kiéheztetett ragadozó. Már csak annyi hiányzik, hogy morogjon, és talán nem is emlékeztetne értelmes emberi lényre. Jelenleg nem is érzi magát annak.
Nem érti, hogy Nikola miért nem érti meg, mert számára kétségbeejtően egyértelmű és nyilvánvaló, ami történt. Nikola családért jött ide, hátrahagyott mindent, mert azt remélte, megtalálja az apját. Helyette megtalálta őt, ő pedig, mintha csak a mesebeli szörnyeteg lenne, foglyul ejtette Nikolát, és nem engedte az apjához. Lehet, hogy erre csak most jött rá, de ez nem mentség.
Nem azzal van a baj, hogy tudja, ki Nikola apja, az a baj, hogy ha veszi a fáradtságot és csak egy picit is belegondol, már a legelején tudhatta volna. Megadhatta volna Nikolának, amire vágyott. Csak éppen akarta Nikolát, és ez felülírt minden mást. Önáltatás volt a fene nagy küzdelem, sőt, mintha előre elrendezte volna az egészet, ami nem jelenti azt, hogy az érzéseik nem igazak, de azt igen, hogy elvett valamit Nikolától. Miért nem haragszik rá Nikola, mikor ő maga haragszik saját magára?
Most csak annyit szeretne, hogy Nikola megkapja a családot, amiért jött, hogy megismerje őket – de hogy akarja megismerni őket, ha vele marad? Találkozik az apjával egy-két órára, feszengve, kényelmetlenül, majd hazajön hozzá, hogy másnap ugyanúgy feszengjen a találkozástól? Nikola nem könnyen nyílik meg, és ami azt illeti, Nikola apja sem egyszerű eset. Ha még itt élne, versenyezhetnének a helyi remete megtisztelő posztjáért. Nikolának és az apjának időre van szükségük ahhoz, hogy megismerjék egymást, de ezt nem lehet ímmel-ámmal, nem lehet csak tettetni. Miért nem érti ezt Nikola?
Illés megtámaszkodik a műhelyasztalon, a peremét szorítja, olyan erősen, hogy belefehérednek az ujjai. Remeg a teste a kétségbeeséstől és a tehetetlenségtől. Mély levegőt vesz, le kell csillapodnia. Muszáj átgondolnia, meg kell értenie Nikolát. Mindig értik egymást, most is képes rá, hogy megértse őt.
Nikola törékeny és sebezhető, ő pedig megsebezte. Elfelejtette, hogy a kemény páncél, a gúnyos riposztok, az éles nyelv és a féktelen szenvedély mennyi bizonytalanságot és félelmet rejt, pedig ő az egyetlen a világon, aki tudja, akiben Nikola megbízott annyira, hogy megmutassa.
Mit láthat Nikola abból, ami történt?
„Illés, nem érdekel, ha hazudtál. Engem… engem soha senki nem akart annyira, hogy még magának is hazudjon érte. Értem. Ha ettől vagy ennyire készen, ne tedd, nem haragszom, és nem is csalódtam benned vagy ilyesmi.”
Nem, ezért nem csalódott, mert annyira szereti őt, hogy mindez nem is érdekli – úgy bocsátott meg neki, hogy meg se bocsátott, mert szerinte nincs mit megbocsátani. Csak annyit lát ebből, hogy soha senki nem akarta még így. Csak ő. De Nikolának tudnia kell, hogy más is akarja, olyan különleges lány, annyira értékes, tudnia kell. Tudnia kell, hogy nem csak ő gondolja így.
„Most árulsz el. Most nem bízol bennem. Most nem hiszed, hogy téged választanálak.”
„Mert nem tudhatod, engem választanál-e. A választást is elvettem tőled.”
Vajon tényleg ezt hiszi? Kételkedik benne?
Illés behunyja a szemét. Nikolát látja maga előtt. Milliónyi édes pillanatot, amikor összefonódott a tekintetük és belezuhantak egymásba.
Nem, pontosan tudja, hogy Nikola őt választaná. Ha máshogy alakulnak a dolgok, ha belegondol már az elején, ki Nikola apja, talán valamiképp akkor is utat találtak volna egymáshoz. Nehezebben, körülményesebben, de Illés nem tudja elfogadni, hogy végül nem lettek volna együtt.
Nem létezik, nem létezhet olyan világ, ahol ők nincsenek együtt.
Ami köztük van, az különleges, igazi, nem múlhat el és nem változhat meg. Nikola mindig őt választaná. Akkor végül is milyen választási lehetőséget vett el tőle? Miért mondta ezt? Miért nem gondolkodott, mielőtt megszólalt?
Illés élesen szívja be a levegőt, a mellkasa fájdalomtól sajog.
Azért mondta, mert azt akarja, hogy Nikolának családja legyen. Nikola nem értette őt, ő meg csak arra tudott gondolni, hogy meg kell adnia neki, amire vágyik, erre mit tesz? Eltaszítja magától, hogy inkább a családját akarja. Pedig nem kell választania, nem változna köztük semmi, csak Nikola megismerné az apját, ez nem olyan, mintha elküldené őt, mintha már nem akarná. Nem mondta, hogy ezt akarja… De a franc egye meg, azt se mondta, hogy nem ezt akarja, sőt…
Illés ellöki magát az asztaltól, újra járkálni kezd. Nem tudja, mit tegyen. Ilyen az, amikor nem boldogul a szavakkal, és amilyen seggfej, mit csinál? Hagyja az egészet. Mint Emesével annak idején, mint mindenki mással. De Nikola fontosabb, Nikola minden, nem adhatja fel! Muszáj… a pokolba, muszáj valamit tennie! Nem bírja elviselni, hogy megsebezte Nikolát, gyűlöli magát miatta, de azért még jobban, hogy most ennyire tehetetlen.
Levegőre van szüksége, térre, különben megbolondul.
Megindul, de az előszobában rögtön meg is torpan. Nem mehet el úgy, hogy nem szól Nikolának, nem tűnhet el. A nappali felé fordul, de aztán nem mozdul. Fél most szembenézni a lánnyal, nem akarja még jobban megbántani, előbb ki kell találnia, mit mondjon, és hogyan.
Lassan beszívja és kifújja a levegőt, aztán nyugalmat erőltetve magára átvág a konyhán, és megáll a nappaliba vezető boltív alatt. Nikola a kanapén ül, felhúzta a lábát és köré fonta a karját. Mintha minél kisebbre akarna zsugorodni, mintha így akarná magát egyben tartani. Illés sajgó szívvel nézi, és legszívesebben odalépne hozzá, az ölébe kapná, és addig csókolná, míg Nikola meg nem érti, hogy nem akarja bántani, hogy egyszerűen csak mindent meg akar neki adni, amire vágyik, még ha ezt szörnyen pocsékul csinálja is.
– Nikola… sajnálom – szökik ki belőle.
Nikola összerezzen, de nem néz rá.
– Ne most, Illés, csak… ne most, jó? Nem akarom elölről kezdeni – motyogja fátyolos hangon.
Illést gúzsba köti a kétségbeesés. Érzi Nikola hangján a fájdalmat, de érzi a makacs elutasítást is. Nincs értelme bármit mondani, most nincs. Ha most próbálná, újra csak összegabalyodnának benne a szavak, és hirtelen, ostobán olyasmit mondana ki, amit át se gondolt. Nem véletlen, hogy olyan hallgatag természetű, ha pedig mégis megszólal, akkor keresetlenül nyers. A fához ért, a fával bármit kifejez, megmutat, de a szavakkal rendszerint kudarcot vall. Sosem akart küzdeni a szavakért, de most igen, mert most semmi más nem lehet elég. Ehhez viszont muszáj, hogy kiszellőztesse a fejét.
– Járok egyet.
– Jó.
Nikola nem néz rá, de Illés nem is várja. Kényszerítenie kell magát, hogy elinduljon. Mikor kilép a házból, nem a tó felé fordul, hanem inkább az utca felé. A tó csak arra emlékezteti, hogy Nikola képes volt az éjszaka közepén, meztelenül alámerülni a kívánságért, hogy családja legyen. Bármit kívánhatott volna, de ő ezt kívánta. Nem szerelmet, mint ahogy a legtöbb lány tette volna a helyében, hanem családot.
Illés valóra akarja váltani azt a nyamvadt kívánságot – de nem azon az áron, hogy elveszíti Nikolát, mert Nikolának épp úgy szüksége van rá, mint neki Nikolára. Az elmúlt két hónap megmutatta Illésnek, hogy boldoggá teheti a lányt, és egész életében mást se akar tenni, csak ezt. Boldoggá tenni Nikolát, és boldognak látni őt. Mert Nikola az, aki boldoggá teszi, minden pillantásával, mosolyával, már pusztán a jelenlétével is. Nem kell más, nem kell több.
Illés nem figyeli, merre megy, nem fogja fel maga körül a világot.
Kavarog benne mindaz, amit egymásnak mondtak, szédülnek a szavak, az egész egy őrült örvény, mélyre rántja, nem tud már gondolkodni. A léptei gyorsak, dühösek, úgy megy az éjszakába ájult utcákon, mintha azokat a szavakat hajszolná, amelyeket magában nem talál meg.
Kifulladva áll meg. Nem futott, most mégis alig kap levegőt. Szorít a mellkasa, a szíve túl gyorsan, túl erősen dobog. A szíve fölé fekteti a tenyerét, érzi a vad kalapálást. Fanyarul elmosolyodik a gondolatra, hogy a szíve most fellázad ellene, mert elszakította Nikolától. Talán maradnia kellett volna. Megmondani Nikolának, hogy szereti.
De ez elég lett volna?
Illés úgy néz körbe az utcán, mintha azt remélné, valahol rálel a válaszra. Mikor észreveszi, hogy az egyik ablakból fény szűrődik ki, sivatagi vándornak érzi magát, aki végre oázist talált. Oma ébren van, és Illés, mint aki kábulatból tér magához, gondolkodás nélkül a kapuhoz siet és becsenget. Nem lehet véletlen, hogy Oma nem alszik.
Nyílik a bejárati ajtó, és amikor Oma megpillantja, egy picit sem lepődik meg. Ugyan köntöst visel, de nem tűnik álmosnak.
– Sajnálom, hogy ilyenkor rád török – kezdi Illés, amikor Oma közelebb ér hozzá, de Oma mosolyogva legyint.
– Badarság. Most főztem teát. Vártalak ám.
– Te tényleg boszorkány vagy.
Oma vidáman felkacag.
– Láttam ma rajtad, hogy tudod. Kíváncsi voltam, mikor jössz rá – teszi hozzá, mikor kinyitja a kaput.
– Te tudtad? – húzza össze Illés a szemét, de rögtön rá is jön, hogy a kérdés ostobaság. Még egy dolog, amit nem vett észre, mert nem akart észrevenni. – Persze, hogy tudtad.
– Azt hitted, nem ismerem fel a saját dédunokám? – hunyorog rá huncutul Oma. – Gyere, igyunk egy teát!
Illés szó nélkül, engedelmesen követi Omát. Nem szólal meg egészen addig, míg már a konyhaasztalán ülve Oma elé nem teszi a gőzölgő teát.
– Miért nem szóltál, Oma?
Oma kihúzza az egyik konyhaszéket, komótosan letelepedik rá, és elégedetten magába szívja a tea illatát. Mikor Illés szemébe néz, gyengéd szeretettől puha a tekintete.
– Mert idő kellett nektek. Ott voltatok egymás szemében, és ezt nektek is fel kellett fedezni. Ha szólok, Nikola nem maradt volna veled, nem ismeritek meg egymást, és nem találtok rá egymásban a saját világotokra. – Oma szomorkásan felsóhajt. – A szerelmet el lehet szalasztani, ha az ember nem vigyáz, márpedig a dédunokám megérdemli, hogy szeressék. Minden, ami történt, így volt helyes.
Illés feszengve pillant Omára. Igen, Nikola megérdemli, hogy szeressék, de ma megbántotta őt, olyannyira megbántotta, hogy a fájdalmát még ő is érzi.
– És ha rosszul szeretem?
– Jaj, fiam, nem szeretheted rosszul. – Oma melegen mosolyog rá, a szemében nincs egy cseppnyi kétely sem.
Illés egyszer telerajzolta zsírkrétával az óvodában a mosdó fehér falát. Olyan fehér volt az a fal, bántotta a szemét az üresség, úgy gondolta, sokkal jobban is ki lehetne használni a felületet, minthogy unalmas fehér legyen. Gondos aprólékossággal felrajzolta a kis herceg bolygóját, a rózsáját, a bárányt a ládában, az óriáskígyót az elefánttal. Oma rajtakapta, és Illés bűntudatosan hajtotta le a fejét, mert tudta ő, hogy nem szabad csak úgy a falra rajzolni. Most ugyanúgy érzi magát, mint akkor.
– Tudtam – vallja be Illés. – Mindvégig tudtam, persze nem igazán, de… csak azért nem, mert nem akartam. Kerültem, hogy belegondoljak, nem foglalkoztam vele. Nem vettem észre, hogy ezt teszem, nem szándékosan vettem el tőletek, de…
– Nem vetted el tőlünk, te gyerek! – fortyan fel Oma szigorúan villanó tekintettel. – Áruld el nekem, de őszintén, megbántad, hogy így történt?
– Istenem, dehogy!
Elkövetett valamit, amit nem lett volna szabad, és szégyelli ugyan, de nem bánja. Nem bánja, hogy nem gondolkodott el azon, ki Nikola apja, mert így volt esélye megismerni Nikolát. Akkor régen sem bánta a rajzokat, sokkal szebb lett úgy a mosdó – ezzel még Oma is egyetértett.
Oma ellágyult vonásokkal néz rá.
– Még nem tudtad, de már szeretted. Most pedig azért érzed magad rosszul, mert annyira szereted. Azt hiszed, elárultad, mert nem gondolkodtál el azon, ki az apja. Mert nem adtad meg neki, amire a legjobban vágyott. Ezért haragszol magadra, ezért hiszed, hogy becsaptad, de ökör vagy, hiszen most mégis mit csinálsz? – Oma nem hagyja, hogy Illés válaszoljon, megteszi helyette. – Családot adsz neki, és ennek most van itt az ideje. Nem elárultad, megmentetted. Megtanítottad bízni, és erre csak te lehettél képes. Az unokámnak nem ment volna, nem ismeri Nikolát, és nem is lett volna benne olyan mély a vágy, hogy megnyissa őt, mint benned. Te úgy akartad őt, ahogy soha senki nem tudja akarni rajtad kívül. Megmentetted őt nekünk, most már nem fél annyira az emberektől. Richárdtól se fog félni. – Oma elégedetten néz rá, de Illés nem érez megkönnyebbülést. Ő csak Nikola fájdalmát érzi.
Belekortyol a teába, és nem szólal meg, azonban ahogy leteszi a csészét, valósággal fejbe kólintják Oma szavai, és mintha helyrerázódnának benne a gondolatok.
Omának igaza van.
Haragudott magára. Haragudott, mert úgy érezte, hazudott, és annak hazudott, akit a legjobban szeret a világon.
Illés szemöldöke borúsan összeszalad.
Azt akarta, hogy Nikola is haragudjon rá. Valahol mélyen, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, talán azt akarta, hogy Nikola elhagyja. Ha elhagyja, küzdhetett volna érte, és bebizonyíthatta volna neki – és még magának is –, hogy megérdemli a szerelmét.
De Nikola nem haragudott, csak szerette. Nem haragudott, amíg ő nem adott rá tényleg okot.
– A kurva életbe! – dörmögi Illés, és nagyon szeretné most a falba verni a fejét. Hogy lehetett ekkora barom? Hiszen nincs mit bizonyítani, nincs mit kiérdemelni. Ők összetartoznak.
Illésben minden félelem – a korkülönbség, hogy elég lehet-e Nikolának, hogy Nikola tényleg akarhatja-e őt, hogy helyes-e együtt lenniük – egyetlen parányi pontba zsugorodik, majd feloldódik a végtelen nyugalomban. Illés felszabadultnak érzi magát, már nem húzza le semmilyen kétely, nincs, amivel meg kell küzdeni. A világon a leghelyesebb, legigazibb dolog, hogy Nikola és ő együtt legyenek.
– Ki vele, mit mondtál neki? – pirít rá Oma szelíden.
– Hogy nem maradhat velem – ismeri be Illés. – Azt akartam, hogy legyen egy kicsit az apjával, hogy megismerjék egymást. Tényleg így gondolom, nem kellek én oda, de… sok hülyeséget mondtam.
Oma megértőn bólint, és finoman megpaskolja Illés asztalon pihenő kezét.
– Néha mind mondunk hülyeséget. A kérdés az, hogy ezt belátjuk-e, és ha igen, mihez kezdünk vele.
Illés erőtlenül elmosolyodik, de a mosolya kérészéletű.
– Megbántottam őt, Oma. Hogy mondjam el neki, hogy nem elküldeni akarom, hogy szeretem?
– Hát így – mosolyog rá derűsen Oma. – Mondtam neked, ti férfiak néha rettentő ostobák vagytok. Mondd el neki, de így mondd, ne máshogy. Sose boldogultál jól a szavakkal, fiam, szóval ne akard túlragozni. Aztán pedig csak szeresd. Érteni fog. – Oma nyomatékosításul biccent egyet, majd türelmetlenség lobban a tekintetében. – Menj, az ég áldjon meg! Hozd ezt helyre, különben mérges leszek rád, és azt nem akarhatod.
Illés feláll, de mielőtt elindulna, puszit nyom Oma ráncos arcára.
– Köszönöm, Oma.
– Menj már, ne várasd tovább! – hessegeti Oma jókedvűen.
Illés számára mintha megszűnne az idő. Az egyik pillanatban még Oma kapuján lép ki, a másikban már a sajátját nyitja. Hogy hogyan ért haza, nem tudja, a pillanatok nyomtalanul suhantak el mellette. Csak Nikolát látja maga előtt, csak rá gondol.
Sietve lép fel a verandára, oda se figyelve vágja ki az ajtót, nem veszi észre, hogy visszatartja a levegőt, csak amikor belép a nappaliba, és kiszakad belőle a lélegzet.
Nikola nincs itt.
Egy pillanatra pánik gyengíti el a testét, de higgadtságot erőltet magára. Sarkon fordul, és döngő léptekkel felrohan az emeletre. Nikola szobájából fény szűrődik ki a küszöb felett. Illés szaporán dobogó szívvel lép az ajtóhoz. Bekopog, és amikor nem kap választ, nem hezitál, benyit.
Nikola kirámolta a ruháit a matracra, és most törökülésben ülve a matrac szélén, dühösen préseli egyiket a másik után a hátizsákjába. Illés tudja, hogy Nikola hallja, hogy itt van, de dacosan összeszorított szájjal csak azért se néz rá.
– Nikola…
– Nem akarok veled beszélni.
– Nikola…
– Holnap elmegyek, ha ezt akarod.
– Nem akarom ezt, Nikola.
Nikola keze megdermed mozdulat közben. Mély levegőt vesz, és lassan felnéz rá. Megbántottság árnyai festik tele sötétséggel a tekintetét.
– De…
– Csak kérlek – vág közbe Illés halkan. Úgy lép közelebb Nikolához, mintha megriadt őzhöz közelítene. – Arra kérlek, hogy ismerd meg a családod, hogy legyél egy kicsit velük. Ez nem jelenti azt, hogy nem akarlak, nem jelenti azt, hogy nem fogsz hiányozni minden egyes nap minden percében, és azt sem jelenti, hogy nem jöhetsz el hozzám, amikor csak akarsz. Nem küldelek el, Nikola.
– De azt szeretnéd, ha elmennék – pillant rá összevont szemöldökkel Nikola.
– Nem szeretném, csak úgy gondolom, így ismerheted meg igazán az apádat. Úgy gondolom… kell nektek az idő egymással, hogy igazán az apád lehessen. Egész életedben erre vágytál, megérdemled, hogy mindenestül megkapd.
Nikola nem enyhül meg, gyanakvón összehúzott szemmel méregeti.
– Elhiszed, hogy vissza fogok jönni hozzád? Hogy hiába lenne más lehetőségem, akkor is téged akarlak majd? Nem arról szól ez az egész, hogy kételkedsz bennem, kettőnkben?
Illés fél térdre ereszkedik Nikola előtt, megfogja a lány kezét, és a szíve fölé húzza.
– Nikola, igazából nem mész el tőlem. Velem vagy, mindig, érted? – Illés már nem érzi, hogy bűn lenne kimondani, nem érez szorítást a mellkasában, nem fogja vissza semmi. Nem árulás, sosem volt az. – Szeretlek.

Akár a mesében – 22. fejezet” bejegyzéshez 17 hozzászólás

  1. Eggeeek, Richárd az apja? Vagy újabb családtagot hozol be? Nem emlékszem Oma teljes családjára :D XD De kapásból Ricsi ugrott be XD Jáááj, lerágom a körmöm :D

    1. Amennyiben Nefelejcs Richárdjára gondolsz, igen, ő az apa. :) Bár nem emlékszem, mennyire részleteztem Oma családját, de a képzeletemben csak két unokája van, Richárd és Ida. :)

      1. Bingó, naná, hogy az én Richárdomra gondoltam :D bocs Nefelejcs, bírom a pasid. Izé, akkor mostoha anya lesz? WOWOWOWOWOW Na ez érdekel!

      2. Jaj, hát ezen most nagyon jót mosolyogtam! :) Örülök, hogy bírod Nefelejcs pasiját. :) Igen, Nefelejcs lényegében tényleg Nikola mostohaanyja lesz. :) Örülök, hogy érdekel. :)

  2. Nagyon szeretem a történeteid Kia, főleg azt, hogy egy “univerzumban” játszódnak és gyakran összérnek a szálak. Viszont ez a Richárdos dolog nekem erőltetetnek hat :(

    1. És mégis mi benne az erőltetett? Legalább fejtenéd ki Kiának, csak odavakkantjátok neki mostanában, hogy “ez erőltetett”, aztán meg még ő érzi sz*rul magát, holott a lelkét kiteszi, hogy újabb meg újabb szuper történetekkel ajándékozzon meg minket… Igenis minimum annyit megérdemel, hogy ha nem tetszik neked benne valami, azt ne egy rövid mondatban vágd hozzá, hanem normális és építő jellegű hangnemben fejtsd ki a véleményedet. Szerintem beleillik a sztoriba, Hanga-bokorban eleve összeérnek a szálak, mert ahogy én elképzelem, az nem egy nagyon nagy hely.

      1. Én pedig úgy gondolom, hogyha már reagálsz arra, amit nem Neked írnak, akkor illik normális hangnemben tenni ezt. Itt senki nem szidta Kia-t (a Merengőn se), sőt mindenki leírta, hogy szereti a történeteit.
        És mutass kérlek még egy példát erre a megjegyzésedre.”csak odavakkantjátok neki mostanában” Kik vakkantják oda? Attól még, hogy van akinek erőltettet ez a szál másnak tetszhet.

      2. Kedves Dóri!
        Először is bocsánat a késlekedésért, már elkezdtem fogalmazni a választ, csak elég lassú vagyok, mert mindig alaposan átgondolom, mit és hogyan írjak, közben pedig befutott egy hívás az öcsémtől és elbeszéltük az időt – láttam, hogy azóta több hozzászólás is érkezett, de sorban haladok, azokat még nem olvastam, szóval most csak az első hozzászólásodra válaszolok, hogy ne keveredjek bele. :)
        Azt hiszem, sok érzésre nincs magyarázat, olykor az ember nem tudja megmagyarázni, hogy valamit miért érez erőltetettnek, ez sajnos olyasmi, amit akár nehéz is lehet kifejteni, itt most például pusztán egy olyan fordulat, ami nem illik a képbe, minden különösebb indok nélkül, csak egy érzés, amit nehéz lenne megfogni vagy körülírni, sajnos ilyen van, és persze, ilyenkor mindig elszomorodom kicsit, mert szeretném, ha mindenki, aki olvas, abszolút élvezné a történeteimet, de igyekszem megtanulni, hogy nem mindig mindent szerethet mindenki egyformán. Sőt, igazából azt is gondolom, hogy ez többször fordul elő, mint amennyiről én ténylegesen tudok, de nincs ezzel baj, bárki is ír bármit, igyekszem belőle tanulni, okulni. :) Persze az valóban sokat jelent, ha indoklást és magyarázatot kapok, de úgy hiszem, ez olykor tényleg nem áll módjában annak, aki hozzászólást ír.
        Örülök, hogy szerinted beleillik a sztoriba Richárd, ez jólesik – és igen, Hanga-bokor valóban nem egy nagy település. :)
        Köszönöm, hogy írtál, jólesik, hogy úgy érezted, meg kell védened, de nincs semmi baj, minden hozzászólást és véleményt igyekszem elfogadni. :)

      3. Kedves Beo!
        Tőled is bocsánatot kérek, amiért csak most értem ide, elég lassan írok választ, mert szeretem alaposan átrágni, hogy biztosan minden a helyén legyen benne, és közben még az öcsémmel is beszéltem, így kicsit megakadtam. Láttam, hogy felgyűlt néhány hozzászólás, még nem olvastam el őket, most csak az elsőre válaszolok, mert nem szeretnék összekavarodni. :)
        Tényleg úgy van, hogy ami valakinek nem tetszik, másnak még tetszhet, abszolút igazad van, és ezt én is mindig igyekszem így kezelni, kisebb-nagyobb sikerrel, illetve persze mindenből igyekszem levonni a tanulságot. :) Valóban nem szidott senki, nem is érzem így, és jólesik, hogy még ha valaki negatívumot említ is, azért hozzáteszi, hogy szereti a történeteimet. :)

    2. Kedves Brigitta! Nagyon jólesik és sokat jelent, hogy szereted a történeteimet, és örülök, hogy azt is szereted, hogy gyakran összeérnek a szálak, nagyon köszönöm. :) Természetesen azt nagyon sajnálom, hogy számodra Richárd erőltetettnek hat, de köszönöm, hogy ezt is megosztottad velem. Köszönöm szépen, hogy írtál! :)

  3. Épp a napokban kapott egy olyan hsz-t a Merengőn, hogy amit írt, az hiteltelen és erőltetett. Ráadásul ami külön rosszul esett neki, hogy olyan ember írta ezt, aki korábban egy sort sem, csak a negatívval jött most. Rá és erre a jelenlegire írtam a fentieket. Sajnálom, amiért indulatosan fogalmaztam, de attól még, mert Kia felétek próbálja nem mutatni, rosszul esik neki ez az egész, a Merengős eset után a történet befejezése is veszélybe került. És akik csak ennyit vágnak hozzá, negatív véleményt, azok nem mérik fel, mit okoznak. Persze ha ezen én dühödöm fel mint Kia egy jó ismerőse, még én leszek bűnösnek kihozva. És jön a “Kiát senki nem bántotta” szöveg. De igen, bántják, csak nem veszik észre.

    1. Ne haragudj, de aki ír, az bizony kap néha negatív kritikát, nem azt mondom, hogy ne essen neki rosszul, nyilván bárkinek rosszul tud esni, de 3 nem “jaj de várom, mi fog történni” kritika nem a világ vége. Egyik sem azt írta, hogy rosszul ír és hagyja abba, sőt.
      Te írtad:’Igenis minimum annyit megérdemel, hogy ha nem tetszik neked benne valami, azt ne egy rövid mondatban vágd hozzá”
      Megnéztem a merengős kritikát ismét, és az nem egy egy mondatos odavágás volt. Le volt írva benne, hogy miért is érzi így a kommentelő, valamint az is benne volt, hogy alapvetően szereti Kia történeteit. Mind a két merengős kritika tisztán leírta, hogy miért is nem kerek neki ez a dolog így. Attól még másik 50 embernek simán lehet kerek.
      ” És akik csak ennyit vágnak hozzá, negatív véleményt, azok nem mérik fel, mit okoznak”
      Újfent leírom: nem találtam olyan kritikát, amiben csak negatív vélemény lett volna. És miből gondolod, hogy nem mérik fel? Miből gondolod hogy nem az történt, hogy valaki megpróbálta azt normálisan megfogalmazni, szeretem a történeteidet, de ez most nagyon nem jön át, nekem nem stimmel? Egy normális negatív kritikát ezerszer nehezebb megfogalmazni.Egyik kritikában sem volt semmi bunkó, ezért sem értem a reakciódat. A negatív kritikát pedig nem lehet úgy megfogalmazni, hogy az jól essen valakinek.
      A mit okoznak kérdéshez pedig: nyilván íróként nagyon rossz érzés ilyen kritikát kapni, de ha soha senki nem vállalja fel, hogy neki ez így nem kerek, akkor miből fogja tudni, hogy az olvasói részének esetleg nem kerek a történet.
      Jah és ha nem lenne világos: szeretem Kia történeteit, különben 1. nem nézném a honlapját. 2. nem venném a fáradtságot és írnék ide.
      Szóval Kia: írj tovább :)

      1. Igazad van, túl hevesen és indulatosan reagáltam, emiatt Brigittától is elnézést kérek. A hevességemet az okozta, hogy féltettem Kiát, mert néhány napja tényleg rosszul volt, én pedig nagyon megszerettem őt az elmúlt hónapokban, és igen, úgy viselkedtem most, mint egy harapós anyatigris. Sajnálom.

      2. dorydaydreamer értem.

        És kíváncsian várom, hogy folytatódik a történet. :)

      3. Kedves Beo! :)
        A következő válasz. :)
        Igazad van, aki ír, kap negatív kritikát is, ez elkerülhetetlen, hiszen nem tetszhet minden mindenkinek egyformán, és akad olyan is, amikor valami épp egyáltalán nem tetszik valakinek, ez tényleg nem a világ vége, és nincs is vele semmi baj. :) Ahhoz, hogy valaki negatívat írjon, bátorság kell, tényleg nehezebb megfogalmazni, pedig a negatív kritika valóban tud hasznos is lenni, jelenthet nagyon sok segítséget, és tényleg jó látni azt is, ha valami valakinek épp nem tetszik, mert ebből lehet tanulni. Nagyon sokszor segített már negatívum említése abban, hogy egy-egy történet jobb legyen, és ezért a mai napig nagyon hálás vagyok. :)
        Mikor Dóri azt említette, hogy csak negatívat ír valaki, azt úgy értette – vagyis szerintem úgy értette -, hogy a sok történet alatt korábban egyszer sem ír valaki, amikor pedig mégis ír, akkor alapvetően egy negatív dolog miatt, holott egy-egy történet végén jólesik az embernek, ha akár annyit is írnak neki, hogy “tetszett”, de igazából nincs ezzel baj, örülök, ha bármikor megtudhatom, hogy valaki alapvetően szereti, amit írok, a negatívum említése pedig becsülendő, mert igazából kevesen veszik hozzá a bátorságot, pedig tényleg jó ezeket a dolgokat is látni. Minden másról az alapvető bizonytalanságom és önbizalomhiányom tehet, de ez igazából senkire nem tartozik, és nem is szeretném, ha emiatt bárki visszafogná magát, ha egyébként negatívumot említene.
        Örülök, hogy szereted a történeteimet, köszönöm szépen. :)
        És igyekszem. :)

      4. Kedves Dóri, kedves Beo! :)

        Az utolsó két hozzászólásra már egyben válaszolok, remélem, nem haragudtok. :)

        Dóri: jólesik, hogy féltesz, köszönöm, és örülök, hogy megszerettél, ezt is nagyon köszönöm. :)

        Beo: örülök, hogy várod, hogyan folytatódik a történet, köszönöm szépen. :)

    2. Kedves Dóri! :)
      Második kör. :)
      Valóban nem mutatom kifelé, ha bármi rosszulesik, igazság szerint úgy érzem, ez nem tartozik az olvasókra, mert ez senkinek nem hibája és senkire nem is haragszom ilyenkor, sőt, sokszor sok minden más is belejátszik abba, ha valami épp rosszabbul érint, és ezeknek már semmi köze nincs se a történetekhez, se a hozzászólásokhoz. Senkinek nem szeretném elvenni a kedvét attól, hogy megossza velem, ha valamit nem talál jónak vagy valami épp nem nyeri el a tetszését, mert nagyon sokszor nagyon hasznosak ezek az észrevételek, és rávilágítanak nekem olyasmire, amit orvosolnom kell. Néha persze ezt nem tudom megtenni, olyankor kicsit nehezebb, mert alapvetően szeretném mindig jobbá tenni a történeteket, ha lehet, mindenki számára, de igyekszem ezeket a dolgokat magamban elrendezni.
      Azt tényleg nehezebb kezelni, ha valaki a sok történet alatt egyszer sem írt, majd azért ír, mert épp egy negatívumot szeretne megemlíteni, de jól van ez így, legalább tudom, hogy minden addigit olvasott és szeretett. :)
      Igazság szerint engem valóban nem bánt senki, a negatívum a történetnek szól, az másik kérdés, hogy nekem néha nehéz a történetet magamtól különállónak kezelni, de ez megint olyasmi, ami az én hibám és nekem kell megtanulnom megoldani. :)
      Szerintem senki nem fog bűnösnek kihozni, olykor mindenkivel előfordul, hogy elragadják az indulatok. Bízom benne, hogy senkiben nem marad rossz érzés, mivel a blog alapvetően azért van, hogy jól érezzük magunkat itt. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s