Akár a mesében – 3. fejezet

„Nos, jössz vagy maradsz?”

Nikolában kíméletlenül összecsapnak az érzések. Megszokta, hogy egyedül gondoskodik magáról, megszokta a függetlenséget, tudja, hogy most is elboldogulna. Akármennyire is győzködi ez a férfi, nem helyes, hogy betörjön az életébe. Mégis vágyik rá, lelket remegtetően, sóvárgón. Milyen lehet tartozni valakihez? Milyen lehet, ha valaki törődik az emberrel? Vajon Illés tényleg ezt akarja? Vagy csupán a kötelességtudat beszél belőle? Mi van, ha a lelke mélyén a pokolba kívánja? Hiszen nincs értelme annak, hogy be akarja fogadni. Vagy tényleg megtenné ezt egy régi ígéret miatt? Létezik olyan ember, aki képes erre? Befogad egy idegent, csak mert egy volt barátja erre kéri?
Borzalmasan sok kérdés, és ijesztő, hogy egyikre sincs válasz.
– Csak pár nap, Nikola.
Nikola a férfi szemébe néz. Idegenek. Ők ketten idegenek egymás számára, ez a férfi mégis úgy kezeli, mintha ismerné. Pedig ahogy Nikolának, úgy Illésnek sincs oka arra, hogy megbízzon benne.
– Maga miért bízik bennem?
– Mert nem adtál rá okot, hogy ne tegyem.
– Az ártatlanság védelme? – kérdi némi gúnnyal Nikola. Nem tehet róla, mindeddig inkább arra tanította meg az élet, hogy senkiben ne bízzon feltételek és kételyek nélkül.
Illés tekintete egy pillanatra elsötétül, valami bűnösen igéző lobban a mélyén, de rögtön ki is huny. Nikola nem érti, miért dobog hirtelen gyorsabban a szíve.
– Makacs vagy, független, talán kicsit bosszantó is – sorolja a férfi tárgyilagosan –, hadilábon állsz azzal, hogy segítséget fogadj el, megvan a magadhoz való eszed, és nem adod könnyen a bizalmad. Családra vágysz. Vagy rohadt jó színésznő vagy, és alaposan rászedtél, vagy nem azért vagy itt, hogy kihasználj, és az, hogy kéreted magad, nem színjáték, hanem az igazság. Én az utóbbira voksolok. Igazam van?
– Maga tényleg arrogáns – szúrja oda Nikola mogorván. – És nem kéretem magam, csak józanul gondolkodom.
– Amit nagyon becsülök – bólint Illés, és halványan elmosolyodik.
Nikola testén reszketeg gyengeség fut végig. Vészesen közel jár ahhoz, hogy rábólintson Illés ajánlatára. Annyira szeretné, ha lenne joga ahhoz, hogy a férfival maradjon. Ha megismerhetné a szüleit, a húgát – talán végre egyszer megtapasztalná, milyen is egy igazi család.
– Nikola, az anyád azt mondja, a keresztapád vagyok, következésképp csak én maradtam neked. Ha annak idején Niki megkér, vállaltam volna, és most nem lenne kérdés, hogy velem kell-e élned. Sőt, ha úgy vesszük, rokonok vagyunk. Számomra nem kötelesség és nem teher, hogy itt vagy. Niki lánya vagy, és ő arra kér, gondoskodjak rólad, én pedig meg akarom ezt tenni.
Nikola nem érti, miért érzi úgy, hogy bízhat Illésben, hogy hihet neki. Hogy mi ez a különös remény, ami felé húzza. Mi lenne, ha erre a pár napra megadná magát? Csak pár nap, aztán ha akar, el is mehet. Egyikük sem tartozik semmivel a másiknak.
A lány feszengve fészkelődik a széken, az ajkát harapdálja, mint rendszerint, ha fontos döntést kell meghoznia. Illés őszintén beszél, és Nikola a bizonytalanság dacára is biztonságban érzi magát mellette. A férfi még nem is ismeri, mégis kiáll érte, mégis védeni akarja. Olyan nagy bűn lenne, ha adna maguknak egy esélyt? Végül is az édesanyja akarta, hogy ide jöjjön, és ugyan Nikola nem hiszi, hogy bármivel is tartozna az anyjának, de talán Niki most az egyszer tényleg jót akart neki, tényleg törődött vele.
Nikola egyedül van, fájón egyedül, nincs hova mennie, a megtakarított pénzének a javát a temetés költségeinek fedezésére fordította, és most ez a férfi azt állítja, hogy gondoskodni akar róla, mert Niki lánya. Mégis honnan kaparhatna össze annyi erőt, hogy visszautasítsa?
Nikola abbahagyja a szája harapdálását és nagyot nyel.
Marad. Pár napig, aztán majd meglátják. Ezzel még egyiküket sem kötelezi semmire.
Tétován Illésre pillant. A férfi pislogás nélkül nézi, a kék a szemében féktelenül háborgó óceánt idéz. Nikola testét puha remegés csiklandozza, a zavar forrósága szökik az arcára.
– Most miért néz így rám?
– Hogyan? – A hangok érdesen gördülnek a levegőbe.
– Mintha… nem is tudom, talán mintha éhes lenne.
Illés félrekapja a tekintetét, a torkát köszörüli. Nikola kutatón figyeli, de halvány fogalma sincs, mi baja lehet a férfinak.
– Illés?
Nikola felkapja a fejét a dallamos hangra. Az asztaluk mellett egy magas, csinos nő áll. Vékony, de nem úgy, mint Nikola, nem alaktalanul, hanem formásan, a megfelelő helyeken kellőképpen domborodó idomokkal. Nikola minden irigység nélkül állapítja meg, hogy szeretne ő is ennyire csinos lenni, ráadásul a nőből árad valami lezser magabiztosság – mit meg nem adna érte, ha ő is így érezné magát a testében.
– Ne haragudj, Linda, ma mégsem jó. – Illés hangjában nincs csalódottság, csak közöny.
Nikola összevont szemöldökkel fordul a férfi felé. Randija lett volna? És most tényleg gondolkodás nélkül lemondja miatta? Létezik, hogy tényleg fontos neki?
Tétován visszanéz a lángvörös hajú nőre. Linda szúrós tekintettel méregeti, mire Nikola önkéntelen összehúzza magát. Csak nem gondolja ez a nő, hogy Illés lecseréli őt rá? Nikola majdnem gúnyosan felhorkant. Egek, a pasi az apja lehetne, ne már, hogy Linda tényleg vetélytársat lát benne!
Linda lebiggyeszti a száját, és úgy fordul Illés felé, mintha Nikola jelen sem lenne. Nikola apró szúrást érez a szívében. Megszokta már, hogy keresztülnéznek rajta, hogy ritkán veszik számításba – és egyébként sem akar tetszeni Illésnek, mit számít, ha ez a nő jelentéktelennek ítéli meg? De azért egy picit mégis fáj, és ezért Nikola nagyon haragszik magára. Már rég meg kellett volna tanulnia, hogyan hagyja figyelmen kívül mások véleményét, és bár el tudja játszani, hogy kemény és elérhetetlen, de a lelke mélyén tele van bizonytalansággal.
– Holnap? – emeli meg vékony, ívesre szedett szemöldökét Linda, de közben olyan határozottan néz Illésre, mintha igazából nem is kérdést tett volna fel.
– Inkább majd kereslek.
Linda arcán csalódottság fut át, de ezt mosollyal igyekszik leplezni.
– Oké – bólint, mintha pont olyan könnyedén venné a visszautasítást, mint amennyire közönyös Illés. Amikor azonban elfordul az asztaltól, a tekintete bosszúsággal telten siklik végig Nikolán. Nikola borúsan bámulja, amint a nő kifinomult csípőriszálással eltipeg, és nagyon különös szorítást érez a mellkasában.
– A barátnője nem kedvel – jegyzi meg fintorogva.
– Nem a barátnőm.
Nikola kíváncsian méregeti Illést. Semmi köze hozzá, tudja, de nem képes magát visszafogni. Végül is meg akarják egymást ismerni, nem?
– Akkor nem is randija lett volna vele? Mert elég csalódottnak tűnt.
Illés árnyalatnyi mosollyal az ajka szegletében felemeli a sörös üveget, és nagyot kortyol belőle. Ahogy leteszi az üveget, az asztalra fekteti a karját és hátradől. Nikolának feltűnik, hogy mennyire erős és izmos a férfi karja, hogy milyen lesült a bőre. A maga halottsápadt bőrével a lány kísértetnek érzi magát mellette.
– A szeretőm.
Nikola szeme elkerekedik, az arcát forrónak érzi. Nem szokott hozzá az ilyen nyílt beszédhez. Sosem volt pikáns megjegyzések céltáblája, sosem flörtölt vele senki, és csupán könyvek lapjain találkozott eddig szexszel.
– És most… maguk… – dadogja, és mellé zavartan gesztikulál. Miért nem tudja befogni?
– Igen, szexelni készültünk – közli szemtelenül Illés.
Nikola szíve hevesen ver. Kéretlen képek tolakodnak az agyába: Illés, amint Lindát öleli, amint szenvedélyesen csókolja, amint a kezével és az ajkával felfedezi a nő testét.
Nikola pihegve kap levegőért. Mégis mi ez az idegesítő, súlyos bizsergés az alhasában? És miért gyengült el így a lába?
– Én… bocsánat… hogy miattam… izé… – Nikola nagyon utálja, hogy hebegő idiótának mutatkozik, mégsem képes felcsipegetni a fejében szétszóródott szavakat. – Nem akar mégis… szóval, ha akar, én elmehetek, mármint… Igazán szép nő volt, és… miattam most haragszik magára… és… én… Nem akar mondani valamit, hogy végre befogjam? – Nikola nagyon szeretne most eltűnni. Nem mer Illés szemébe nézni, a férfi karját bámulja, de ez se jó ötlet, mert így újra látja, ahogy azok a hosszú ujjak Linda testét cirógatják, ahogy az a férfiasan széles kézfej a vörös hajzuhatagba merül. Nem szabad több romantikus könyvet olvasnia, egyértelműen ártalmasak. A fenébe az összes íróval, aki érzéki jelenetet ír!
Illés derűs nevetésére Nikola felkapja a fejét. A férfi rekedtes és sötét hangja végigömlik rajta, és még mélyebb pirulásra készteti.
– Most rajtam nevet, igaz? – cincog félszegen, és a derűs szempár elől megint az asztal lapja felé menekül. Lassan többet nézi az asztalt, mint Illést – szánalmas. Nikola behunyja a szemét és mély levegőt vesz, hogy lecsillapítsa szédülten száguldozó vérét. Ő nem szokott ennyire zavarban lenni, mégis mi ütött belé? Hol van a vértként szolgáló rideg gúny, amikor szüksége lenne rá?
Szelíd érintést érez az állán, mire a szíve riadtan dobban. Engedelmeskedik a finoman kérlelő nyomásnak, és újra Illésre néz.
– Ne haragudj – jelenti ki Illés. – Nem akartalak zavarba hozni, én… – A férfi megrázza a fejét. – Mindegy, nem kellett volna ezt mondanom. Nyilván nem érdekel a szexuális életem – fűzi hozzá fanyarul.
– Hát tényleg nem – morogja Nikola még mindig zavartan. – Szóval ejthetnénk a témát? – Büszke magára, amiért képes újra határozottan beszélni. Így már sokkal inkább önmaga. Érdektelenség és távolságtartás – mert ha nem látják, mit érez, nem bánthatják.
– Nem én hoztam fel – vigyorog a férfi.
Nikola átkozza magát, amiért nem bírt a kíváncsiságával, és azért is, hogy most Illésnek igaza van. Ez a férfi okos és túlságosan szókimondó, ha nem akarja magát folyton kellemetlen helyzetbe sodorni, jobb lesz, ha ezentúl óvatosabban viselkedik.
– Többet nem teszem, megígérem – közli hidegen.
Illés bólint, és végre elveszi a kezét Nikola álláról, a lány azonban megkönnyebbülés helyett bosszantóan bizsergő hiányt érez. Volt valami kedves és megnyugtató a férfi érintésében – bár talán csak azért érez így, mert olyan kevésszer tapasztalt bármiféle érintést is élete során.
Nikola halkan felsóhajt, hátha akkor kevésbé érzi a szomorúság és a magány keserű ízeit a szájában. Azt remélte, ma megtalálja az apját, és nem lesz többet egyedül. Illés ugyan nem az apja, de esélyt kínál neki arra, hogy családja legyen, és Nikola nem akarja elszúrni. Bár nehezen hoz döntést, de amint határozott, már tűzön-vízen át kitart, ha kell. Nem lehet undok és tüskés Illéssel, ha azt akarja, hogy megkedvelje.
– Bocsánat – pillant Illésre –, ha arról van szó, hogy kell normálisan viselkedni, kissé elfuserált vagyok. De igyekszem.
Illés megértőn, szelíden néz rá.
– Nem tudom, mit jelent normálisan viselkedni. A magam részéről az őszinteséget kedvelem. Linda és én nem tartozunk egymásnak semmivel, és ezt ő is tudja, nem kell miatta rosszul érezned magad. – Illés előre hajol, a tekintete komoly. – Nikola, mától te vagy az első számomra.
Nikola torkát meghatottság szorítja. Sose volt senkinek ő az első, talán régen, amikor még az anyja nem ivott, de arra az időre már alig emlékszik, csak egy-két derengő képet tud magából előcsalni.
Vajon Illés komolyan beszél?
Ezt csak akkor tudhatja meg, ha vele marad, és Nikola akarja, még akkor is, ha lelkiismeret-furdalás keni össze a lelkét az önzősége miatt. Tisztább lenne elmenni, de Illés azt kéri, maradjon, és még ha nem is helyes, ő is ezt szeretné.
– Ha felhívja a húgát, magánál maradok – leheli Nikola. – Pár napig – teszi hozzá gyorsan.
– Megígéred?
– Igen.
Illés vonásait megkönnyebbülés lágyítja el. A sörért nyúl, és egy hajtásra megissza a maradékot, aztán feláll. Nikola megilletődve pislog fel rá. A férfi nagyon magas, hozzá képest mindenképp. Máskor megijesztené, hogy egy férfi ennyire fölé tornyosul, de ahogy Illés szemébe néz, csak izgatott, reményteli várakozást érez.
– Menjünk. Útközben felhívom a húgomat, bár időbe fog telni, míg kiér. Itt maradsz és megvárod, vagy velem jössz? – Illés szavaiban könnyed játékosság bujkál. Nikola úgy sejti, a férfi tisztában van azzal, hogy megnyerte őt magának, de nem bánja. Ha együtt akarnak élni, bízniuk kell egymásban.
– Nem fél, hogy lelépek, ha itt hagy? – incselkedik vele, miközben ő is feláll. Alig ér a férfi válláig.
– Szerintem te sem szoktad megszegni a szavadat – hunyorog rá Illés. – Nos, jössz vagy maradsz?
Nikola Illés szemébe néz, és kételyek nélkül, határozottan bólint.
– Megyek.

Akár a mesében – 3. fejezet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Hát ezek de aranyosak. Kellett valami maszatos alkonyati romantika ebbe a durva hétbe… köszi!*megyek lázat mérni, a Kölyök két hete beteg (nyüves idő+járványok), de most be is lázasodott… :-(

    Vica

    1. Boldog vagyok, hogy így látod, köszönöm. :) Szerintem is aranyosak. :)
      Sajnálom, hogy ilyen durva heted volt – és azt is, hogy beteg a pici, gyógyulást kívánok neki!
      Nagyon köszönöm, hogy írtál! :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s