Új szív, új mese – Második rész

Jázmin és Ádám történetének a folytatása, Vica tollából. Szerintem ez a második rész is nagyon szép és megható, mellette pedig nagyon érdekes, remélem, ti is így találjátok. :) Még egyszer nagyon köszönöm Vicának ezt a gyönyörű történetet. :)

– Mennyi idő, amíg hatni kezd ez a cucc? – kérdezte érdeklődve Ádám. Most már ő is várta a szülést, jó pár hónapja el is döntötte, hogy bemegy Jázminnal, elvégre mégsem hagyhatja magára egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Utánaolvasott néhány szüléstörténetnek az interneten, mikor még nem tudta, hogy mi várhat rá odabent, épp ezért tudja, hogy vannak pillanatok, amikor döntenie kell az anyának. Dönteni akkor, amikor jóformán eszénél sincs. Mert a fájdalom hatása miatt alig-alig vannak a nők ilyenkor abban a helyzetben, hogy felelősségteljesen dönthessenek. Ádám ezt olvasva határozta el, hogy ott lesz Jázmin mellett, nem engedi, hogy baja essen. Jázminnak nem mondta el, hogy ez motiválta, de azóta a Krisszel közösen megnézett videók hatására teljesen biztos lett magában: egy ilyen pillanatot nem lehet kihagyni az életben, ha már lehetősége adatott rá.
– Úgy négy-hét óra. Alkattól függ.
– Akkor korán fogunk kelni – mondta elkínzott hangon. – Nem lehetett volna reggel meginni?
– Az a baj, hogy ha császárra kerül sor, akkor sokkal rosszabb, ha már egy nappalnyi ébrenlét van mögöttem, így legalább alszunk, amennyit tudunk és kipihentebbek leszünk.
 
Fél három, állapította meg Jázmin a sötétben világító telefon kijelzőjének vakító fényére hunyorogva. Hát, akkor elindult a móka mára, gondolta, aztán visszaaludt azzal a lendülettel. Még ötször megnézte a telefonját, mire eljött az a pont, hogy már nem tudott visszaaludni. Egyszerre izgult és volt rosszul a gondolattól, hogy ma márpedig szülni fog. Innen nincs megállás. Írt facebook-on a szülésznőjének, hogy akció lesz. Már nem tud aludni.
Kérdezte, hogy hány perceseknél jár, Jázmin visszaírta, hogy tíz. Akkor ráérsz még, maradj csak otthon. Ha ötre vált, indulj, várlak.
A kismamatornák alkalmával már rájött, hogy ő labdán akar vajúdni. Így is tett, előgurította az íróasztal alól a nagylabdát, és aprókat rugózva várta a hajnalt. Egy kívánsága volt karácsonykor: napfényben szeretne szülni. És tessék, várhatóan minden vágya teljesülni fog, mert a napfény már kezdte színesre festeni az égboltot.
Ádám ott szuszogott a párnáján, szokás szerint a hasán, Jázmin sosem értette, hogyan aludhat valaki a hasán, neki mindig fulladhatnékja támad attól a póztól. Nem vagyunk egyformák, és vigyorogva továbbnyomkodta a telefonját. Elvégre mégiscsak el kell valami csendes dologgal foglalnia magát, amíg van értelme felkelteni Ádámot.
A férfi egyszer felriadt, félálomban kérdezte:
– Minden rendben, édesem?
– Aludj csak, amíg tudsz, nemsokára keltelek – válaszolta izgatottan Jázmin, de már csak egy halk mormogást kapott válaszul. Úgy gondolta, erre nem is fog emlékezni a férfi, amikor reggel felkelti.
A napsugarak már a szomszéd ház falán másztak lefelé, előbukkanva a horizont mögül, Jázmin türelmesen rugózott a labdán, aztán mikor ötperces ritmusra álltak be a fájások, felkeltette Ádámot.
– Minden oké?
– Persze. Készüljünk össze, én már reggeliztem, aztán irány a kórház.
– Hány percesek?
– Öt – válaszolta vígan Jázmin. Ádám lesápadt.
– És akkor miért nem keltettél már fel? – majd, mint egy őrült, úgy kapkodott, rohant borotválkozni, reggelizni, közben pedig félpercenként kérdezte Jázmintól, hogy mi a helyzet, hogy van, nem fáj-e nagyon.
– Nem, ha ilyen marad, akkor még sokszor szeretnék szülni – de magában félt előre, hogy vajon milyen lesz még.
– Mivel menjünk be a kórházba? – kérdezte két falat között Ádám.
– Gyalog – vágta rá a nő. A férfi szemei kistányérnyi méretre guvadtak ki. A kórház húsz perc séta. Húsz perc. Séta.
– Biztos vagy benne? – puhatolta még egyszer.
– Most még igen, majd kicsattanok az energiától. Muszáj levezetni valami könnyed mozgással. De útközben még mindig felszállhatunk egy buszra, ha úgy érzem, nem bírom – és ezzel eloszlatta Ádám kételyeit. A férfi megnyugodva hallotta, hogy nem rest változtatni az elképzelésén, ha kell. Ez egy fontos tényező: erről is olvasott, hogy vannak, akik berögzötten ragaszkodnak egy elképzeléshez a szülés során, de sajnos, nem mindig alakulnak úgy a dolgok, hogy az megvalósulhasson. Ilyenkor az anyának tudni kell lépni, és elfogadni a segítséget, ha szüksége van rá neki vagy a babának, különben a görcsösség maradandóan rossz élményeket tud okozni.
Gondosan bezárták az ajtót, Péter már elment otthonról, mire ők összeszedték magukat, a kapuban Jázmin megállt, magába szívta a friss, koranyári levegőt, és olyan mosolyt villantott Ádámra, hogy a férfi menten beleszeretett volna. Ha eleve nem szereti már.
A parkban lépdelve elég sűrűn megállásra kényszerültek. Ádám aggódva pillantgatott az órájára, Jázmin hárompercenként megállt pihegni. A nő aztán a buszmegállóhoz érve odabiccentett az éppen kanyarodó járgány felé:
– Akkor erre most felszállunk – mondta, és előkaparta a bérletét. Ádám megnyugodva követte. Eddig még csak egyszer volt bent a kórházban Ádám, pár napja a kisfiuk kevesebbet mozgott, ami veszélyes lehetett volna, de csak vaklárma volt. Mindent rendben találtak az ultrahangon, de megnyugtató volt az éjszakai, üres szülőszobák melletti csendes vizsgáló.
A busszal egy megállónyit mentek, Ádám nem győzött csodálkozni, hogy Jázmin vigyorogva ácsorog a busz ajtajában és esze ágában sincs leülni. Áll ezen a zötyögő járművön, amin az emberek éppen mennek be dolgozni, kapaszkodik, nem zavartatja magát, és még mosolyog is. Megrendítő látvány, gondolta, és magához ölelte.
 
A szülészeti osztályra való felvétel zökkenőmentes volt, hiszen napokkal korábban kitöltöttek minden olyan adatot, amit előre be lehetett írni. Így aztán Dobos Kristóf leendő adataiból már egyet biztosan tudott Ádám, azt, hogy melyik napon születik. A nevét nagyon nehezen sikerült kiválasztani. Ádám szinte minden nevet megvétózott, majd Jázminnal közösen átnyálazták az utónévkönyvet, illetve egyszer Lénáékkal közösen is, de az nem volt mókás: Krisz lapozgatott, majd benyögte, hogy őneki az Anna név tetszik, mire Léna bólintott, és ennyi volt. Jázmin meg Ádám addigra már a harmadik listát gyártották. Lehangoló volt, hogy nem jutottak közös nevezőre. Végül valamikor tavasszal, amikor a heti vizsgálatok beindultak, Ádám három névre szűkítette az akkor már közös listát. Aztán egyik reggel felkelt, és Jázmin pocakjához fordulva ennyit mondott félálmában:
– Jó reggelt, Kristóf!
Jázmin szája felkunkorodott örömében:
– Neked is, apu!
A szülésznő beterelte őket egy apró kis lyukba:
– Itt nyugodtan át tudtok öltözni, Jázmin, rajtad csak papucs és hálóing legyen, más nem kell – majd egy vigyorral távozott.
– Még jó, hogy van egy szék, azért állva nem akarnék átöltözni.
– Habár a szekrényt nem nyitod ki, ha odaülsz – aztán kitört belőlük a röhögés. Elszállt a feszültség, amit az eddig visszatartott levegőnek tűnő napok várakozása csepegtetett beléjük. Itt voltak. Szülni jöttek. És már csak hármasban távoznak ezekből a szobákból. Hihetetlennek tűnt még ekkor is, de már kézzel fogható valósággá kezdett válni.
– Ó, látom, megvagytok, gyere, Jázmin, megvizsgálunk. Ádám, ugye? Gyere, bátran, te is, beviszlek a szülőszobába – mondta Kinga, a szülésznő.
A doktor nagyon mufurc volt, Jázmin korábbról ismerte már, mivel ugye kiírt időpont után mindennapos vendég volt a kórházi vizsgálatokon, nem szeretett volna nála szülni. Magában már rég elsiratta az otthonszülés élményét, de most újult erővel támadta le az érzés, ahogy a vizsgálószékre felfeküdt, és feltette a lábát a kengyelbe.
A doki meglepően gyengéd kezű volt a mufurcsága ellenére, de három odaköpött szón kívül nemigen mondott semmit. Jázmin ezt betudta annak, hogy minden doki fogadott doktor akar lenni, aki ügyeletre megy be, mint ő is, azzal kevesebbet foglalkoznak. Nem biztos, hogy ez hátrány, mosolygott magában. Kinga lelkesen közölte, hogy ez háromujjnyi tágulás. Vagyis a felén túl vagyunk, állapította meg Jázmin. Most már az arcára is kikúszott az a mosoly.
 
A következő két óra önmegfigyeléssel, és CTG-re kötve telt. A mozgás hatására, hiszen bejöttek a kórházba, ahogy korábban a családban már rutinosnak számító anyukák mondták, megszűnhetnek a fájások. El ugyan nem múltak, de határozottan rendszertelenné váltak újra, a korábbi hárompercesek hat-hétpercesre zuhantak vissza. Két óra múlva újra a doki kezében találta magát Jázmin, a doktor meg úgy vélte, ideje rásegíteni a folyamatra, úgyhogy burkot repesztett. Jázmin csak annyit hallott, hogy ömlik a víz, a doktor morog az orra alatt, rápillantott, de bajsza tényleg nem volt, így hát mégsem mondhatta, hogy ne a bajsza alatt motyogjon róla. Meg a kisfiukról. Pedig igazán kikívánkozott belőle.
– Látod, az ott nem tetszik nekem. Meg hát ez zöldes, úgyhogy a CTG maradjon – közölte a mogorva fickó a szülésznőhöz fordulva.
– Mitől lehet? – kérdezte a nő tanácstalanul, továbbra is a kiömlött magzatvizet bámulva.
– Őszintén? Elképzelésem sincs, – húzta el a száját a doktor –, de az biztos, hogy nem tágulási vérzés. Nem tetszik ez nekem – tette hozzá nehéz hangon, de Jázminnak senki sem mondott semmit. Sem azt, hogy mi a baj, habár annyit felfogott, hogy a doki sem tudja, mi okozza. A szíve görcsbe rándult, és úgy fogta vissza a könnyeit, hogy Ádámra gondolt. Nem tudhatja meg, hogy baj van! Amíg innen ki nem kerülnek mind a hárman épségben, addig nem szólhat róla. Fölöslegesen aggódna. Neki a nyugodt, békés, bizalommal teli Ádámra van szüksége, nem pedig egy izgatott, túlaggódó férfira.
Lelkileg immár összeszedte magát, úgy kászálódott le a székből, majd óvatos pillantással felmérte a magzatvizet. Hajtotta a kutatói vénája, hiszen most minden új körülötte. Sohasem élt még át ehhez hasonlót sem, nemhogy éppen vele történjen. A víz enyhén zöldes árnyalatú volt, ugyanakkor egyes pontokon vércsíkok diffúziója volt észrevehető. Fura volt a zöld-piros kombináció, mint valami elfuserált, előrehozott karácsonyi pillanat soha ki nem merevedő képe. Felszegte büszkén a fejét, és valamiért a meséje jutott eszébe. A királynő büszkén állt, lenézve a mélységbe, és vigyázott a népére. Felszegte a fejét, és vigyáz a két kis pasijára. Ez lesz most a feladata. Amikor újra belépett a szülőszobába, már őszinte volt a mosolya.
Kinga kedvesen leintette Jázmint, hogy a labdára innentől nincs szükség. A nő kénytelen-kelletlen átült az ágyra, de megborzongott. Ádám ölelő karjaiban találta magát, aki a háta mögött állt, és bátorította. A napfény vígan szökdécselt a tűn, a branül a bal kezében már régóta bent volt, kezdte érezni a helyét, bár akkor még nem tudta, hogy az másnap reggelig ott fog díszelegni benne. Korábban volt véradáson, meg plazmaadó is volt, így tudta, hogy egy darabig érzékeny lesz majd a helye, de rendbe fog jönni a karja.
Az ágy csak addig volt kényelmes, amíg el nem kezdett csepegni az oxitocin. Jázmin magában csak a fájdalom két órájának nevezte utólag, amit akkor átélt. Halvány emlékek maradtak benne erről az időről, mint például, hogy Kinga nemegyszer bejött ellenőrizni a tágulását, majd egyszer a CTG-s géphez lépve áthúzta a meglévő grafikont, hogy ráírja, anyai szívhang. Elcsúszott az érzékelő vagy a pöttöm haladt a szülőcsatornában, gondolta Jázmin. Haladunk. Lassan, de biztosan.
Fél füllel hallotta, ahogy a szomszéd szülőszobában még mindig tart a kitolási szakasz, pedig már akkor bement a mogorva doki hozzá, miután őt visszairányította az ismeretlen okú vérzésével. Rápillantott az órára, amin egyhangúan lépdelt körbe-körbe a mutató, és azt mutatta, hogy már egy órája vívódik. A párnahuzatot ki fogom harapni, jegyezte meg magában. Sosem gondolta, hogy létezik ilyen mértékű fájdalom: nem számított, hogy mi van körülötte, szinte csak a tudata szélén táncolt a jelenet, hogy Ádám egy forró valamit nyomkod a derekához, ami néha túl forró, néha meg kihűl. Olykor jelezni is tudta ezeket neki, de leginkább hagyta, hogy hasznosnak érezze magát. Kinga lágyan, megnyugtató hanggal mesélte el, hogy a múlt pénteki továbbképzésen tanulta ezeket az új, természetes fájdalomcsillapító módszereket, elmondta, hogy mi van benne, de semmi nem maradt meg belőle Jázminban. Aztán felötlött benne egy érzés.
Ne, ne most, most tényleg nem jó ehhez az időpont, kiáltott fel magában. Pisilnie kell! De még hogy, te jószagú ég! Homályos tudatát összekaparva jelezte Kingának, hogy akkor ő most kimenne a mosdóba. A szülésznő kérdés nélkül leszedte róla az oxitocin adagolást, talpra segítette, majd Ádám karjaira bízta. A férfi olyan óvatosan támasztotta meg Jázmint, ahogy csak tudta. Nem igazán merte elengedni, hogy saját lábon lépkedjen, félt tőle, hogy túl erősen kapna utána, ha a nő megbillenne.
Óvatosan hagyta, hogy belekapaszkodjon a budi ajtófélfájába, majd amikor már biztos volt benne, hogy a saját lábán is megáll, elengedte.
– Nyitva hagyod az ajtót? – kérdezte félve Ádám. Gyanította, hogy a nőben van annyi büszkeség, hogy nemet int a fejével. A következő pillanatban igaza lett, Jázmin lekuporodott az ülőkére, és magára csukta az ajtót. Ádámot egyedül a szakmai érzéke nyugtatta meg: a külső oldalon volt az ajtó, és kifelé nyílt. Intézményekben, különösen egészségügyben, fontos, hogy ne rá kelljen törni a szenvedőre az ajtót, hanem a segítség gond nélkül érkezhessen, ha valaki odabent lesz rosszul vagy veszti eszméletét.
Jázmin csendes nyögéseitől eltekintve nem igen fogadott be a füle más zajt. Pedig a többi szülőszoba is kezdett benépesedni, a szülésznők CTG-t intéztek a többi kismamának, a dokik fel-alá mászkáltak, menet közben betoltak egy kismamát a császárműtőbe, szóval az élet nem állt meg, Ádám számára mégis csak egy zaj létezett: a felesége kitartó mély lélegzetvételei. Csurranó hang még véletlenül sem. Mi lehet a baja?
A nő elkínzott arccal lépett ki, lemondóan ingatva a fejét. Önállóan, Ádám karját elhessegetve lépett a csaphoz, jó meleg vizet folyatott a kezére, megmosta, majd leöblítette az arcát is.
– Nem sikerült – és ezzel a néhány hanggal annyi fájdalom surrant ki belőle, hogy a férfit teljesen letaglózta.
– Ne aggódj, majd kijössz még egyszer. Vagy kétszer – kunkorodott felfelé a szája. Jázmin erőtlenül a karjára csapott, de a szája szeglete felfelé ívelt. Ádám szívéről mázsás súlyok estek le, azt hitte, a nő nem fogja jelen helyzetében a humorát értékelni.
– Szerintem nem lesz több esélyem rá. Fel nem kelek onnan még egyszer – borult el a tekintete, hogy aztán a szemébe tűző napfényben új erőre kapjon.
Még fél óra telt el ebben a sziszifuszinak tűnő időtlenségben, mikor két párnába fojtott nyögés és harapás között Jázmin így könyörgött:
– Kinga, van valami fájdalomcsillapítód?
A nő sarkon fordult, hozott egy injekciót, aztán csak ennyit mondott:
– Jázmin, az a helyzet, hogy ebből fél órán belül gyerek lesz. Túl jól bírtad eddig – és meleg, szívből jövő mosollyal nézett rá.
Jázmin értetlenkedve pislogott. Fél óra? Gyerek? Még fél óra?!
– Kizárt, nem bírom tovább – nyögte, a tűt már szinte meg sem érezte, nem tudta eldönteni, hogy a lábába vagy a hátsójába kapta-e. Kinga szorgalmasan cserélte alatta a lepedőket, egyre több és több magzatvíz távozott minden fájáskor, és Ádám karján is szaporodtak a köröm és fognyomok. Jázmin, bár Ádám tudta, hogy szeret harapni, de azért megijesztette az az elán, amivel a karjának olykor nekiesett. Nem sajnálta a karját, igazán nem is fájt neki, az sokkal rosszabbul érintette, hogy nem tud mit tenni Jázminért. Simogatta volna, de a nő eltolta a kezét, rátette a derekára, és néhány felemelő pillanatra kisimult az arca. Összerándult. Kinga pedig kiment a szobából.
Ádám hirtelenjében azt vette észre, hogy nagyon sokan lettek a pici kis szobában. Egy szőke kedves doktor néni vizsgálta Jázmint, felesége pedig megkönnyebbült arccal nézte a dokit. Műszakváltás történt. Jázmint euforikus erő töltötte el, hogy nem a mogorva fickónál kell élete legszebb élményét átélnie. Magában felnyögött. Legszebb? Legfájdalmasabb. Az élet mindig ilyen kettősségekkel rendelkezik? Beugrott neki, hogy korábban valahol azt olvasta, a fájdalom azért jó, mert akkor megtanuljuk értékelni az örömöt. Fájdalom nélkül nem tudnánk igazán, mélységében értékelni az örömöt.
– Amikor legközelebb érzi, hogy fáj, akkor nyomhat – mosolygott rá a korábbi vizsgálatokkor kedvencévé vált doktor. – Segíthet neki, ha megtartja a hátát, hogy minél jobban össze tudjon gömbölyödni – fordult Ádámhoz. A férfi hasznossá tette magát, erős karját Jázmin hátához igazította, figyelve a nő minden rezdülését, megtalálta a számára tökéletes dőlésszöget. Állítható lett volna az ágy is, de ez egyrészt gyorsabb volt, másrészt bensőségesebb.
A doktornő folyamatosan instruálta Jázmint, olyan csendesen és meghitt hangon, ahogy csak kívánni lehetett volna. Egyszer ijedten nézett rá, de egy árva mukkot sem szólt, csak biztatta tovább.
– Már látom a haját, szuper! Nagyon ügyesen csinálja! Nemsokára a karjában lesz!
Ádám meghökkenten kérdezett vissza:
– Van haja?
Jázmin eleresztett egy fél vigyort a kérdésre, aztán egy percnyi nyugalom jött, két fájás közötti leheletnyi szünet, amikor a doktor hozzá fordult:
– Ha ideadja a kezét, megsimogathatja a kis buksiját – nyúlt Jázmin keze után. A nő kinyújtotta a kezét, de abban a pillanatban, ahogy megpróbált odahajolni, hogy elérje a pöttöm fejecskéjét, kínok kínja lepte meg. Mozdulat közben jött a következő fájás, semmi nem készítette fel arra az utolsó lépésnyi fájdalomra, amivel ez járt. Aztán huss, alig egy-két levegővétellel később a baba már fel is sírt. Jázmin csak egyre tudott gondolni: ő az enyém. Az órára tekintve rögzült agyában a kép, később sokszor álmodott vele.
Félig még fájdalmak közt felpillantott Ádámra, aki közben finoman visszatette az ágyra. Még sosem látta szívből sírni, de most a könnyfátyolon át nem is látott. Az asszisztens kérdezte a névcetlin lévő adatok helyességét, de kénytelen volt Jázminhoz fordulni.
– Ugye, helyesek így az adatok?
Jázmin nehézkesen felemelte a fejét, és kibetűzte a nevet, Dobos Kristóf, majd a dátumot nézte meg. Lassan bólintott. Élnek. Jól vannak. Mind a hárman.
– Helyesek – majd visszahanyatlott az ágyra.
– Anyuka, még lenne egy feladat – szólt finoman a doktornő –, a méhlepény még hátravan. A következő fájásnál toljon még egy erőset, rendben?
A CTG által rajzolt görbe kisimult, Jázmin elengedte a fájdalmat, nem maradt semmi belőle. Egy pici könnycsepp kikívánkozott, végigpergett az arcán. Vontatott tudata valahol jelezte neki, hogy ezzel itt még korántsem állt meg a folyamat, hiszen még az utolsó dolgok hátravannak, mint a méhlepény megszülése, illetve a gátseb varrása. A kórház protokollja megengedte, hogy elsőszülő anyukaként is gátvédelmet kérjen, az orbáncfűolaj illata még most is ott volt az orrában, amivel masszírozta a szülésznő, de a fájások tovaillantak. Percről percre könnyebben vette a levegőt, s volt ereje még azon is felhúzni az orrát, hogy Kristóf születési idejéről vitatkoznak felette.
– Babonás vagyok, dehogy írok a lapjára 13:13-at, jó lesz a 13:14.
A doktornő csak kuncogott a keze mögött, majd megvonta a vállát.
– Írj, amit akarsz – hagyta rá az asszisztensre, majd Jázminhoz fordult. – Nincs fájás? Egyáltalán semmi?
Jázmin szótlanul megrázta a fejét, miközben arra gondolt, hogy merre lehet a kis bömbikélő fiú. Csak a hangját hallotta, de annyian álltak felette, hogy nem láthatta. (Később tudta meg, hogy ekkor vizsgálta meg a gyerekgyógyász a zöldes magzatvíz miatt, illetve ekkor adták rá a kis sapit meg az előfűtött plédet. Tényleg látta a szülésfelkészítőn, hogy nonstop megy egy plédmelegítő inkubátor a szülészeten. Bárki, bármikor bejöhet épp szülés előtt pár perccel, és hogy ne fázzon meg a kisbaba, mindig meleg pléddel betakarva teszik az édesanya vagy édesapa mellkasára.)
Kinga és a doktornő együttes erővel segítettek rá a fájáshiányra, hiába kapott újabb adag oxitocint, semmit sem jelentett. A valóság sutba vágta a tankönyveket nála, sem a burokrepesztés, sem az oxitocin nem hozta a várt eredményeket. Ádám később erre azt mondta, hogy a kivétel erősíti a szabályt, és megölelte Jázmint. Amikor a méhlepény végre kicsusszant, a doktornő elámult.
– Most már értem, miért volt ilyen szép nagy baba. Anyuka, szeretné megnézni a méhlepényt?
Jázminban újra feléledt a kutatói énje. Mint aki új erőre kapott, emelte a fejét és nézte, nézte a csomagot, amit a szülésznő a kezében tartott. Hatalmas volt.
– Az átlagos ennél kisebb – mondta a doktornő, mintha csak olvasott volna Jázmin gondolataiban. – Nem csoda, hogy túlhordta, negyvenegyedik héthez képest ez a lepény a lehető legjobb állapotban van. Még hetekig kitartott volna. Most jön a varrás. Alig roncsolódott, szinte feladatom sincs – mosolygott rá. – Adok érzéstelenítőt, ez lehet, hogy fájni fog.
Jázmin azonban csak egy szúnyogcsípésnyi ponton érzett valamit, meg a cérna húzogatását érezte, de fájni egy gondolatnyit sem fájt a varrás. Pedig rettegett a gátmetszés-öltés procedúrájától, sokan panaszkodtak rá, hogy az érzéstelenítő mit sem használt.
– Láttam, hogy észrevette anyuka, hogy egy ponton megijedtünk. Csak annyi történt, hogy előreesett a köldökzsinór, más esetben okozhatott volna komplikációt, de maga olyan ügyesen tolta ki ezt a csöppséget, hogy semmi gond nem lett belőle – tartotta szóval a doktornő.
Jázmin hálát adott neki, hogy mindezt utólag osztotta meg vele, és nem menet közben, mert akkor biztos rágörcsölt volna erre az információra. Középiskolás barátnője egy ilyen komplikáció miatt egész életére sánta maradt. Nemrégiben találkoztak, most már jóval kevésbé észrevehető a sántítása, de mind a látása, mind a fizikális ereje jóval rosszabb volt az átlagnál. Ugyanakkor egy egyetemi barátnője ugyanígy komplikáció nélkül megúszta. Nem minden esetben értett egyet az orvosi tájékoztatás utólagosságával, de most határozottan megköszönte a doktornak, hogy nem az adott pillanatban újságolta el ezt neki.
– Rendben, akkor most magatokra hagyunk benneteket, ha van bármi, ami fáj, nem érzed jól magad, szólj, segítünk – mondta Kinga, aztán mire Jázmin és Ádám körbenéztek, valóban magukra maradtak a szülőszobában. Újra kitágult a tér, a vidám sárga falakon csak úgy táncolt a napfény, Kristóf pedig ügyesen próbálkozott a szopizással. Ádám nem győzte magába inni a jelenlétüket, azt, hogy ez most tényleg valóság, tényleg megtörténik vele, és ott lehetett Jázminnal minden percben.
Jázmin most újult erővel koncentrált arra, hogy minden emléket rögzítsen magában.
 
Amikor a hasára tették Kristófot, úgy érezte, menten összeesik. Pedig ez elég nehéz lett volna, hiszen feküdt a szülőágyon. A hasára nehezedő csomag ficánkolt, sírdogált, és nyitogatni próbálta a szemét. Jázmin odanézett rá, és abban a másodpercben, mikor Kristóffal először összeakadt a pillantásuk, tudta, hogy ez élete eddigi legszebb pillanata. Az esküvőjük mellett. Felvillant benne néhány kép Ádámról, de aztán újra ránézett Kristóf, és a kisfiú menten abbahagyta a sírást. Tudta, hogy jó helyen van. Ennél jobb helyen (egy darabig) nem is lehet. Ádám sírt, mint még soha, és csak simogatta a kis sapkás, magzatmázas csomagot.
Jázminnak két percnek tűnt a szülőszobai két órás megfigyelés, bár tény, hogy mire lejárt ez az idő, egészen magánál volt újra. Már viccelődni is tudott. Nehézkesen, de felöltötte magára a köntösét, és némi segítséggel, de bekászálódott élete első kerekesszékébe. Jázmin érezte, hogy nem tudta volna egyedül megtenni a szülőszobától a kórteremig a távot, jólesett neki a kényelem, de az élmény, hogy saját lábra állhat, mindennél jobb volt.
– Pihenj, aztán majd, ha Kristóf felébred, idehozzák neked a csecsemős nővérek – mondta a szülésznő.
Ádám odaült melléje az ágyra, menet közben ő kivette az öltözőszekrénykéből a csomagjukat, és most elrendezgette. Megsimogatta a hátát, átkarolta, és csak csendben örültek az új életüknek.

Új szív, új mese – Második rész” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Üdv Vica!Nagyon örülök,hogy folytattad Jázmin és Ádám történetét.Szép és megható mindkét rész.Kifejezetten tettszett,hogy ugyanolyan stílusban írtál ,mint Kia.Köszönöm szépen az eddigi munkádat.

    1. Oh, ez nagyon kedves, igazán nagy bók, hogy hasonló hangot sikerült megütni, bár erre nem kifejezetten törekedtem, igyekeztem némi humorral fűszerezni a történéseket. Jópár poén ebből megtörtént velem/ünk 😊
      Hatalmas öröm számomra, hogy kedvelted a történetüket 😊 Jázmin közel áll hozzám, annak idején Kia pont miattam csempészte bele végül a sensiplan módszert (hormonmentes fogamzásgátlás/természetes családtervezés), így még inkább magaménak érzem ezt a karaktert. 😊 (és újfent köszönöm, Kia, hogy ilyen csodás világot alkottál a szórakoztatáaunkra)

      Vica

      1. Igazán nincs mit, nagy boldogság számomra, hogy olvastok. :) Hát még, hogy ilyen szép folytatást írtál. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s