Akár a mesében – 5. fejezet

„… üdvözöllek itthon!”

Nikola igyekszik leplezni az izgatottságát és a félelmét egyaránt. Már rég megtanulta, hogyan tettesse, hogy erős, néha még el is hiszi, hogy az, most mégis leginkább egy megszeppent gyereknek érzi magát. Itt van egy idegen férfi oldalán, aki annak ellenére, hogy csupán most ismerte meg, mégsem egészen idegen. Nikola például tudja, hogy a férfi kishúga olyan mély szeretettel, kötődéssel és rajongással beszélt a bátyjáról, amit nem lehet hazudni vagy megjátszani. Tudja azt is, hogy a férfi bármelyik családtagját felhívhatná, és ahogy Trix, úgy ők is azonnal a segítségére sietnének. Nikola ezért nem fél Illéssel maradni. Ezért és mert van benne valami rejtőzködő kedvesség, ami még a zordsága ellenére is aranyossá teszi.
Nikola elnyom egy mosolyt – ezt a gondolatot azért nem merné Illéssel megosztani, a férfi biztosan kiakadna. De akkor is aranyos ez a mogorva ember, és Nikola egészen biztosan érzi, hogy a mogorvaság mögött csupa felfedezésre váró titok lapul.
– Hány éves a húgod? – Ez is egy titok, amire Nikola kíváncsi.
Illés csak néhány másodpercet késlekedik a válasszal.
– Huszonnégy lesz idén.
– És te?
– Harmincnyolc vagyok.
Vajon mikor van a férfi szülinapja? Hogyan szokták a családdal ünnepelni? Illés biztos nem rajong a gondolatért, hogy felköszöntsék, de Nikola akár mérget is venne rá, hogy a családja mégis mindig meglepi, és még ha Illés morog is miatta, titkon azért jólesik neki, hogy nem feledkeznek meg róla.
Nikola nem tudja, milyen érzés, mikor a szülinapján felköszöntik az embert, milyen, ha ajándékot kap, ha gyertyákat fújhat el. Gyerekkorában annyira vágyott egy igazi szülinapra, hogy úgy hétévesen egy gyufát szúrt egy darabka kenyérbe, és azt elfújva kívánt. Ma már megmosolyogja ezt az emléket, és büszke arra, hogy nem egy darab kenyeret és egy szál gyufát, hanem fehér marcipánnal bevont tortát és igazi gyertyát látott maga előtt akkor, amikor nagy levegőt véve, szorosan becsukott szemmel, a kívánságára összpontosítva elfújta a lángot.
A kívánsága nem vált valóra, de Nikola nem hajlandó lemondani róla. Mert amíg hisz benne, addig talán valóra válhat.
– És a többi testvéred? – faggatózik tovább, leginkább azért, mert nem akar most sosem volt szülinapokra gondolni.
– Az öcsém harmincnégy, a legidősebb húgom harminckettő, a középső huszonkilenc.
– Akkor Trix kései gyerek – állapítja meg Nikola, majd riadtan a szája elé kapja a kezét. – Basszus, ne haragudj, ez elég érzéketlen megjegyzés volt.
– Csak igaz – sandít rá Illés, és inkább derű, mint bosszúság csillan a szemében. – A szüleim nem tervezték, de nagyon örültek neki, mikor ő úgy döntött, márpedig jön.
– Jó dolog lehet nagy családban felnőni – sóhajtja Nikola álmodozón.
– Megvannak a maga előnyei – biccent Illés.
– Például? – csillan fel Nikola szeme.
– Például ha nagy ökörséget csinálsz, egészen biztos, hogy soha nem egyedül vagy benne.
– Te is csináltál nagy ökörséget? – Ez a gondolat nevetésre ingerli, talán a mogorvasága miatt, de elég nehéz Illést elképzelni gyerekként, pedig Nikolának bőven van képzelőereje.
– Nem is egyet.
– Elmesélsz egyet? – veti fel Nikola halkan és tétován, tartva attól, hogy túl sokat kérdez, és ezzel fárasztja a férfit. Megértené, mert ő se szereti, ha kérdésekkel bombázzák, ugyanis bármit inkább, minthogy magáról meséljen.
Illés tekintete a távolba réved, az ajka szegletébe halvány mosoly bújik.
– Tizenkét évesen a kísértettörténetek rabja voltam, és úgy gondoltam, jó ötlet kiszökni éjszaka és kísértetekre vadászni a temetőben. Egy elemlámpával és anyukám sütijével vérteztem fel magam, és amikor kimásztam az ablakon, nagyon bátornak éreztem magam. Csak éppen nem számítottam arra, hogy az akkor nyolcéves öcsém és hatéves húgom szerint a kísértetvadászat szintén jó móka.
Nikola számára megszűnik a külvilág, nem hallja a falevelek szelíd susogását, a madarak lelkes trillázását, nem érzi a bőrén a napsugarak melegét, nem látja maga előtt az aszfalt felett lustán hömpölygő forró levegőt. Kísérteties, teliholdas éjszakát lát, karmokként nyújtózó kopár faágakat, baljósan károgó varjakat. Mintha még az elszáradt falevelek riadt ropogását is hallaná.
– Nem vettem őket észre, csak a temetőben. A frászt hozták rám, ők meg csak röhögtek. Kissé hangosak voltunk, és Lajos bácsi, a temető akkori gondnoka meghallott minket. Nem tettük zsebre, amit a hazafelé vezető úton kaptunk tőle, és persze anyát meg apát is felébresztette. Mikor apa nekünk szegezte a kérdést, hogy melyikünk ostoba ötlete volt kiszökni éjszaka, előre léptem és elárultam, hogy az enyém, csak épp velem egyszerre Maja és Vince is előre lépett, ugyanazt állítva. Védeni akartam őket, szóval elmeséltem az egészet, de velem szinkronban ők meg mondták a maguk verzióját, amiben persze én voltam az, aki vissza akartam őket rángatni, mielőtt bajba kerülnek.
– Ez rendes dolog volt tőlük – motyogja Nikola meghatódva.
– Igen, bár utána még legalább egy évig hallgattam, hogy úgy visítottam a temetőben, mint egy malac, akit vasvillával kergetnek – húzza el a száját Illés.
Nikola kuncogva pillant a férfira.
– És tényleg?
– Nem – állítja Illés, de Nikola úgy hiszi, tizenkét évesen minden bizonnyal nagyon megrémülhetett.
– A szüleitek végül megtudták az igazat?
– Szerintem a mai napig nem biztosak benne, végül is melyikünk szökött ki először – válaszol Illés olyan mély szeretettel a hangjában, ami jólesőn összegömbölyödik Nikola lelkében. Csodálatos lehet, ha az ember így tud szeretni.
– Köszönöm – jelenti ki Nikola, miközben befordulnak egy vadvirágokkal szegélyezett poros földútra.
– Mit?
– Hogy megosztottad velem ezt a történetet.
Illés csak egy hanyag vállvonással felel, mintha semmiség lenne, de Nikola úgy érzi, egyáltalán nem az. Se neki, se a férfinak. Azt gyanítja, hogy Illés épp úgy nem beszél magáról, mint ahogyan ő sem szokott – hiszen egyébként miért tartanák a helyi remetének? Vajon miért van egyedül a férfi?
Bár ezt Nikolának objektíven elég nehéz megítélni, hiszen elég nagy közöttük a korkülönbség, de azért szerinte Illés még a komorságával együtt is jóképű férfi. Ha abból indul ki, ahogyan Linda nézett rá, akkor egyenesen vonzó, márpedig Linda nagyjából Illés korosztálya lehet, tehát nyilván ő egészen más szemmel nézi a férfit, mint Nikola. Meg aztán jó, ha fél órája ismeri őt, de azt máris tudja róla, hogy a zordsága ellenére szorult bele kedvesség és szeretet is, Nikola szerint kizárt, hogy ha akart volna, ne talált volna olyan nőt, aki beleszeret.
– Kérdezhetek valami nagyon otrombát és személyeset? – bukik ki belőle, mielőtt meggondolhatná.
– Kérdezz valami nagyon otrombát és személyeset – feleli szórakozottan Illés.
– Miért nincs családod? Mármint feleség meg gyerekek.
Ahogy Illés tekintetében veszélyes sötétség morajlik fel, Nikola már tudja, hogy most túl messzire ment. Átkozza magát a tapintatlanságáért, ilyesmit nyilván nem kérdez az ember egy alig-ismeretség küszöbén.
– Magányos farkas típus vagyok – közli Illés szárazon.
Nikola elhúzza a száját. Ez kitérő válasz, és ezt mindketten tudják, ráadásul a férfi lekezelő hangneme nagyon bántja, még akkor is, ha ő volt az, aki illetlenül a magánéletében vájkált.
– Mondhattad volna azt is, hogy nem tartozik rám, megértettem volna – dünnyögi megrúgva egy nagyobbacska kavicsot.
Ahogy Illés dörmögősen felnevet, elkerekedő szemmel felé pillant.
– Ne haragudj, de vicces vagy mérgesen – hunyorog rá derűsen a férfi.
– Nem vagyok mérges – préseli össze a száját Nikola, de amint rájön, mit csinál, bátortalanul ő is felnevet. – Oké, egy kicsit talán az vagyok – adja meg magát.
Furcsa, nem szokott ilyen lenni, alapvetően higgadt típus, ritkán gurul dühbe, ha mégis, semmiképp nem indokolatlanul, mint most. Miért ennyire érzékeny, ha Illésről van szó? Vajon azért, mert imponálni akar neki? Mert szeretné, ha a férfi megbízna benne és megkedvelné? De ez akkor sem mentség arra, hogy úgy viselkedik, mint egy sértődött gyerek.
– Bocsánat – szabadkozik megilletődve.
Illés megrázza a fejét.
– Én mondtam, hogy szeretem az őszinteséget, ehhez képest hárítottam. Joggal vagy mérges. Legközelebb nem kezellek úgy, mint egy gyereket.
– Én pedig legközelebb nem kapom fel rögtön a vizet – mosolyog Nikola a férfira. Nagyot dobban a szíve, mikor Illés viszonozza a mosolyt. Úgy érzi, a férfi tényleg igyekszik, hogy jól kijöjjenek egymással, pedig ez a helyzet neki is egyértelműen nagyon új és idegen. Nikola abban bízik, ha mindig minden félreértést és ballépést sikerül így tisztázniuk, akkor megkedvelik majd egymást.
Bár ha jobban belegondol, ő már most is kedveli Illést. Talán ezért is érzi ezt a reszketést a gyomrában. Izgul és ideges, mert nem szeretné elbaltázni a lehetőséget, amit kapott.
– Megérkeztünk – jelenti be Illés, miközben előkotorja a zsebéből a kulcsát.
Nikola kíváncsian veszi szemügyre az egyszerű fakerítés mögött megbújó telket és házat. A ház emeletes, és az egészet borostyán futja be, alóla néhol előtűnik a fehérre kőporozott fal és a mészkővel kirakott lábazat. A telek keskeny, a járda mellett csak a garázs felé vezető autóbeállónak maradt hely, az oldalsó kerítést végig lonc borítja. A ház verandájához macskakövekkel kirakott járda vezet. Nikola mindig rajongott a macskakövekért, imádja az eldugott, zegzugos utcákat, ahol a macskakövek elmúlt korokat idéznek. Az előkert nem nagy, egyetlen cseresznyefa középen és a kerítés melletti két tuja teszi ki. Tavasszal, amikor virágzik a cseresznye, biztos nagyon hangulatos lehet akár az ablakból nézni, akár erre hazaérkezni.
Ahogy Illés bezárja mögöttük a kaput és elindulnak a ház felé, Nikolát olyan békés nyugalom önti el, amelyhez foghatót talán még soha nem érzett. Bárhol is volt éppen, mindig hajtotta egy megnevezhetetlen kényszer, mintha nem ott lenne, ahol lennie kell, most azonban ez a szorítás minden egyes lépéssel gyengül, és mire fellép a veranda lépcsőjére, már nem is érzi. Nincs benne egy szikrányi feszültség sem, csak mérhetetlen nyugalom. Olyan gyönyörű ez az érzés, hogy Nikola beleszédül.
Vajon ez azt jelenti, hogy hazaérkezett?
– Majd körbevezetlek itt kint is, de szerintem előbb kezdjük a házzal – nyitja ki Illés a bejárati ajtót, kitárja, aztán int Nikolának, hogy menjen csak előre.
A lány bátortalanul lép be a jólesőn hűvös, nagyobbacska előszobába. Illés bezárja mögöttük az ajtót, leteszi a táskát a fal mellé, majd kibújik a cipőjéből. Nikola követi a példáját, lelöki a lábáról a tornacipőt, majd gondosan az ajtó melletti cipőtartó elé teszi. Illés az övét csak arrébb löki a lábával, ami megmosolyogtatja a lányt. Ugyan nem tudja, mi tartozik a tipikusan pasis viselkedéshez, de ez a szórakozott mozdulat határozottan annak tűnik.
– Az ott a lenti vécé, az pedig a műhelyem – mutat velük szemben és tőlük jobbra egy-egy bezárt ajtóra Illés. – Az emeletre csak itt lehet felmenni – bök az íves, áttört lépcsősor felé mellettük –, de előbb inkább nézzük a földszintet.
Illés elindul a boltívvel elválasztott konyha felé, Nikola megilletődve követi. Zavarba ejtő egy gyakorlatilag idegen férfi házában úgy szétnézni, hogy tudja, pár napig biztosan itt fog élni, ha pedig arra gondol, talán tovább is, egyszerre érzi magát lebegősen könnyűnek és idegesnek. Az anyja egy-két pasiját leszámítva sosem élt együtt férfival, őket pedig mindig nagyon igyekezett elkerülni, így nem tudja, mire számítson.
– A konyha – torpan meg Illés a kényelmesen tágas helyiség közepén.
Az egyik falon – leszámítva a végén egy ajtót – végig pultsor húzódik, középen tűzhely, a bejárathoz közel a hűtő. A pult felülete világos, a mintája márványt idéz, a szekrények sötétebbek, Nikolát a mézre emlékezteti a színük. A bejárattal szembeni fal előtt plafonig érő cserépkályha, a cserepek olyanok, mintha téglák lennének. Nikolának ez nagyon tetszik, van valami régimódi bája, és a téli hidegben biztosan remek érzés lehet a kályha ülőkéjére kuckózni. Az étkezőasztal négyszemélyes, de a lány meg meri kockáztatni, hogy Illés ritkán lát vendégül bárkit is. Nikolának külön tetszik, hogy a mosogatóban és mellette a pulton tányérok és poharak sorakoznak – Illés feltehetően nem rajong a mosogatásért, de ettől olyan otthonos a konyha hangulata.
– Ha éhes vagy, a hűtő szabad préda, a spájzban is garázdálkodj bátran – mutat a férfi az ajtóra –, és nyugodtan használj bármit, amire szükséged van – int körbe. A mozdulat kedvesen suta, mintha Illés maga is zavarban lenne, amiért idegenvezetést tart a házában.
Nikola bólint, de amikor a tekintete Illés érdeklődő, kíváncsi tekintetével találkozik, felsóhajt.
– Illés, én… – Nikola elakad, és beharapja az ajkát. Mégis hogy fogalmazza meg, hogy nem érdekből van itt? Hogy felőle Illés akár egy rogyadozó kalyibában is lakhatna, akkor is itt lenne, mert nem a háza vagy a pénze fontos számára, hanem a család, hogy végre esélye van rá, hogy tartozzon valahová. De ha mindezt kimondaná, nem úgy festene, mintha védekezne vagy csak ki akarná magyarázni magát?
– Igen? – pillant rá biztatón Illés, miközben lezserül a pultnak támaszkodik. Összefonja maga előtt a karját, a sötét póló széles mellkasára feszül, és halványan kirajzolja az izmait. Nikolában nyugtalanság borzolódik, elkapja a tekintetét. Érzi magán Illés türelmes, várakozó pillantását, de nagyon fél, hogy rosszat talál mondani.
– Hálás vagyok, hogy itt lehetek – fut neki újra Nikola aggodalomtól maszatos hangon –, de tudnod kell, hogy nem azért vagyok itt, mert ki akarlak használni. Én… nagyon szép a házad, tényleg, de… nem ez számít, értesz? – pillant Nikola Illésre már-már kétségbeesetten. Annyira szeretné, ha a férfi hinne neki.
Illés elmosolyodik, és ez a mosoly eléri a szemét is, amitől Nikolában lelket simogató melegség lobban.
– Tudom, Nikola. Tekintve, hogy simán leléptél volna, ha nem tartalak vissza, mindez meg se fordult a fejemben. Viszont a lelkizés nem erős oldalam, ugorjunk, jó?
Nikola ajka felfelé kunkorodik, ahogy bólint. A lelkizés neki sem erős oldala, mivel sose volt kivel lelkiznie, szóval nem bánja, ha nem fognak mélyenszántó értekezést folytatni arról, hogy mit éreznek vagy mit nem.
– Remek – löki el magát a pulttól Illés, és ellép a cserépkályha mellett, a szintén boltíves átjáróval leválasztott nappali felé.
Nikola kíváncsian követi, mert azt már a konyhából kiszúrta, hogy a falat nem is látni a könyvespolcoktól. Ahogy belép, elámulva megtorpan. Olyan az egész szoba, mintha egy kisebb könyvtár lenne. Mindenhol polcok, kivéve a szemben lévő falat, mert az padlótól a plafonig üvegből van. Látni a hátsókertet és a teraszt, és Nikola felcsillanó szemmel veszi észre a hintaágyat. Maga sem tudja, miért, de mindig vonzották a hintaágyak – különleges érzés lehet ott olvasni vagy kávéval a kezében nézni a napkeltét.
– Bocs, a mosás nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé – zavarja meg a néma szemlélődést Illés. A férfi sietve a méretes, sötétbarna kanapéhoz lép, és egy kupacba hajigálja a széthagyott ruhadarabokat.
– Én szívesen megcsinálom, ha gondolod – ajánlja fel Nikola. Illésnek biztosan van mosógépe, szóval semmiből nem tart belepakolni és elindítani a programot – legalábbis lényegesen egyszerűbb, mint kézzel mosni, márpedig Nikola erre nem egyszer szorult már rá.
– Nem azért hoztalak ide, mert házvezetőnő kell – pillant rá szúrósan Illés, de Nikola nem veszi magára.
– Tudom. De attól még intézhetem a mosást – vonja meg a vállát, mert hiszen az egész semmiség. – Szeretsz olvasni?
– Nem, csak azért tartom a könyveket, mert jól mutatnak – morogja gúnyosan a férfi.
Nikola elneveti magát. Oké, ez tényleg elég buta és felesleges kérdés volt.
– Kölcsönvehetek majd tőled néhányat?
– Persze, amit csak szeretnél. Szóval te is szeretsz olvasni?
Nikola somolyogva Illésre pillant.
– Nem, csak azért kérdeztem, mert biztosan nagyon okosnak festenék könyvvel a kezemben.
Ezúttal Illés nevet fel. Nikolát megborzongatja a férfi olvadt csokoládéra emlékeztető hangja. Puhatolózva méregeti Illést, de arra jut, hogy nyilván csak azért ez a szokatlan reakció, mert boldog, amiért megnevettette a férfit. Mi másért érezné ilyen édesen könnyűnek magát pusztán egy nevetéstől?
Nikola elhessegeti a kérdést, és beljebb lép. Nem tud betelni a könyvek látványával. Ő mindig könyvtárból kihozott könyveket olvasott, esetleg ingyenesen letölthető történeteket, ha internethez jutott és ideje is volt böngészni. Csak két könyvet tudhat a magáénak, antikváriumban vásárolta őket, és most a hátizsákja mélyén pihennek. Felfoghatatlannak tűnik, hogy valakinek ennyire sok könyve legyen. Vajon a férfi mindet olvasta?
– Azt a’, ezt nem apróztad el – szalad ki belőle meglepetten, mikor a kanapéval szemben észreveszi a tévét. Tudta, hogy léteznek igazán nagy képernyővel bíró tévék, de tudni és ilyen közelről látni egyet egészen más. Ha ezen nézne filmet, talán úgy érezné magát, mintha benne lenne a történetben.
– Szeretek mozizni.
Nikola csak egy bólintással válaszol. Nem akarja elárulni, hogy ő sosem volt moziban, filmeket pedig legfeljebb akkor látott, ha meg tudtak fizetni egy olyan albérletet, amiben tévé is volt, ez pedig elég ritkán esett meg. Nem szokott beszélni senkinek arról, hogyan élt, mert nem vágyik sajnálatra, és azt sem akarja, hogy úgy tűnjön, panaszkodik vagy együttérzésre vadászik, mert bármilyen zűrös is volt időnként, a szerencse végül mindig melléjük szegődött, és ezért Nikola nagyon hálás. Nem akarja magát mártírként vagy áldozatként beállítani, nem akarja, hogy bárki azért kedvelje, mert önkéntelen szánalomból úgy érzi, a múltja miatt kedvelnie kell. Nikola azt szeretné, ha önmaga miatt szeretnék, azért, amilyen.
– Gyere – szólal meg Illés –, megmutatom az emeletet is, de utána akár behatóan is megismerkedhetsz a könyveimmel.
– Nagyon szeretem a könyveket – szabadkozik Nikola, mert pillanatokra egészen beleveszett a bámészkodásba, és azt is csak most veszi észre, hogy ujjaival már a könyvek gerincét simogatja.
– Sejtettem. – Illés tekintetébe derű kapaszkodik. – Ha tudtam volna, hogy ezzel leveszlek a lábadról, nem győzködlek annyit, csak közlöm, hogy kész könyvtár a nappalim.
– Most már legalább tudod, hogy könyvekkel gyakorlatilag bármire rávehetsz – tréfálkozik Nikola megilletődve. Nem szokta magát ennyire könnyen kiadni, inkább nehezen kiismerhető, de Illés mellett meglepően könnyű ellazulni.
Illés zavartan megköszörüli a torkát, de nem mond semmit, csak feszülten kihúzva magát elindul a konyha felé. Nikola attól tart, valami rosszat mondott vagy a férfi félreértette. Csak nem hiheti most azt, hogy a könyvek miatt vele maradna, hogy ezért mégis kihasználná őt vagy bármi hasonló. Hiszen a konyhában azt mondta, tudja, hogy nem ezért van itt – de vajon tényleg tudja?
– Csak vicceltem – hebegi, mikor beéri Illést.
– Tudom.
Akkor miért ennyire furcsán rekedt a hangja? Nikola nem tud szabadulni az érzéstől, hogy valamit elszúrt, hogy Illés mégis meggondolja magát, és nem akarja, hogy maradjon, a férfi azonban tétovázás nélkül felvezeti az emeletre.
– Az ott az én hálóm, ez a vécé, fürdőszoba, mosókonyha, és ez lesz itt a te szobád – sorolja kapkodósan a férfi, miközben átvágva a széles folyosón a legtávolabbi ajtóhoz lép.
Nikola igyekszik megjegyezni, hogy melyik ajtó hova nyílik – elég kellemetlen lenne, ha a vécére igyekezvén Illés szobájába nyitna be.
– Tudom, nem az igazi – folytatja Illés kitárva az ajtót –, de lehordom innen a dobozokat a pincébe, és kerítek neked egy ágykeretet is, meg ha szeretnéd, íróasztalt, könyvespolcot…
– Illés, nekem ez már így is tökéletes – lép mellé Nikola. Nem hazudik, a szoba tényleg tökéletes neki, akkor is, ha az a néhány doboz ott marad a sarokban.
A falak kellemes pasztellsárga árnyalatúak, a szekrény és a komód világosbarna, a laminált parketta csak egy árnyalattal világosabb, és lehet ugyan, hogy a matrac a sarokban a földön van, de tekintve, hogy Nikola már autóülésen is aludt hetekig, ez neki így is maga a mennyország, főleg, hogy az ablakból a tóra látni.
A lány elkerekedő szemmel lép beljebb. A lassan érkező alkony narancsos-vöröses fényeiben varázslatosan és hívogatóan szikrázik a víztükör – mintha mesebeli titkokat rejtegetne. Nikolában felmerül, amit az a fiú mesélt a kocsmában, és ha nem tartana attól, hogy megint valami ostobaságot mond, megkérdezné Illést, tényleg léteznek-e őrült legendák a tóról, vagy az csak valami ostoba „csajozós duma” volt, de úgy érzi, ennek nem most van itt az ideje.
Csípőre tett kézzel megfordul, és határozottan, szigorúan Illésre néz. A férfi még mindig az ajtóban áll, a tekintete furcsán csodálkozó, mintha hirtelen nem értené, mit keres itt Nikola. A lány nagyot nyel, de azért belevág:
– Nem akarom teljesen felforgatni az életed, és azt sem akarom, hogy költs rám. Van némi félretett pénzem, és szerzek majd munkát is. Amíg itt vagyok, minden kiadáshoz szeretnék hozzájárulni…
– Oké, szerintem ezt még ráérünk megbeszélni – szakítja félbe Illés.
Nikola összehúzott szemmel fürkészi, de mikor a férfi kérlelhetetlenül állja a pillantását, megadja magát.
– Oké.
Illés szélesen elmosolyodik.
– Hát akkor… üdvözöllek itthon!
Itthon – ismétli meg magában Nikola, de nem igazán hiszi el, még akkor sem, ha máris úgy érzi, ide tartozik, hogy minden, amit túlélt, ehhez a pillanathoz és ide vezetett. Pedig ezúttal talán tényleg hazaérkezett, akkor is, ha ebben most még nem mer őszintén bízni.

Akár a mesében – 5. fejezet” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Függő vagyok ;), már tegnap elolvastam a fejezetet, csak nem volt időm írni, de most beismerem, hogy mindig alig várom, hogy leteljen a két nap, és mint valami drogos kb 5 percenként nézem az oldaladat, hátha már fent van az új rész :D

    1. Ó, nagyon köszönöm! :) Nagy boldogság számomra, hogy mindig ilyen lelkesen várod a folytatást. El se tudom mondani, mennyire sokat jelent nekem, hogy ennyire kíváncsi vagy a történetre, de hidd el, nagyon-nagyon-nagyon sokat. :) Köszönöm szépen. :)

    1. Nagyon örülök, hogy aranyosnak találod őket, és annak is, hogy egyre jobban megkedveled őket. :) Jaj, nagyon szépen köszönöm, ez nagyon-nagyon jólesik, elmondhatatlan, mennyire. Köszönöm. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s