Tündérmese – 27. fejezet

A tél érintése

Rebeka lebegős bizonyossággal tudja, hogy álmodik, de mégsem tud küzdeni a tehetetlenség ellen. Csak figyeli, ahogy Vince mosolyogva áll a hóban, ahogy a fagy megindul a lábszárán felfelé. Szeretne szólni, de nem mozdul a szája. A hangok marják a torkát, de nem tudja őket szabadon engedni. Felébredni sem tud, bármennyire is szeretne, és az őt sanyargató érzések túl erősek, túl valóságosak.
Csak álom, csak álom – ismételgeti magában, de attól még hevesen dobog a szíve, ahogy Vince mosolya az ajkára fagy.
Rebeka tudja, mi következik, és szeretné behunyni a szemét, de erre is képtelen, csak nézi Vincét, ahogy jégszoborrá válik. Félelem markolja a szívét, és hideget érez szétkúszni a testében. Feltámad a szél, vad örvényekbe taszítja a hópelyheket.
Vince jégtestén repedés fut végig, és Rebeka tudja, hogy amikor szilánkokra robban, a szíve fájón nagyot dobban majd. A szél maró fütyülése egyre erősödik, a mélyére oda nem illő dallam szökik.
Rebeka nyöszörögve riad fel, ahogy Vince megmozdul mellette. Pislogva mered a hálószoba plafonjára, és csak lassan fogja fel, hogy a mobiltelefon csengése ébresztette fel őket.
– A pokolba! – átkozódik Vince mogorván.
Rebeka szíve még szaporán dobog, az álom képei még élénkek benne, és a belőlük előszökő érzések sem akarnak múlni. Annyira fázik és annyira fél. Tudja, hogy ez a félelem nem racionális, hogy Vince nem fog jéggé válni és szilánkokra robbanni, de a félelem attól még valóságos.
– Igen? – dörmögi Vince minden lelkesedés nélkül. Az ágy szélén ül, meztelen hátán törékeny fényfoltok játszanak.
Rebeka bénultan fekszik, pedig csak annyi kellene, hogy megérintse Vincét, és a testéből máris elmenekülne a hideg. Vince érintése mindig megnyugtatja és felmelegíti. Jó volna, ha a férfi átölelné és magához húzná, ha összesimulna a testük.
Minden éjjel meztelenül alszanak. Rebeka soha, egyetlen barátjával sem aludt így, feszélyezte és zavarta, de Vincével természetes, el se tudná képzelni, hogy bármilyen ruha elválassza őket egymástól. Szereti érezni a férfi testének forróságát, szereti, hogy az illata betölti, és azt is, ha szorosan átöleli, mert olyankor biztonságban érzi magát. Olyankor elhiszi, hogy soha többé nem érheti semmi rossz – Vince mellett nem.
– Ezt most nem mondod komolyan! – fakad ki Vince, és a hangját düh színezi sötétre, a tartása pedig feszültséget üvölt. – Bocs, ne haragudj, de a francba is!
Rebeka összeszedi magát, felül, közelebb csúszik Vincéhez, és gyengéden megsimogatja a hátát. Bármi is történt, Vince nem örül neki, és ettől Rebeka máris rosszul érzi magát. Ami Vincét bántja, őt is bántja, és bármit megtenne azért, hogy enyhítse valahogy a férfi feszültségét.
– Oké, de több ilyet nem vállalok – jelenti ki Vince eltökélten. – Jövőre, ha kell, felveszünk még valakit, de nem viszem el az összes váratlan utat. – Rövid szünet. – Most már nem vagyok egyedül, Peti.
Rebeka szíve hevesen dobban a szavakra. A lány beharapja az ajkát, és meghatottan pislog. Miatta Vince változtatni akar a munkarendjén, pedig imád repülni. Tényleg megtenné ezt érte a férfi?
– Persze, ott leszek időben, ne aggódj. Helló! – köszön el Vince, és sóhajtva leengedi a telefont. – Van egy utam ma.
Rebeka megdermed, és az álomból ismerős hideg végigreszket a testén. Mintha hóvihar tombolna benne.
– Sajnálom – teszi hozzá a férfi.
– Nem vállalhatja más? – szalad ki Rebekából meggondolatlanul. – Ne haragudj, nyilván nem – helyesbít gyorsan, mert nem akarja, hogy Vince még rosszabbul érezze magát, mint egyébként.
A mai napot, az előző hathoz hasonlóan leginkább az ágyban akarták eltölteni, legfeljebb annyira kimerészkedve, hogy fürödjenek és egyenek, esetleg, ha már nagyon elfáradtak a sok szeretkezéstől, pihenésképp összebújva filmet nézzenek.
– Szívem szerint lemondanám, de nem tehetem – magyarázza Vince. – Azért működik jól a cég, mert a legváratlanabb kéréseket is teljesítjük. Ilyenkor felárat fizetnek, és…
– Semmi baj, Vince, megértem – szakítja félbe Rebeka.
Nem akar az a fajta barátnő lenni, aki nem fogadja el, ha a másiknak dolgoznia kell, az ilyen utak Vince munkájával járnak, nem fog miatta háborogni vagy panaszkodni, hiszen egyértelmű, hogy Vince nem szívesen megy. Nem nehezíti meg neki még jobban.
– Mikor kell indulnod?
– Kávézhatunk együtt, lezuhanyzom, aztán megyek.
– Értem. – Rebeka nagyot nyel. – Akkor főzök kávét.
A lány feláll az ágyról, de ahogy ellépne Vince mellett, a férfi megragadja a kezét, és visszahúzza magához.
– Nem baj, ha csalódott vagy, Rebeka, én is az vagyok – dörmögi Vince apró puszikat lehelve a lány hasára.
Rebeka elmosolyodik és a férfi hajába túr. Imádja, hogy bármikor és bárhol megérintheti, hogy a közelség és az összetartozás az elmúlt napokban beleivódott a lényükbe. Már nehéz elképzelni, hogy valamikor idegenek voltak, hogy egy hónappal ezelőtt még nem is ismerték egymást. Rebeka már nem tudja, hogy élhetett Vince nélkül, hogyan lehet, hogy nélküle is tudott boldog lenni, mert ez most már lehetetlennek tűnik. A férfi nélkül nem érezné magát egésznek. Vince minden tekintetben kiegészíti, egyszerűen tökéletesek együtt. Az elmúlt hat nap is tökéletes volt.
Fájó nyilallás szúr Rebeka szívébe, végigfutnak a fején az álmából a képek. Mi van, ha az álom egy figyelmeztetés? Ha most meg kellene győznie Vincét, hogy ne menjen? De mi van, ha csak a babonás félelme műve? Nem retteghet örökké a decembertől, és idén tényleg nem lehet egyetlen szava sem, hiszen minden mesésen alakult.
Igen, és ha most valami történne, azt nem élné túl. Akkor a december örökre kifektetné.
– Félek – suttogja Rebeka önkéntelen.
Vince felnéz rá, a borostája finoman súrlódik a hasához, és Rebeka gerincén édes borzongás fut végig.
– Mitől? – vonja össze a szemöldökét Vince.
Rebeka tétován egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Butaság, nem kellett volna megszólalnia.
– Nem tudom – motyogja elgyötörten.
– Rebeka – pillant rá Vince figyelmeztetően, jelezve, hogy bármi is bántja, tudni akarja, és kár ellenkezni, mert úgyis kihúzza belőle. Ez rendszerint tényleg így történik.
– Még december van. Nem tetszik, hogy ilyen váratlanul… Aggódom érted.
Vince az ölébe húzza a lányt, Rebeka örömmel kucorodik hozzá.
– Gyakorlatilag ez egy rutinút, estére már vissza is érek. Nem fog ki rajtunk a december – nyugtatja szelíden Vince, de Rebeka gyomrában nem oldódik a feszültség.
Ez így olyan egyszerűen hangzik, és talán tényleg így lesz, de nem tud szabadulni a baljós érzésektől. Ha arra kérné Vincét, hogy maradjon, vajon megtenné? De van-e joga egy ostoba félelem miatt ilyet kérni?
Nem, nem lehet sem ennyire gyáva, sem ennyire önző – dönti el Rebeka. Vince mindent megtett, hogy neki szép decembere legyen, most hinnie és bíznia kell benne. Ők összetartoznak, lehetetlen, hogy bármi baj történjen.
Persze, és ezt mindenki így gondolja, tragédiák mégis történnek.
Rebeka csak akkor veszi észre, hogy idegesen harapdálja az ajkát, amikor Vince megérinti a száját. Bocsánatkérő pillantást vet a férfira, és megvonja a vállát.
– Ne haragudj.
– Semmi baj – ingatja meg a fejét Vince. – Vissza fogok jönni, és amikor újra itt leszek, meglátod, hogy a december nem gyűlöl.
Rebeka határozottan bólint, bár ezzel leginkább önmagát akarja megerősíteni.
Igen, így lesz, Vince hazajön, minden rendben lesz, és ő belátja, hogy semmi értelme félni a decembertől, hiszen élete legnagyobb ajándékát a decembernek köszönheti. Vincét.
– Megcsinálom a kávét – mosolyodik el Rebeka. Vince finoman megsimogatja az arcát, aztán engedi, hogy felálljon az öléből, de ahogy ellép mellette, finoman a fenekére csap. Rebeka bőre édesen bizsereg az érintéstől, a lába közé lüktető sajgás gyűlik. Már nem lepődik meg azon, hogy a férfi ennyire könnyen képes felizgatni.
A lakás minden pontján szeretkeztek, a konyhapulttól kezdve a fürdőkádig mindenhol. Rebeka néha teljesen váratlanul elpirul, ahogy szórakozottan felidéz egy-egy viharos pillanatot. Elképesztő, hogy Vince mennyire szenvedélyes és fáradhatatlan szerető. Az is elképesztő, hogy neki egyre gyorsabban és könnyebben jönnek az orgazmusai, hogy Vince mindig pont úgy ér hozzá, ahogyan az neki a legjobb. Néha durva és erős, máskor olyan lágy, akár a virágillattól puha tavaszéjszakák. Úgy játszik a testén, mintha virtuóz lenne, és Rebeka mindig örömmel adja át magát neki.
Sosem hitte volna, hogy egyszer képes lesz ennyire egy férfira bízni magát, de talán csak azért, mert soha senkit nem szeretett igazán. Igen, szereti Vincét. Még nem mondta ki, de ettől függetlenül az érzései nyilvánvalóak, sem tagadni, sem hadakozni nincs értelme. Rebeka tudja, hogy Vince is szereti őt. Néha nem érti, mire várnak, miért nem mondják már ki. Túl gyorsan történt, ez igaz, de ez nem jelenti azt, hogy tévedés vagy önáltatás lenne. Valami mégis visszatartja őket, mintha kockázatos lenne kimondani. Rebeka néha úgy gondolja, tényleg az, legalábbis, amíg december van, de az biztos, hogy amint átlépnek az új évbe, nem fogja magát visszafogni többé. Szeretné, ha Vince tudná, hogyan érez iránta.
Túl gyorsan elszalad az idő, és amikor már az ajtóban búcsúzkodnak, Rebeka késztetést érez, hogy mégis inkább most mondja el, hogy ne engedje úgy el Vincét, hogy a férfi nem hallotta tőle, szereti. Nem érti, mi ez a sürgető kényszer benne, de mire elszánná magát, már kapkodva és sietősen el is köszönnek egymástól.
Rebeka borongósan mered a bezárt ajtóra, mintha legalábbis az ajtó tehetne róla, hogy Vince elment. A torka összeszorul, idegesség hajtja a szívét.
Valami nagyon nincs rendjén, de nem tudja, mi. Mintha elfelejtett volna valami fontosat, mintha valamit meg kellett volna tennie. Miért érzi úgy, hogy ezen múlik minden?
Dühös szusszantással megfordul, de ahogy ellép a konyhapult mellett, a tekintete a kívánságpalackra esik, amiről eszébe jut, hogy ezt ő adta Vincének, ő pedig Kajlát kapta Vincétől.
Makacs meggyőződés sarkallja gyorsabb dobogásra a szívét, ahogy a hálóba rohan. Felkapja Kajlát, és nem törődve azzal, hogy csak egy bő póló és egy jóganadrág van rajta, papucsba bújik, aztán Vince után rohan.
Oda kell neki adnia Kajlát. Kajla majd vigyáz rá, ahogy rá is vigyázott egész hónapban. Lehet, hogy ez butaság, de Rebekát ebben a pillanatban ez egyáltalán nem érdekli, csak az a fontos, hogy Kajla Vincével legyen.
– Vince! – kiált a férfi után, ahogy kilép a lépcsőházból. Csak félig jut el a tudatáig a jeges szél és a szitáló hóesés.
Vince összevont szemöldökkel fordul meg, és indul felé. Rebeka elé szalad, de még alig érnek egymáshoz közelebb, amikor Vince tekintetéből dühös szikrák pattannak ki.
– Megőrültél?
Rebeka halványan elmosolyodik a férfi hangját ércesre karistoló féltéstől.
– Vidd magaddal Kajlát – nyújtja előre a kis rénszarvast Rebeka.
Vince tekintete ellágyul.
– Rebeka, ez csak egy rövid út, nincs miért aggódnod – jelenti ki magabiztosan.
– Nem baj, azért legyen veled Kajla, rendben? Kérlek.
Vince gyengéden néz rá, ahogy elveszi a faragott rénszarvast, és a kabátja zsebébe ejti.
– Mire észreveszed, hogy elmentem, már újra itt is leszek.
– Azt kétlem, mert akkor el se indulhatnál – motyogja Rebeka lesütött tekintettel.
Vince megérinti az állát, Rebeka remegő szájjal a férfira néz.
– Nagyon sietek.
– Várlak – súgja a lány –, de vigyázz magadra, jó?
– Megígérem – mosolyodik el Vince biztatón, aztán puhán megcsókolja. – Nyomás vissza, mielőtt megfázol!
Rebeka szófogadóan visszaszalad a lépcsőházhoz, de az ajtóból visszafordul. Vince még nem indult el, őt nézi. Összefonódik a tekintetük, és a lány úgy érzi, hogy vissza kellene hozzá rohannia, hogy bele kellene kapaszkodnia a kabátjába és akár könyörögni is neki, hogy ne menjen sehová, hogy maradjon vele. De nem viselkedhet ennyire gyerekesen és nem lehet ennyire ragaszkodó. Vince rengeteget repült már, ez az út sem lesz más, mint a többi.
Miért érzi mégis úgy, mintha a szitáló hópelyhek baljósan suttognának? Miért vél gonosz kacagást hallani a szél süvítésében? És mégis mi ez a riadt remegés valahol mélyen benne?
Rebeka mosolyt erőltet az ajkára és int Vincének. A férfi is elmosolyodik, biccent felé, és megfordulva elindul. Rebeka tehetetlenül nézi, ahogy távolodik. Nem szaladhat utána, de nem tudja elengedni sem. Nem mozdul, míg Vince el nem tűnik a szeme elől. Ahogy belép a lépcsőházba, a hideg nemcsak a testébe, a lelkébe is alattomosan beszivárog.
***
– Biztos ne maradjak veled? – vet rá aggódó pillantást Eszti, visszafordulva a küszöbről.
Rebeka mosolyogva megrázza a fejét.
– Nem, semmi szükség rá, de azért köszönöm – hárítja el az ajánlatot, remélhetőleg elég lazán ahhoz, hogy Eszti ne erősködjön tovább.
– Rebeka, ha szeretnéd, nem tart semmiből visszajönnöm később Esztiért – győzködi Gedeon finoman.
Rebeka meghatottan néz rájuk, de nagyon igyekszik erősnek látszani. Csak azért, mert teljesen irracionálisan aggódik, még nem kell mások szilveszterét is tönkretennie. Eszti és Gedeon a férfi régi csoporttársaihoz igyekeznek éppen, mindig együtt szilvesztereznek, csak előtte fel akartak ugrani boldog új évet kívánni. Rebeka nem akarja őket tovább feltartani, hiszen valószínűleg már így is tovább maradtak, mint tervezték.
– Nagyon kedvesek vagytok, de Vince most már bármelyik pillanatban megérkezhet – ellenkezik tovább, bár a kijelentésében igazából egyáltalán nem biztos, hiszen Vince nem hívta azóta, hogy elment.
Eszti és Gedeon is fürkészőn méregetik, Rebeka kezdi magát kényelmetlenül érezni. Végül megadja magát.
– Jó, nagyon aggódom, de ez csak a decemberi dilim miatt van, szóval nincs semmi alapja. Megleszek.
– A decemberi diliddel együtt szeretünk, szóval maradok – húzza le a kabátja cipzárját tétovázás nélkül Eszti.
– Nem – tiltakozik Rebeka vehemensen. – Imádlak titeket, de ha most nem mentek bulizni és érzitek magatokat nagyon jól, roppant morcos leszek. Kérlek – teszi hozzá Rebeka győzködőn, és megfogja Eszti kezét. Mélyen a barátnője szemébe néz, és szavak nélkül igyekszik elmondani, hogy tényleg semmi szükség rá, hogy maradjon. Rebeka úgy érzi, egyedül kell megküzdenie a félelmével. Muszáj, különben talán sosem lép tovább és valahol mélyen mindig rettegni fogja a decembert. Hó elején elhatározta, hogy ez csak egy hónap és nem engedi, hogy hatalma legyen felette. Itt az ideje, hogy tényleg erős legyen és legyőzze végre a félelmeit.
Eszti bizonytalanul bólint, és átöleli Rebekát.
– Rendben, de ha meggondolnád magad, hívj, bármikor jövök.
– Tudom, és nagyon köszönöm.
Rebeka Gedeontól is kap egy mackós ölelést, aztán, ugyan aggódó pillantásokat vetve rá, de végül csak elindulnak. Rebeka visszaballag a nappaliba, bekapcsolja a tévét és keres egy filmet, bár nem is nagyon figyeli, mit. Leül a kanapéra, és beburkolózik a Vincétől kapott kockás plédbe. Mindig ezzel takaróznak be, ha együtt vannak, és Rebeka érzi rajta a férfi illatát. Behunyja a szemét, és mélyeket lélegzik.
Vince mindjárt itt lesz. Csördül majd a kulcs, és úgy bukkan fel az előszobában, mintha el sem ment volna, aztán éjfélig féktelenül szeretkezni fognak, végül pedig az ágyban köszöntik majd az új évet.
Ahogy a telefon éles hangja Rebeka ábrándjai közé tép, a lány összerezzen. Kinyúl a telefonért, és nagyot dobban a szíve, ahogy meglátja a kijelzőn Vince nevét.
– Szia! – fogadja lelkesen a hívást. Vince talán már a repülőtérről hívja, hogy megérkezett.
– Szi… ké… mert… hó…
A vonal sistereg és recseg, Vince szavai elvesznek az őket elválasztó térben.
– Vince? Alig hallak, mit mondtál?
– Most jobb?
Rebeka megkönnyebbülten felsóhajt.
– Igen, most értelek.
– Szar itt a térerő, ne haragudj, szóval gyors leszek. Még nem szállhatok fel egy hóvihar miatt, de amint lehet, indulok. Haza fogok érni éjfélre.
Rebeka gyomra feszült görcsbe rándul, de nem késlekedik a válasszal.
– Vince, semmi baj, ha nem, inkább aludj ott. Vince? A francba! – mered Rebeka dühösen a mobil kijelzőjére. Megszakadt a hívás, Vince talán nem is hallotta az utolsó szavait. Rebeka megkövülten szorongatja a telefont.
Szétrobbanó jégszilánkok képe és elkeseredett tehetetlenség kísérti…

Tündérmese – 27. fejezet” bejegyzéshez 4 hozzászólás

    1. Örülök, hogy sikerül úgy megírnom, hogy te is aggódj. Nemsokára kiderül, mi is lesz.
      Nagyon-nagyon köszönöm, hogy írtál! :)

  1. Én is aggódom.De azért mégsem történhet meg az,hogy Rebeka nem kapja vissza Vincét.Ugye?Amikor olvasom a fejezeteket mindig olyan nyugalmat és békességet érzek,nagyon szépen fogalmazol.Volt egy hasonlat:olyan lágy,mint a virágillatú tavaszi éjszakákHát ilyen sosem jutott volna eszembe,de nagyon tetszik.Nem hiába vagy te az író én,pedig az olvasó.

    1. Örülök, hogy izgalmasra sikeredett a történet, és te is aggódsz. Nemsokára kiderül, hogy mi lesz, előre nem árulnék el semmit, de azért remélem, tetszeni fog, amerre alakulnak a dolgok. :)
      Tényleg? Ó, ez nagyon sokat jelent, boldog vagyok, hogy ilyen érzéseket tud adni a történet. (Már csak azért is, mert rám leginkább Jane Austen könyvei vannak ilyen hatással, és nagy öröm, hogy valakinek én is ugyanezt tudom adni. :)) Nagyon köszönöm a kiemelt hasonlatot, örülök, hogy ennyire megragadtott. :)
      Hálás vagyok a soraidért, köszönöm szépen. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s