Akár a mesében – 9. fejezet

„Akkor most tisztázzunk valamit.”

Nikola lehajtott fejjel ül a kád peremén. A lábát már percekkel ezelőtt megmosta, mégsem ment le. Csak forgatja a kezében az Illéstől kapott rókát, és erőt gyűjt, hogy szembenézzen a férfi testvéreivel. Nagyon szégyelli magát a viselkedéséért, és nem mentség, hogy nem tudta, hallják őket mások is. Nem kellett volna veszekednie Illéssel. Mégis mit gondolhat most róla Trix és Vince?
Nagyot sóhajt, a falhoz csúszik, felhúzza a lábát, és összegömbölyödve átöleli.
Szerette volna, ha Illés családja megkedveli, és retteg, hogy most csúnyán elszúrta. Pedig nem szokott így kikelni magából, mindig képes visszaszorítani az érzéseit, ki tud állni magáért, ha kell, de jobb szereti, ha erre nincs szükség és csendben maradhat. Ehhez képest Illést korábban seggfejnek nevezte, most meg lebunkózta – és mindehhez egy nap se kellett. Mégis mi ütött belé? Mi van Illésben, amitől ő ennyire megőrül?
Nikola még sose találkozott olyan emberrel, akinek ne tudott volna hazudni, aki előtt ne tudta volna megjátszani magát – nem büszke erre, de a szükség sokszor rákényszerítette, hogy így tegyen. Illés előtt azonban nem megy. Mintha a férfi minden természetes védőmechanizmusát megbénítaná, mintha a közelében ezekre nem is lenne szükség, holott épp ezért ő az egyetlen ember a világon, aki mellett a legnagyobb szükség van arra, hogy megvédje magát. Mert Illésnek hatalmában áll megsebezni és összetörni. Ha nem tud védekezni ellene, megszereti, ragaszkodni fog hozzá, és ha mégis mennie kell, az fájni fog, elképzelhetetlenül fog fájni.
Nikola mindig igyekezett senkihez és semmihez sem ragaszkodni, az élete tele volt költözésekkel, változásokkal, új emberekkel, soha nem tapasztalta meg, hogy milyen a biztonság. Nem kötődött, megtanulta, hogyan legyen kész bármikor bármit és bárkit elengedni megbánás nélkül – soha nem szelídítette meg senki. Ő a róka.
Megtámasztja az állát a térdén, és elmélázva bámulja a faragott rókát. Illés ezt neki csinálta, fent maradt egész éjjel, hogy elkészüljön vele és átadhassa. Csak egy fadarab volt, de Illés a kedvéért formát és – Nikola őszintén hiszi – lelket adott neki. Ennek elégnek kellene lennie, de Nikolának nem elég. Mi lesz, ha Illés mégis ráun? Ha ez csak hirtelen jött kötelességérzet a részéről, és egy nem is olyan távoli nap majd úgy ébred, hogy nem érti, mit keres egy idegen lány az otthonában?
Erőteljes kopogás akasztja meg Nikola gondolatait.
– Nikola, bent vagy? – szűrődök be az ajtó túloldaláról Illés hangja.
Nikola beharapja az ajkát, és riadtan az ajtóra pislog. Túl sokáig maradt.
– Igen – préseli ki magából.
– Bejöhetek?
– Igen.
A lány szíve nagyot dobban, ahogy Illés belép a fürdőbe. A férfi élesen szegezi rá a tekintetét, amitől Nikola szeretné magát egészen apróra összehúzni. Ha Illés így néz rá, úgy érzi, a lelkébe lát, és ez ijesztő.
– Jól vagy? – Illés nem jön beljebb, a keze a kilincsen, mintha bármelyik pillanatban menekülésre készülne.
Nikola szánalmasnak érzi magát. Ez a férfi befogadta, ő meg nekitámadt, most pedig Illésnek láthatóan fogalma sincs, mihez kezdjen vele. Meg akarta könnyíteni a férfi dolgát, nem megnehezíteni. Nem viselkedhet ennyire szélsőségesen, össze kell szednie magát.
Nikola nagy levegőt vesz, a testét aggodalom gyengíti el.
– Ne haragudj, hogy veszekedtem veled a testvéreid előtt. Ez… nem vagyok ilyen, mármint nem vitatkozom úton-útfélen, csak tényleg nem szeretnék a terhedre lenni, és…
– Nikola, elég! – szól közbe Illés, nem hangosan, nem durván, de elég határozottan ahhoz, hogy Nikola visszanyelje a kikívánkozó szavakat.
Illés előbb behúzza az ajtót, aztán leül a kád peremére. Olyan átható tekintettel pillant Nikolára, hogy a lány testén puha reszketés fut végig.
– Nem vagy teher.
– Tényleg? – Nikola hangja fájón kétségbeesett. Már megint képtelen elleplezni, amit érez. Hogy csinálja ezt Illés? Hogyan lehetséges, hogy ő ennyire elgyengül a közelében?
– Akkor most tisztázzunk valamit – jelenti ki Illés összeráncolt homlokkal. – Veszekedhetsz velem, amennyit akarsz, nevezhetsz seggfejnek, bunkónak, aminek csak tetszik, nem foglak elküldeni. Mert ettől félsz, igaz?
Nikola arcát forróság veszi birtokba. Illés még mindig a szemébe néz, csupa megértéssel, aggodalommal, szelíden lobogó tűzzel, amitől Nikola olyasmit érez, amit még sosem és amit most nem is ért. De mégis jó lenne, ha odabújhatna Illéshez, ha érezhetné a férfi biztonságot adó erejét – akkor talán megnyugodna, akkor talán nem érezné magát ennyire zavarban, akkor nem bántaná, hogy ő, aki mindig azt hitte magáról, hogy kiismerhetetlen, most meztelenre hántott lélekkel ül itt egy férfi előtt, aki csupán tegnap ismerte meg. Vajon Illés mindenkin ennyire könnyen átlát?
– Nikola? – noszogatja szelíden Illés.
– Azért azt be kell látnod, elég szokatlan, hogy csak így befogadsz – motyogja Nikola megszeppenten, és némileg talán vádlón, de erről csak az tehet, hogy a remény rettegve kucorodik össze a lelkében. – Nem értelek. Mi lesz, ha a testvéreid nem kedvelnek? Ha a szüleid majd nem értik, mit keresek nálad? Ha mindenki meg akar majd győzni, hogy hülyeséget csináltál, amikor megbíztál bennem? Én… elhiszem, hogy most úgy érzed, ezt kell tenned anya miatt, de ha később meggondolod magad? Ha utálni fogod, hogy itt leszek? Ha zavar majd, hogy folyton belém botlasz, hogy felborítottam az életed? Ráadásul nem is szeretsz lelkizni, erre most ilyenekkel traktállak. Pedig én se szeretek lelkizni. Nem is szoktam. – Nikola egyre nagyobb lendülettel és apránként éledő dühvel beszél, de ennek a dühnek nincs köze Illéshez. Saját magára mérges, amiért képtelen elhallgatni, de hiába próbálja, a szavak gejzírként törnek elő belőle. – Mi lesz, ha az agyadra megyek? Ha megutálsz? Ha nem bírod, hogy olykor olyan vagyok, mint egy sündisznó? Ha belefáradsz a kételyeimbe?
Nikola még sorolná tovább, de Illés megérinti a kezét. Óvatos érintés, gyámoltalanabb, mint tegnap este, mikor a férfi az asztalnál vigasztalta. Nikola szíve tehetetlenül meglódul – a lány sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak érzi magát, és ettől odabent minden porcikája reszket.
– Felnőtt vagyok, már jó ideje, se a testvéreim, se a szüleim nem befolyásolhatnak, magam hozom meg a döntéseimet. Senki más nem akar majd meggyőzni semmiről, mert félnek tőlem, amúgy meg magasról szarok a véleményükre. Nézd, Nikola… – Illés bizonytalanul elhallgat, aztán acélos tekintettel mégis folytatja. – Tudom, hogy korai ezt kérdeznem, és egyelőre még okot se adtam rá, de… bízol bennem?
– Igen – bukik ki Nikolából ösztönösen. Már tegnap is bízott Illésben, nem tudja, miért, hiszen bárki mást fenntartással kezelne, de Illésben van valami, ami miatt Nikola egyáltalán nem fél tőle.
– Akkor ha most megígérem, hogy sosem foglak elküldeni, elhiszed nekem?
– Elhiszem, hogy most így gondolod.
– Nem vagy könnyű eset, te lány – mordul fel Illés. Nikola érzi, hogy bármennyire is igyekszik a férfi, a türelme már a végét járja. – Oké – sóhajt fel Illés, láthatóan morzsánként gyűjtve össze a megértést. – Akkor segíts, mivel győzhetlek meg?
– Félek – vallja be Nikola, és nem tud többet mondani. Végül is ez az egyetlen igazság.
Illés összehúzott szemmel néz rá.
– Én is.
– Komolyan?
– Ritkán mondok bármit, amit nem gondolok komolyan, és elhiheted, nem esik jól ilyesmit bevallani. De igen, én is félek. Niki rám bízott, és vigyázni akarok rád, de fogalmam sincs, hogy csináljam. Tíz éve élek egyedül, mert az egyetlen komoly kapcsolatom befuccsolt, ugyanis nem voltam elég és nem is törtem magam, hogy az legyek. Azóta nem akarok családot, feleséget, gyereket, alkalmatlan vagyok akár férjnek, akár apának. Most pedig itt vagy te, és nem akarom elbaltázni, mert… őszintén? Fogalmam sincs, miért. De félek, hogy kudarcot vallok, te pedig lelépsz.
Nikola félszegen elmosolyodik.
– Eddig jól csinálod.
– Te is. Csak légy önmagad, rendben? Ne akarj nekem megfelelni, ne akarj miattam más lenni, nem kell alkalmazkodnod hozzám. Ha rosszkedved van, legyen rosszkedved, ha mérges vagy rám, ne fojtsd el, ha érzéketlen paraszt vagyok, szólj rám. Cserébe én se foglak pátyolgatni, ha egyedül akarok lenni, szólok, ha éppen sok vagy nekem, akkor is, ha az agyamra mész, szintén. A többit meg menet közben kitaláljuk. – Illés halvány félmosolyra húzza a száját, és fejével a róka felé biccent. – Megszelídítjük egymást.
Nikola Illés éjkék szemében csak őszinteséget és nyíltságot lát. A férfi tekintete olyan mélyre ér benne, mintha a lelkét simogatná, és ettől sosem volt színek bomlanak szét a testében. Borzongató, melegséggel teli színek. Nikolát az a különös érzés fogja el, hogy minden beismerés, a múlt parányi morzsái utat mutatnak nekik egymás felé. Rá akar lépni erre az útra – akkor is, ha ez kockázattal jár, ha nem tudja, hol van a vége vagy épp mi vár majd ott rá.
– Ez így korrekt ajánlat.
Illés fürkészőn figyeli, az arcvonásai merevek és feszültek. Leheletnyit mozdul a szája, de végül nem szólal meg, csak nézi tovább, mintha így akarná megfejteni a gondolatait.
Nikola nem kapja félre a tekintetét, hagyja, hogy másodpercek zuhanjanak közéjük. A szíve idegen, furcsa ritmust dobol, ahogy egyre mélyebbre zuhan Illés tekintetébe. Ha elég sokáig így maradnának, talán anélkül ismernék meg egymás minden titkát, hogy egyáltalán kinyitnák a szájukat – és Nikolát ez a lehetőség nem ijeszti meg. Nem ijeszti meg, hogy Illés ennyi letaglózó figyelemmel nézi, nem érzi azt, hogy menekülnie kellene.
– Akkor maradsz, igaz? – kérdi végül Illés. – Nem csak pár napra.
– Maradok – bólint Nikola, és felfelé kunkorodó szájszéllel hozzátűzi: –, de ne aggódj, tampont meg borotvát mindig veszek majd magamnak.
A köztük lázongó néma feszültség szétfoszlik, ahogy Illés elmosolyodik. A rezdülés megkönnyebbülésről suttog, és Nikola megérti, hogy Illés félt feltenni ezt a kérdést, mert félt a választól. Illésnek tényleg fontos, hogy maradjon, és ettől jóleső meleg árad szét Nikola ereiben.
– Még mindig ragaszkodsz hozzá, hogy beszállj a kajába, ugye? – vonja fel a szemöldökét Illés.
– Ettől nem tágítok. Ennyi minimum kell, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom. Több jobb lenne – fűzi hozzá Nikola, hátha Illés most engedékenyebb kedvében van.
– Nem.
Nikola félrebillentett fejjel tanulmányozza Illést. A férfi vonásaira kérlelhetetlenség nehezedik, borostás álla, a szája, határozott vonalú arcéle konokságot sejtet.
– Most az agyadra megyek, ugye?
Illés tekintete ellágyul.
– Igen, de megértelek, szóval kibírom. Viszont akkor se engedek többet. A keresztlányom vagy, nem a lakótársam. Ha úgy jobban tetszik, gondold azt, hogy ez a kárpótlás a kimaradt tizenkilenc évért.
Nikola elismerő nevetés kíséretében megrázza a fejét. Ez ügyes hárítás, nem tud rá mit mondani.
– Oké.
– Oké.
Mosolyogva nézik egymást, és a pillanat közöttük lebegősen könnyű. Nikola szíve egyre szaporábban dobog, bizsergés csiklandozza a bőrét és valami érthetetlenül, félelmetesen gyönyörű történik a testében, mintha hirtelen édes-puha, ragyogó napfénnyel lenne teli. Nikola úgy hiszi, ez az érzés a szeretet.
Mikor Illés elkapja a tekintetét és megköszörüli a torkát, Nikola bőrén hideg szalad végig és mintha még a lelkében is beborulna. De az előző pillanat akkor is rendkívüli volt – valami csodálatosnak a kezdete, ezt biztosan érzi. Talán most léptek rá arra az útra, ami közelebb viszi őket egymáshoz.
Szó nélkül, egyszerre állnak fel a kád pereméről. Illés kinyitja az ajtót, és előre engedi Nikolát, de a lépcső előtt Nikola bocsánatkérő vállvonással hagyja, hogy Illés menjen előre. Könnyebb, ha előbb a férfi lép be a konyhába.
– Na, ki nyert? – kíváncsiskodik Trix, amint némán leülnek az asztalhoz.
Nikola kerüli Trix és Vince tekintetét is, a lábával feszülten dobol, az ujjaival a rókát babrálja. Lassan már annyira ismeri minden hajlatát és ívét, hogy csukott szemmel megformázhatná agyagból.
– Miről beszélsz? – érkezik Illés hűvös kérdése.
– Maradt a kaja, vagy Nikola kiharcolta a számlákat is?
– Maradt a kaja – adja meg a választ sóhajtva Illés. Nikola felé les, és összevillan a tekintetük. Illés nem bosszús, inkább derül a húgán, amitől Nikola megkönnyebbül. Utálná, ha Illés miatta kényelmetlenül érezné magát.
– Jössz nekem egy sörrel – jelenti ki diadalmasan Vince.
– Ti fogadtatok? – szalad ki Nikola száján.
– Izgi titeket figyelni, jobb, mint egy valóságshow – lelkendezik Trix. – Bár most buktam, de azért biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megizzasztod a bátyám.
Illés félrenyeli a kávét, a mellkasára szorítja a kezét, és rekedtesen köhög. Nikola megszeppenve pillant rá, Trix kajánul kuncog, Vince pedig széles vigyorral hátba veregeti Illést. Mikor Illés könnyes szemmel, harákolva kiegyenesedik és mély levegőt vesz, Nikola nagyot sóhajt. Az ő hibája, hogy Trix és Vince most Illés kárára mulat.
– Ne haragudjatok, hogy jelenetet rendeztem.
– Viccelsz? – horkan fel Trix kedélyesen. – Ezért már megérte ma reggel felkelni. Alig várom, hogy jobban megismerjelek. Mit szólnál egy csajos naphoz?
– Ööö… mit takar a csajos nap? – feszegeti Nikola tartózkodón. Nem ugrik vakon fejest semmilyen szakadékba, és egy csajos nap határozottan egy nagyon mély szakadék képét idézi fel benne.
– Amit csak akarunk, a lényeg, hogy közben kibeszéljük, a férfiak mennyire éretlenek és ostobák.
– Ezt szoktátok csinálni csajos nap címszó alatt? – szegezi a húgának a kérdést szárazon Vince.
– Ne aggódj, Rebeka nincs velem egy véleményen. Rajongva imád téged – toldja meg Trix ragyogó arccal, ami elárulja, hogy ő is rajong a bátyjáért, nem kevésbé Rebekáért.
– Rebeka kicsoda? – kotyog közbe Nikola, magát is meglepve. Úgy tűnik, Illés mellett és a testvérei körében hamarabb megtalálja a hangját, mint eddig bárhol. Furcsa, de úgy érzi, mintha nem lógna ki közülük, mintha ő is ide tartozna.
– A barátnőm, és mivel még látni akarom, mielőtt felszállok, muszáj indulnom – áll fel Vince az asztaltól.
– Hova repülsz ma? – érdeklődik Trix.
– Görögország. – Vince Nikola értetlen tekintetét látva hozzáfűzi: – Pilóta vagyok.
Nikola beharapja az ajkát, aztán mégis megszólal:
– „Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt!”* – Ahogy kimondja, mélyen elpirul. Lehet, hogy A kis herceg az egyik kedvenc könyve, de azért nem kellene folyton idézgetnie belőle, ettől nemcsak tudálékos dilisnek tűnik, még ő is annak érzi saját magát. Ideje lenne letenni a kezéből a rókát, talán miatta jut folyton eszébe a történet.
Félve néz fel Vincére. A férfi elkerekedett szemmel pillant előbb rá, majd Illésre, végül melegen elmosolyodik, és újra Nikola felé rebben a tekintete. A világoskék szempár mélyén elfogadás és csendes öröm üdvözli Nikolát.
– Ha nem lenne Rebeka, akit mindenestül imádok, és fiatalabb lennék úgy tíz évvel, most menthetetlenül beléd szeretnék.
Nikola tűzforrónak érzi az arcát, képtelen megszólalni. Zavartan Illésre siklik a tekintete, de a férfi arckifejezéséből semmit nem tud kiolvasni.
– Örülök, hogy megismertelek, Nikola – folytatja Vince. – Isten hozott a családban.
– Én… köszönöm – dadogja Nikola elszoruló torokkal.
Vince bátorítón biccent felé, szelíden megérinti Trix vállát, és kilép a konyhából.
– Mindjárt jövök – indul utána Illés.
Nikola hallja, hogy a két férfi után becsukódik a bejárati ajtó, és megilletődve Trixre pillant. A lány vidáman csillogó szemmel, nyugodt arckifejezéssel figyeli.
– Ti tényleg ennyire könnyen elfogadtok engem? – Nikola hangja vékony és megszeppent.
– Miért ne tennénk? Mindannyian szerettük Nikit, nem volt része hosszú ideig az életünknek, de különleges lány volt. Te a lánya vagy, és ha Illés úgy dönt, itt a helyed, akkor itt a helyed.
Nikola feszengve fészkelődik a széken. Félrepillant, aztán mégis visszanéz Trixre.
– Nem féltek, hogy csak kihasználom őt?
– Azután, amit az imént láttunk? Nem – rázza meg a fejét Trix. A mozdulat határozottságot és bizonyosságot sugall. – Én már tegnap se kételkedtem, Vince kissé szkeptikus volt, de nem üdvözölt volna a családban, ha nem gondolná komolyan. – Trix csücsörítve elgondolkodik. – Igazából azt hiszem, mindkét bátyámat levetted a lábáról.
Nikola úgy érzi, hogy ha így halad, az arca már sosem fogja visszanyerni eredeti, kissé sápadt árnyalatát. Trix megértően néz rá.
– Ugye igazából már nincs szükség arra, hogy itt legyek?
– Ne haragudj. Nem sejtettem, hogy így lesz.
– Semmi baj, de mára akkor is kisajátítalak, remekül fogunk szórakozni.
– Biztosan nincs jobb dolgod? A túrát is félbeszakítottad miattam, és ha most inkább mással…
– Nem – szakítja félbe Trix a szabadkozást. – Komolyan mondtam, hogy szeretnélek jobban megismerni. Végül is vehetjük úgy, hogy a húgom lettél.
– Köszönöm – suttogja Nikola.
Trix legyint egyet, mintha nem is lenne olyan nagy dolog, hogy befogadták őt, de Nikolának ez többet jelent, mint amennyit szavakkal kifejezhetne, hiszen életében először érzi úgy, hogy tartozik valahová. Ez az érzés kábult örömmel omlik szét a lelkében, felmelegítve azokat a zugokat, ahová sosem jutott egy szemernyi remény sem.
Nyílik a bejárati ajtó, így Nikola nem szólal meg újra, csak nagyot nyel, hátha ezzel legyűrheti a meghatottságot. Ahogy Illés belép a konyhába, szúrósan néz rájuk.
– Na, kibeszéltétek, hogy mennyire éretlen és ostoba vagyok?
Trix felpattan, és oldalról a bátyja dereka köré fonja a karját. Illés lazán átkarolja.
– Nem, de azt igen, hogy akkora tuskó vagy, mint a fadarabok, amiket előszeretettel farigcsálsz. De ezért szeretünk – nyom egy puszit Illés arcára.
Illés ferde mosollyal, elnézőn pillant a húgára. Nikola mohón magába szívja a pillanatot, nem tud betelni az érzéssel, hogy ezek az emberek mennyire szeretik egymást. Milyen lehet vajon így felnőni? Tudni, hogy mindig van, akire számíthat az ember? Vajon tényleg közéjük tartozhat?
– Megyek aludni, mert nem bírlak elviselni – dörmögi komolytalansággal a hangjában Illés, mire Trix elvigyorodik, és oldalba könyököli. – Ha kell a kocsi, vidd, de ha elmentek, és este nem találtok itthon, ne lepődjetek meg. El fogok menni pár órára.
– Linda vagy Kitti? – cukkolja Trix a férfit pimaszul.
– Trix! – hördül fel Illés megrovón.
– Most miért? Nikola nagylány már, nem fog sokkot kapni.
Illés lemondóan megrázza a fejét, és válasz nélkül otthagyja őket. Nikola merengve bámul utána, és már megint olyan képek peregnek benne, amelyeknek a legkevésbé sem lenne szabad. Mégis látja, ahogy Illés magához vonja Lindát, ahogy a testük egymáshoz simul, ahogy elmerülnek a csókolózásban, és nem érti, ettől miért szorul össze a mellkasa és miért nehezebb levegőt venni.

* Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (Rónay György fordítása)


Bővült a galéria, Csiripónak köszönhetően két gyönyörűséges faragott rókával, B.Esztinek köszönhetően pedig alternatív Illéssel és még alternatív Kamillával is. :) Nagyon-nagyon köszönöm. :)

Akár a mesében – 9. fejezet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Nagyon tetszett! Jó érzés olvasni, hogy egy ilyen lány, mint Nikola, családra talál annyi szenvedés és hiány után.
    Csak így tovább! Várom a folytatást! :)

    1. Nagyon boldog vagyok, hogy tetszett, köszönöm. :) Nikola szépen lassan tényleg családra talál, örülök, hogy ezt jó érzés olvasni. :)
      Igyekszem, és nagyon jólesik, hogy várod a folytatást. :)
      Köszönöm szépen, hogy írtál! :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s