Akár a mesében – 11. fejezet

„A pokolba, Nikola, megőrültél?”

– Köszönöm – fordul vissza Nikola, mikor már majdnem kilép a nappaliból. Illés a tévé előtt áll, épp visszateszi a dvd-t a tokjába. – Ez volt életem legjobb napja. – A vallomás hirtelen szakad ki Nikolából, de nincs benne semmi túlzás, talán ezért is érzi úgy, hogy Illésnek tudnia kell, mit adott ma neki.
Illés arckifejezése nem változik, de a tekintete ellágyul, és a máskor ridegkék szempárban mintha nyáréjszakák olvadnának szét. Amikor Illés így néz rá, ennyi féltő megértéssel, Nikola úgy érzi, szappanbuborékok lebegnek a gyomrában, amitől a szíve mindig remegve meglódul. Illés közelében sokszor érzi magát furcsán, úgy, ahogy korábban még soha, de úgy hiszi, ez csak azért van, mert egyre szorosabb szálak fűzik őket egymáshoz. Titkok, történetek, mosolyok, mind-mind egy szál, Illésből és belőle, kibogozhatatlan csomóval összekötve.
Nikola nem sejtette, hogy ilyen érzés, amikor az ember megismer valakit. Hogy a kötődés néha olyan erősnek tetszik, mintha valóban fizikai formát öltene. Azt se sejtette, hogy nem kellenek hosszú hetek ahhoz, hogy valakiből idegen helyett barát legyen, hogy igazából nem is az idő a kérdés, hanem az, hogy mikor születik meg a bizalom, hogy két ember mennyit oszt meg magából a másikkal.
Ő többet osztott meg magából Illéssel, mint eddig bárkivel, és úgy sejti, mindazt, amit ő tud, Illésről sem tudja akárki. Ettől pedig nem is csak buborékok lebegnek benne, hanem mintha ő maga lebegne, akár a felhők vagy a gyerekkori álmok.
Nikola halványan elmosolyodik, és elindul a lépcső felé. Nem azért szólalt meg, mert választ várt Illéstől, már megtanulta, hogy a férfinak tényleg nem erős oldala a lelkizés, inkább gyakorlatias, és nem szavakkal, hanem tettekkel fejezi ki az érzéseit, de sokszor még a gondolatait is. Végül is az egész mai nap erről szólt.
Már pirkadt, mikor Nikola kábán magához tért a hintaszékben, Illés akkor még mindig dolgozott, bár a mozdulataira már rátelepedett a fáradtság. A lány szégyellte magát, hogy elaludt, mikor csak egy kicsit akart maradni, bocsánatot is kért, de Illés egy hanyag kézlegyintéssel és mosollyal szétfoszlatta a zavarát. Együtt mentek fel az emeletre, jó éjszakát kívántak egymásnak, ami mindkettejükből halk nevetést csalt elő, és aztán csak dél körül ébredtek fel.
Együtt kávéztak kint a teraszon, nem beszélgettek, mindketten kómásan, laposakat pislogva bámultak ki a fejükből, de az ébredés közös pillanatainak meghitt varázsa volt. Reggeli közben Illés tett valami megjegyzést a „második reggelire”, amit Nikola nem értett, így sült ki, hogy nem látta A Gyűrűk Urát. Illés felvetette, hogy megnézhetnék együtt, ha van kedve, és az, hogy Illés szívesen töltené vele az időt, Nikolát egészen elgyengítette.
Mikor Trix itt aludt, néztek együtt filmet, de az egészen más volt, mint most Illéssel. Akkor Nikola nem volt feszélyezett és nem háborgott a gyomra. Az elején Illés is zavartnak, vagy talán inkább idegesnek tűnt, de amikor Nikola először kuncogott fel egy jeleneten, mosolyogva ránézett, és ezzel megtört a köztük lévő feszültség.
Különös, hogy közel kilencórányi filmnézés alatt az ember mennyi mindent megtudhat a másikról. Nikola már ismeri Illés nevetésének árnyalatait, tudja, hogy feszül meg az álla, ha mereven figyel, tudja, hogyan csillog a szeme, ha gúnyos megjegyzést tesz, tudja, hogyan lazul el a tartása, ha elveszíti magát a történetben. Tudja, hogy lenyűgözi a természet ereje és szépsége, hogy szereti a hegyeket, hogy az őszt jobban kedveli, mint a telet, hogy a kedvenc illata az átázott föld- és falevélillat, hogy mérhetetlenül bosszantja az emberi hülyeség, hogy csodálja az enteket a türelmükért, és ha tehetné, szívesen szóba elegyedne az előkertben álló cseresznyefával. Annyi sok mindent tudott meg, hogy úgy érzi, akár térpéket is rajzolhatna Illés lelkéről.
Vajon Illés ugyanennyit tudott meg róla? Nikola árulkodóan gyermeki, ártatlan izgalommal követte a filmet, beleveszett a nagy képernyő varázsába, a látványba, a hangokba, sokszor úgy érezte magát, mintha nem is a valóságban lenne, hanem benne a történetben. Volt, hogy megijedt, hogy visszatartotta a lélegzetét, hogy fészkelődött vagy épp elpityeredett. Azt már megtapasztalta, hogy egy könyv miként ér a lelkéig, hogy a leírt szavak mennyire mélyen fel tudják kavarni, de nem számított rá, hogy ezt egy film is elérheti, hogy ennyire megfeledkezik mindenről, miközben peregnek a jelenetek.
Csodálatos délután volt, Nikola lelkében elégedetten nyújtózkodik a boldogság. Nem hiszi, hogy tudna most aludni, hiába jár már későre, tele van energiával. Talán járhatna egyet odakint. Ahogy felér a szobájába, az ablakhoz lép. Még nincs telihold, de már nem sok híja van, az égbolt felhőtlen, és a kert olyan tiszta, mégis sejtelmes fényben fürdik, mintha szorgos tündérek tündérporral hintették volna tele.
Nikola tekintete lustán barangolja be a sötétségbe áztatott világot. Mindennek egészen más most az árnyalata, mint nappal, mélyebbek és teltebbek a színek. A tó rezzenéstelen felszíne úgy tükrözi az égboltot, mintha maga is végtelen lenne. Nikola soha nem látott még ennyi csillagot, a város harsogó, figyelmet követelő, zajos fényei elnyelték a törékeny, tiszta ragyogást.
Ha most úszna a tóban, az olyan lenne, mintha a csillagok között úszna? Mintha tér és idő nélkül az égbolt végtelen fényeiben fürdene?
Nikola kinyitja az ablakot, a függöny lebben, meséket suttogó, selyemkönnyű illatok és finom neszek ömlenek be a szobába. A lány a párkányra könyököl, állát a tenyerébe ejti, és álmodozva bámulja a világot.
Tegnap megkérdezte Dávidot, hogy biztosan nincs-e több kikötés a kívánsággal kapcsolatban, mint amennyit korábban elmondott. Nem kell-e például megvárni a teliholdat? De Dávid csak a fejét rázta.
Megtehetné ma, beúszhatna. Végül is mire várjon? Nikola gyomra bukfencet vet, ahogy eszébe jut, hogy holnap ebédre hivatalosak Illés szüleihez. Izgul a találkozás miatt, mert bármit is mondott Illés, ő azért tart attól, hogy a férfi szülei majd nem kedvelik. Nem akar feszültséget szítani Illés családjában. Ha ma beúszna, kívánhatná, hogy Illés szülei kedveljék, kívánhatna családot, amiben szeretik és elfogadják őt. Ha a legenda igaz, a tó segítene neki, hogy megtalálja itt a helyét, hogy beilleszkedjen.
Nikola a lelke minden rezdülésével erre vágyik, szívet szaggató sóvárgással és kétségbeesett reménnyel – és ez elég is, hogy döntésre jusson.
Bezárja az ablakot, az ajtóhoz lép, résnyire nyitja, és kifelé fülel. Nem hallotta Illést feljönni, tehát a férfi vagy a nappaliban, vagy a műhelyben van. Óvatosnak kell lennie, ha nem akar lebukni, márpedig nem akar, mert Illés jó eséllyel őrültségnek tartaná, hogy éjnek évadján meztelenül készül úszni a tóban. Várhatna még, túl kockázatos most elindulni, de így, hogy döntött, már szívdobogós türelmetlenség pezsdíti a testét, képtelen nyugton maradni.
Elsettenkedik a lépcsőig, letérdel, és a lépcsőfokok között kiles a földszintre. A konyhába nem vetül ki fény a nappaliból, szóval Illésnek a műhelyben kell lennie. Nikola feláll, és lassan megindul lefelé, közben pedig éberen figyel. A műhely küszöbe fölött fény szűrődik ki bentről. Nikola visszafojtott lélegzettel oson át az előszobán.
Erősen dobol a szíve, ahogy sietve átvág a konyhán és a nappalin. Félig-meddig arra számít, hogy mindjárt dörren mögötte Illés hangja, és még akkor sem lélegzik fel, mikor kilép a teraszra. Csendesen behúzza maga mögött az ajtót, és már elönti a megkönnyebbülés, amikor eszébe jut, hogy a hátsó kapu kulcsát elfelejtette.
A rosseb egye meg, nem mehet vissza!
Jó, hát majd átmászik a kerítésen – határozza el magát. Vidáman szökkenve leugrik a teraszról, azzal se foglalkozik, hogy mezítláb van, már rohan is a kert végébe. A léptei könnyűek, a vérét adrenalin hevíti, és olyan felszabadultnak érzi magát, hogy az se lepné meg, ha most képes lenne elrugaszkodni a földtől és felrepülni az égbe.
Ilyen érzés lehet a szélnek korlátok és szabályok nélkül, önnön erejétől megrészegülve vadul vágtázni. A szabadság és az őrültség ízei szédítő színekben omlanak szét Nikola szájában, legszívesebben hangosan kurjantana, hogy valamiképp kiengedje a testében zizegő izgatottságot. Sose tett még semmit, ami akár nyomokban lázadásra emlékeztet – épp ezért sose feltételezte, hogy egy kicsit őrültnek lenni ennyire mámorító.
Nikola a kert végében álló tölgyfa segítségével pillanatok alatt maga mögött hagyja a kerítést, és csak mikor a stégre ér, jut eszébe, hogy még törölközőt sem hozott. Talán egy kicsit elkapkodta ezt az éjszakai fürdőzést, de akkor se mond le róla, most már végigcsinálja, ha a fene fenét eszik is.
Mielőtt lekapná magáról az ujjatlan trikót, alaposan körbenéz, de nem lát semmi gyanúsat, és akárhogy hegyezi a fülét, a békák visszhangos kuruttyolásán és a nád álmos susogásán kívül nem hall más zajt. Nagy levegőt vesz, lehúzza a trikót, aztán a rövidnadrágból is kibújik. A nyáréjszaka libabőrt csókol a bőrére, iszapsötét illatok lopják magukat az orrába.
Nikola reméli, hogy nem számít csalásnak, ha a bugyiból és a melltartóból a vízben hámozza ki magát, mert legyen akármilyen bátor – vagy őrült, nézőpont kérdése –, arra nem képes, hogy a stégen állva vetkőzzön pucérra. A stég egyik oldalára felszerelt létrához lép, és görcsösen markolva a korlátot, fokról fokra, lassan ereszkedik a vízbe. Kellemes hűvös nyaldossa a bőrét, a tó még az éjszakai elpilledt langymeleghez képest sem bántóan hideg.
A létra fokai csúszósak a rájuk telepedett moszattól, Nikola inkább nagy levegőt véve elrúgja magát, és a tóba csobban. Ahogy az egész testét beborítja a víz, egy pillanatra elakad a lélegzete. Prüszkölve tör a felszínre, a bőrét levegőbuborékok csiklandozzák. A stég oldalához úszik, megkapaszkodva a peremben felhúzza magát, és a biztonság kedvéért még egyszer körbenéz, mielőtt kikapcsolná a melltartóját és kibújna a bugyijából. Oda se figyelve mindkettőt fellöki a stégre, aztán vigyorogva megfordul.
Tempós gyorsúszással indul meg, nem számítgatja, hogy meddig kell úsznia, csak arra ügyel, hogy a tó közepe felé haladjon. Dávid szerint ahhoz, hogy valaki megtalálja a köveket, hinni és bízni kell a tóban. Trix is ugyanezt mondta, mikor Nikola szóba hozta előtte a kívánságos legendát. Tinédzserként ő is többször kiszökött és próbálkozott, de egyszer sem járt sikerrel. Oma szerint nem keresni kell, hanem hagyni, hogy a tó vezessen – legalábbis így mondta Trix, ezért hát Nikola most pontosan ezt teszi.
Miközben szelíd áramlatokat kavarva siklik a vízben, úgy érzi magát, mintha sellő lenne. Ahogy egyre beljebb ér, lecsendesedik körülötte a világ, csak a lélegzetvételei és a víz kísérteties csobbanásai kuszálják össze az éjszaka nyugalmát.
Nikola elszokott az úszástól, így hamarabb kifárad, mint feltételezte volna. Lassít a tempón, végül inkább laza mellúszásra vált. Miután kicsit lecsendesednek lihegős lélegzetvételei, megilletődve fedezi fel a méltóságteljes csendet. Mintha az éjszaka feszülten lesné, hogy annyi hiábavaló próbálkozás után, melynek tanúja volt, ő megtalálja-e a tündérköveket.
Hagyni, hogy a tó vezesse – ismétli el magában Nikola, majd hirtelen ötlettől vezérelve abbahagyja az úszást, és behunyja a szemét.
Legyen, vezesse akkor a tó.
Csak annyira mozgatja a lábát és a karját, hogy ne merüljön víz alá, közben pedig forog, hogy már azt se tudja, merről és merre tart. Bíznia kell a tóban.
Lassan, de folyamatosan forog, egészen addig, míg puhán csiklandozó bizsergés nem szalad végig a gerincén. Nem nyitja ki a szemét, ahogy újra elindul. Ijesztő így úszni, nehéz legyűrni az ösztönt, ami arra sarkallja, hogy nézze, merre tart. De ha megtenné, azzal talán mindent elrontana, a tó pedig megmakacsolná magát, és ő hiába merülne a mélyére.
Csak pár perc telhet el, de Nikola izzasztó óráknak érzi, mire végre újra bizsergés csiklandozza, ezúttal a lábán kúszik fel az érzés, és mintha szelíden a mélybe húzná. Nikola nem tétovázik, mielőtt megijedhetne és visszakozhatna, nagy levegőt vesz, és lebukik a víz alá. A bizsergés végigszalad az egész testén, és ahogy vakon törekszik lefelé, már a karjában, végül pedig az ujjai hegyén zsibong.
Nikola tüdeje már feszít és szúr, de nem adja meg magát a sürgető kényszernek, hogy forduljon a felszín felé. Löki magát előre, és amikor az ujjai hideg iszapba merülnek, a szíve nagyot dobban. Nem kezd vadul turkálni, bár a türelmetlenség erre sarkallná, helyette csak ott tartja a kezét az iszapban.
Megijed, mikor leheletnyi meleg szúrást érez a bőrén, de nem rántja el a kezét. Összezárja a tenyerét, valami keményet szorít. Megkönnyebbülten elrebegi magában, hogy családot szeretne, és mint aki utolsó erejével küzd, vadul fellöki magát a felszín felé. Ahogy a fejével áttöri a víztükröt, szomjasan kap levegőért. Hevesen zihál, a tüdeje oxigént követel.
Nikola minden izma sajog, hirtelen ólmos fáradtság gyengíti el. Nem törődve azzal, hogy meztelen, felfekszik a vízre, és hosszú, megnyugtató pillanatokig csak lebeg. Mikor csendesülnek a lélegzetvételei, kinyitja a szemét. A csillagok milliárdjai mintha mosolyognának rá. Ő is elmosolyodik.
Megfordul, és a lábával kavarva a vizet, egyhelyben tartja magát. Szeretné megnézni, mi lapul a markában, de nem akarja kockáztatni, hogy bármi is legyen az, véletlenül elejtse és elragadja tőle a tó. Majd megnézi a stégen, annyit már igazán kibír.
Ökölbe szorított kézzel kezd úszni, hajtja a vágy, hogy partra érjen és kiderítse, tündérkövet talált-e, így nem érez kimerültséget. Már egészen közel jár a stéghez, amikor felnézve meghűl az ereiben a vér és jeges riadtsággal csordogál tovább.
A stégen csípőre tett kézzel Illés várakozik. Ugyan innen Nikola még nem látja a tekintetét, de meg merne esküdni, hogy így is érzi a férfiból áradó néma dühöt.
Nikola megszeppenve tempózik tovább, nagyon figyelve, hogy véletlenül se emelkedjen ki jobban a vízből, mint amennyire muszáj. A stéghez érve megkapaszkodik a létrában, megtámasztja a lábát az egyik fokon, és nem mozdul.
– Áruld el nekem, Nikola, mégis mi a jó büdös francot csinálsz idekint? – Illés hangja baljósan mar az éjszakába, feszültséget és haragot kaparva ki belőle.
Nikola előbb a melle felé néz, és csak mikor meggyőződik róla, hogy Illés nem láthatja, pillant fel. A férfi veszedelmesen, félmeztelenül tornyosul fölé. Úgy fest, mint egy roppant dühös félisten. De miért félmeztelen?
– Úsztam – feleli Nikola, és csak azért sem hajlandó megriadni Illés csípős szikrákat szóró tekintetétől.
– De miért?
– Mert kedvem támadt? – mosolyodik el Nikola gúnyosan. Zavarja, hogy Illés annyi megrovó számonkéréssel néz rá. Lehet ugyan, hogy őrültséget csinált, de attól még tudta, mit csinál, nem volt felelőtlen. Felnőtt, és bár Illés idősebb és tapasztaltabb nála, ez nem jelenti azt, hogy így viselkedhet vele.
Illés értetlenül megrázza a fejét, és várakozón néz rá.
Nikola nagyot nyel – jöhet a zavarba ejtő rész, és ha Illés eddig „csak” haragudott rá, akkor most mindjárt felrobban a feje a dühtől.
– Illés?
– Tessék? – csattan fel türelmetlenül a férfi, egyértelművé téve, hogy ezt a pillanatot a legkevésbé sem tartja alkalmasnak a csevegésre. Nikola se.
– Megfordulnál? Meztelen vagyok.
– A pokolba, Nikola, megőrültél? Jézusom! – hördül fel Illés, és feszülten végigszántva a haján olyan sebesen fordul el, mintha maga az ördög nézne vele farkasszemet, és így talán elmenekülhetne előle.
Nikola felkapaszkodik a létrán, de ahogy észreveszi, hol hagyta a melltartóját és a bugyiját, visszaereszkedik a vízbe. Nem mászhat ki meztelenül, még úgy sem, hogy Illés elfordult, mert a ruhája akkor is a stég másik oldalán van. Miért is nem figyelt erre, amikor levetkőzött? Odaúszhatna, de attól tart, már így is túlfeszítette Illés idegeit, és ha a zajra a férfi ösztönösen felé fordulna, láthatná meztelenül, márpedig ezt Nikola nem szeretné.
– Öhm… Illés?
– Mi van? – mordul fel a férfi.
– A… bugyim… ideadnád? Meg a melltartómat is.
Illés halántékán vészjóslón lüktet egy ér, ahogy Nikolára mered.
– A kívánságos marhaságról van szó, igaz? Képes voltál beúszni meztelenül egy nyamvadt kavicsért?
– Te nem hiszel benne?
– Ez egy tó, és őrültség hinni mindenféle varázs- meg tündérkövekben. Komolyan nem hiszem el, hogy beúsztál. És ha valaki meglátott volna?
– Ne zsörtölődj már, én úsztam be, nem te.
– Istenem, megőrjítesz!
– Legalább nem unatkozol – vigyorog Nikola.
– Hát nem sok esélyt adsz rá! – vágja rá zordan a férfi.
Ahogy sisteregve egymásnak feszül a tekintetük, elhamvadva zuhannak közéjük a másodpercek. Nikola csak azért sem néz félre. Nem fog bocsánatot kérni azért, amit tett, mert büszke magára, hogy megtette, még akkor is, ha a kezében nem is egy tündérkő lapul.
Illés tekintete egyre sötétebbnek és mélyebbnek tűnik, és mikor Nikola már azt hiszi, belezuhan, Illés végre megadja magát és elfordul. A férfi döngő léptekkel Nikola ruháihoz lép, és felveszi a bugyiját meg a melltartóját. Nikola nem képes Illés szemébe nézni, ahogy elpirulva elveszi tőle a fehérneműt.
Miután hosszas bénázás után végre helyére kerül a bugyi és a melltartó, Nikola kimászik a vízből, és ugyan csuromvíz, de kapkodva felerőlteti magára a rövidnadrágot is. Illésre pillant, a férfi háta olyan egyenes, mintha karót nyelt volna, a keze az oldala mellett ökölbe szorítva. Nikola nem akarja továbbfeszíteni a húrt, de akkor se bírja ki, hogy ne nézze meg, mit szorongat a markában.
Mélyen beszívja a levegőt, és kinyitja a kezét. Elakad a lélegzete, mikor iszaptól sötétlő tenyerén felfedezi a parányi lilásfekete követ.
Sikerült, megcsinálta. Szeretne ujjongva táncra perdülni, de Illés ezt aligha díjazná, így inkább gyorsan felveszi a trikóját. A vékony anyag rögtön átázik és Nikola mellére tapad. Még jó, hogy van rajta melltartó, és az is jó, hogy a melltartóban van egy vékony szivacsréteg, mert a mellbimbója megmerevedik a hidegtől, és szörnyen zavarban lenne, ha ezt Illés észrevenné.
– Megfordulhatsz. Egyébként pedig te is úszni akartál, nem? – feszegeti szúrósan Nikola. Hiszen mi másért lenne Illés félmeztelen?
– De nem meztelenül – morogja Illés a szemébe nézve. A tekintete csupa sötéten örvénylő mélység, csupa visszafojtani igyekezett vadul őrjöngő láng. Nikola a bőrén érzi a perzselésüket, és leheletnyit megborzong – bár talán csak az egyre jobban rátapadó vizes ruhák teszik.
– Mintha a bokszer olyan nagy különbség lenne – fortyog Nikola.
– Legalább takar – vet rá borús pillantást a férfi.
– Senki nem látott meg, és megérte – tartja fel két ujja közé csippentve a lilásfekete követ Nikola. Elégedetten és büszkén mosolyog, de kicsit lelombozódik, mikor Illés tekintete komoran megvillan.
Nikola nagyot sóhajt. A tekintete végigfut Illés hevesen emelkedő és süllyedő széles mellkasán, szórakozottan eljátszik a férfi izmos hasán és a köldökétől induló sötét szőrcsíkon. Mikor rajtakapja magát, hogy merre is kalandozik a tekintete, megilletődve félrenéz. Miért esik nehezére nyelni? És mi ez a hasában támadt izgatott morajlás? Miért érzi úgy hirtelen, mintha lángra gyúlni készülne a teste, mintha vörös, izzó színek gyengítenék el?
Illés reszelősen szívja be a levegőt, de végül mégsem mond semmit, csak megrázza a fejét, és hátat fordítva elindul. Nikola fintorogva követi. Eddig még egyszer sem fordult elő, hogy Illés dühös legyen rá, de most minden porcikája némán üvölti, hogy mennyire haragszik, amiért szerinte felelőtlenül viselkedett. A pólóról is megfeledkezett, ott van a markába gyűrve, de nem vette vissza. Meztelen vállán, karján és hátán feszültségről suttognak az izmok.
Nikola szédülős érzésekkel belefeledkezik a látványba. Sose hitte, hogy egyszer szépnek találja majd valaki hátát, most mégis úgy véli, hogy Illés hátában van valami lenyűgöző. A válla széles, a csípője keskeny, és Nikola arra gondol, milyen lenne végighúzni az ujját a férfi gerincének vonalán. Az ő fehér bőre szinte világítana a férfi árnysötét bőre mellett, csodás kontrasztot alkotnának egymással. Illés testéből áradna a forróság, és átkúszna belé, az ujjai hegyétől indulva végigfutna a karján, hogy aztán reszketős borzongással a szíve legmélyéig hatoljon. Abban a pillanatban a világ kifordulna a sarkaiból, a teste reszketősen bizseregne, a gyomra öklömnyire zsugorodna és vad, kínzó lüktetés támadna…
Gally roppan Nikola talpa alatt, a lány megbotlik és önkéntelenül aprót sikkant, ahogy kibillen az egyensúlyából. Erős kezek ragadják meg a karjánál fogva, és Nikola megszeppenve néz fel Illésre. Ott, ahol Illés keze a bőréhez ér, mintha sötét és veszélyes lángok élednének.
– Ezért ostobaság éjszaka egyedül kószálni – dörmögi az orra alatt morózusan Illés, ahogy elengedi és továbbindul.
Nikola alig fogja fel a szavakat, lesokkolva mered a férfi után. A szíve rémült kalapálását a torkában érzi, a vére a fülében dobol, mert most ébred rá, hogy azóta vonzódik Illéshez, mióta a kocsmában megpillantotta, csupán az idegen, eddig nem ismert érzésekre folyamatosan talált más magyarázatot. Most már azonban nem tagadhatja azt, ami majd’ kiböki a szemét.
Életében először kíván egy férfit. Egy férfit, akinek két szeretője van, aki az apja lehetne, aki valószínűleg halálra rémülne, ha megtudná, Nikola hogyan érez iránta.
Most mégis mi a búbánatot csináljon?

Akár a mesében – 11. fejezet” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Tökèletes, most aztán titkolhatják egymás elől. Kíváncsi vagyok ebből a szituációból ki fog lèpni először.

    1. :D Igen, most tényleg titkolhatják egymást elől. :) Örülök, hogy kíváncsi vagy. :) Nagyon köszönöm, hogy írtál! :)

  2. Szia Kia!:)
    Na jó, azt hiszem, ez most nagyon betett Illésnek. :D Még jó, hogy Nikola nem nézett lejjebb, mert elárulta volna magát rögtön. ;) Már vártam, mikor úszik Nikola és talál e követ. Hát nagyon úgy tűnik, hogy talált. :D Végre rájött, hogy Illés vonzó. Piros pont. :D Bár kíváncsi leszek, hogy titkolja majd a vágyat, hiszen sosem érezte még.
    Várom nagyon a következő részt! :)
    Puszi: Eszti
    Ui.: Az összes rész tetszett eddig, sőt imádtam, csak mostanában sajnos nincs energiám írni. De itt vagyok és olvasok. :)

    1. Szia Eszti! :)

      Igazad van, ez tényleg betett Illésnek, ki is derül majd, mennyire. ;) Ezen jót nevettem – igen, tényleg jó. :D Örülök, hogy vártad ezt a jelenetet. :) Nikola tényleg rájött végre, és nagyon jó kérdés, hogy mennyire sikerül majd titkolnia, amit érez, örülök, hogy kíváncsi vagy rá. :)
      A következő rész már meg is érkezett, remélem, tetszeni fog. :)
      Nagyon köszönöm a soraidat! :)
      Puszi!
      Kia

      Ui.: nagyon boldog vagyok, hogy az összes rész tetszett eddig, ez nagyon sokat jelent nekem, és megértelek, olykor sajnos mindenkivel előfordul, hogy nem jut mindenre energia, de nagyon örülök, hogy most azért jutott időd, erőd írni, köszönöm. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s