Tündérmese – 28. fejezet

Hóvihar

Vince Kajlára pillant.
– Nincs gáz, máskor is kerültem már légörvénybe – jelenti ki eltökélten, mintha legalábbis a kis rénszarvas kétkedve nézett volna rá.
A pokolba az időjárással! Meg az összes milliomossal, aki váratlan ötletből adódóan egy síparadicsomban akarja tölteni a szilvesztert.
Vince repült már szélben, hóban, viharban, de ilyen veszett tombolást még sose látott. Nem lett volna szabad felszállnia, tudta, hogy kockázatos, közölték is vele, hogy csak saját felelősségére teheti, de elvakultan úgy vélte, őt ugyan nem győzheti le egy kis vihar.
De bassza meg, ez nem kis vihar, ez egy átkozott veszedelem! Őrültség volt felszállni, várnia kellett volna.
Most már mindegy. Nincs az a vihar, ami távol tarthatja Rebekától. Megígérte a lánynak, hogy szilveszter éjfélkor azt fogja gondolni, hogy a december a kedvenc hónapja, és ez így is lesz. Vissza kell érnie hozzá. Meg kell neki mondania, hogy szereti.
– Szóval nem történhet semmi baj – motyogja, megint Kajlára pillantva.
Rebeka félt, mikor utána szaladt Kajlával. Vincét csak egy hajszál választotta el attól, hogy felhívja Petit és közölje, hogy nem mehet, az se érdekelte volna, ha ezzel árt a cégnek. Rebeka annyi ijedtséggel és aggodalommal nézett rá, amitől megremegett Vince szíve. Felötlött benne az álma, hogy akárhogy igyekszik, nem tudja utolérni Rebekát, és már a nyelve hegyén volt, hogy marad.
De ha így tett volna, Rebeka egész nap rosszul érezte volna magát, lelkiismeret-furdalása lett volna, amiért miatta mondta le az utat, nem beszélve arról, hogy a december akkor mégiscsak győzött volna felette. Be akarta bizonyítani Rebekának, hogy nincs mitől félnie.
Most azonban, ahogy az elemekkel küzd és megpróbálja a gépet a levegőben tartani, arra gondol, hogy talán rosszul döntött. Hogy az őt is megkísértő baljós hideg talán figyelmeztetés volt. Talán maradnia kellett volna. Hiszen szereti Rebekát, megtette volna érte, mert a cég legkevésbé sem előrébb való, mint a lány. Ráadásul valójában arra vágyott, hogy maradjon, csak éppen nem hitte, hogy bármi történhet. De ha mégis, ha most ő… hogy élné túl Rebeka?
Hirtelen nagyot rázkódik a gép, Vince teste megfeszül. Elég az ostobaságból, most koncentrálnia kell. Nem fog pánikolni, semmi értelme. Hideg fej, józanság, erre van most szüksége. Miért is nem ivott egy kávét, mielőtt felszállt? Egy kávé, az kellene most neki, akkor nem érezné azt, hogy minden gondolata ennyire zilált.
– Összepontosíts – dörmögi. Hevesen pislog, a szemét mereszti, és nem érti, miért lát homályosan. Miért kivehetetlenek a műszerfal adatai?
Vince életében először azt érzi, hogy nem uralja a gépet. Elfehérednek az ujjai és görcs áll a vállába, ahogy próbálja megtartani a repülőt, de hiába, egy újabb heves széllökés megint megremegteti a gép testét.
Nincs elég magasan, de hiába próbálja emelkedésre bírni a gépet. Vince úgy érzi, mintha sodródna. Fogalma sincs, hol jár. Az adrenalin hevesen űzi a vérét és őrült dobogásra készteti a szívét. Merev a teste a feszültségtől – és a félelemtől.
Sosem félt még repülés közben.
Sosem félt attól, hogy idefent bármi baj történhet.
Most azonban összeszorul a torka, zsibbad a karja és a lába, és már azt sem tudja, merre van a fent és a lent.
És nagyon fél attól, hogy cserbenhagyja Rebekát.
Meg tudja csinálni – biztatja magát. Egy pillanatra behunyja a szemét, mély levegőt vesz, de amikor kinyitja, minden összemosódik előtte. A gép megint megrázkódik, és ő is remeg vele együtt, egy ütemre, mintha ő maga lenne a gép, mintha összeforrtak volna, még a maró hideget is érzi a testén, és egyre csak remeg…
– Uram, elnézést! Uram!
Vince összerezzen. Kábán pislog a vibráló neonfénytől. Az agya beazonosítja a szavakat – német, németül beszélnek hozzá. A repülőtér személyzeti étkezőjében van. Nem az égben. Nincs hóvihar.
– Tessék? – kérdi kásás hangon, az előtte álló fiatal srácra pillantva.
A teste még mindig feszült, a szíve túl gyorsan dobog, és bár már felfogta, hogy csak álmodott, de az adrenalin még nem szívódott fel a szervezetéből. A feszültség minden tagját átjárja, a félelem ízét még a szájában érzi.
– Arra kért, szóljunk, ha felszállhat.
Vince kihúzza magát.
– Biztonságos?
– Északra vonult a vihar, szóval bátran indulhat. Magyarország, igaz?
Vince bólintással nyugtázza a szavakat, aztán fáradtan megdörzsöli az arcát. Előrehajol, a térdére támaszkodik, és megmozgatja elgémberedett nyakát.
– Akar indulni? – kérdi a srác.
Vince csodálkozva veszi észre, hogy remeg a keze. Talán maradnia kellene, biztosan kérhetne egy pihenőszobát, nem szokatlan, hogy egy-egy pilóta itt ragad. Mennyi lehet vajon az idő? Fel kell hívnia Rebekát. A várakozó sráccal mit sem törődve előhúzza a telefonját, de hiába nyomja meg újra és újra az apró gombot, a kijelző nem hajlandó életre kelni.
A kurva élet, hát ez is jókor merül le – zsörtölődik magában. Persze számíthatott volna rá, korábban annyiszor próbálta hívni Rebekát sikertelenül, nem csoda, hogy az aksi beadta a kulcsot.
Kapkodva körbenéz, és csak akkor nyugszik meg, mikor ráakad egy falra szegelt órára. Ha most elindul, nem kell megszegnie az ígéretét, még hazaérhet éjfélre. Több időt vacakolna el azzal, mire kerít egy töltőt és életet lehel a telefonjába, fejből pedig csak a szülei számát tudja. Meg kell tanulnia Rebekáét is, sose lehet tudni. Most például jól jönne.
Nem, nem fog itt maradni – dönti el, de kimondani mégis tétovázik. Az álom túlságosan élénken él benne, nem tudja magától elűzni a tehetetlenség érzését. De ha most nem megy haza, azzal hagyja, hogy a december mégis felülkerekedjen rajtuk.
Halványan elmosolyodik. Már úgy gondolkodik a decemberről, mint Rebeka. Mindkettejüknek szüksége van rá, hogy éjfélkor otthon legyen és a karjába zárja a lányt. Nem fog gyáván itt rostokolni, szó sem lehet róla. Kiváló pilóta, és az engedélyt is megkapta a felszállásra.
– Megyek – pillant fel.
– Szólok a főnöknek – biccent a fickó, és már el is indul.
Vince megint megdörzsöli az arcát. Rohadt fáradt, a tagjait ólomsúllyal húzza le a kimerültség. Mint az álmában, akkor is ugyanezt érezte.
Felpattan a székről, és kisiet a folyosóra. Léptei hangjára a srác megfordul, és kérdőn néz rá.
– Bocsánat, kaphatnék egy kávét?
A srác elvigyorodik, és bólint.

Tündérmese – 28. fejezet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

    1. Nagyon örülök, hogy izgalmasnak találtad, köszönöm. :) Nemsokára hozom a következőt, az is rövid lesz, de így a kettő együtt nagyjából kitesz egy normális hosszúságú fejezetet. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s