A szivárvány lábánál – 11. fejezet

„Feleségül akarom venni Irinát” – ver visszhangot Irinában újra és újra. Délután még apró, lebegős boldogság-buborékokkal volt tele, most azonban ezek sorra pukkannak ki, és nem hagynak maguk után mást, csak jéghideg kétségbeesést, amely lassan és apránként cincálja szét a lelkét.
Nem tudja eldönteni, hogy kire haragszik jobban: magára vagy Endrére.
Miért is kellett a bátyja után lopóznia? Soha nem hallgatózott, soha nem alakoskodott, ez nem illik a természetéhez, épp úgy, ahogyan a csalás vagy a manipulálás sem. De mikor meglátta, hogy Leó elindul a konyhába, attól félt, hogy rájött, mi van Endre és közte, és csak meg akart róla bizonyosodni, hogy téved, illetve, hogy ha mégsem, Endrének nem esik semmi baja. Nem mintha Leóról feltételezné, hogy nekimegy Endrének, de a bátyja néha egészen sajátosan értelmezi a szeretet fogalmát, és ha úgy érzi, meg kell védenie azt, akit szeret, akkor bármire kész, és ez sajnos könnyen vezethet elhamarkodott lépésekhez.
Aztán meghallotta Endre szavait, és földbe gyökerezett a lába. Abban a pillanatban egyszerre öntötte el felfoghatatlan boldogság és bénító rémület. Boldogság, mert Endre feleségül akarja venni, ami azt jelenti, hogy szereti, és rémület, mert ezt Leó füle hallatára jegyezte meg. De Leó nem lepődött meg, sőt, mintha már tudta volna. És akkor Irina úgy érezte, hogy valami belül, nagyon mélyen, hangtalanul összetörik benne.
Mert ismeri Endrét, és csak néhány rebbenésnyi másodpercre volt szüksége, hogy összerakja a képet, és megértse, hogy a férfi mindvégig hazudott neki.
A további beszélgetésből szinte semmit sem fogott fel, mert a vére a fülében dobolt, a feje zúgott, és olyan gyengének érezte magát, amilyen gyenge és esetlen egy tollpihe lehet, ha magával sodorja a szél.
Ahhoz volt csak ereje, hogy mielőtt rajtakapnák a hallgatózáson, visszaosonjon a nappaliba, és úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. Nem erőssége a tettetés, ezért hát egyszerűen nem gondolt arra, amit hallott. Nem gondolhatott rá, mert akkor minden érzése kiült volna az arcára.
De mióta hazajött, egyfolytában kísértik azok a szavak, és fogalma sincs, mihez kezdjen most. Endre hazudott neki, és ez a tény össze-vissza karistolja a szívét. Nem hitte, hogy van, ami ennyire tud fájni, de az, hogy a férfi, akit szeret, elárulta, kegyetlenül megsebzi.
Pedig egészen addig a pillanatig, míg meg nem hallotta azokat a szavakat, már reménykedett. Nem tudja, hogy történt, azt sem, hogy mikor, csak az biztos, hogy minden józan érv ellenére, holott megfogadta, hogy nem teszi, mégis ott remegett a remény a szívében.
Félresöpörve minden korábbi elméletet, még a meséjére is talált magyarázatot. Hogy bizonyos értelemben Endre az a férfi, aki tényleg olyan, mintha a szivárványon túlról, az álmaiból lépett volna elő – tekintve, hogy róla mintázta az álmait, ez igazából még nem lenne meglepő, de mivel valóra váltja minden fantáziáját, így mégiscsak lehet az a férfi, akivel a mese szerint a lány a szivárvány lábánál találkozik. Úgy gondolta, hogy tulajdonképpen Endre is a semmiből bukkant fel, és azért jött, hogy minden álmát valóra váltsa, amit csak papírra mert vetni, szóval olyasmit ad neki, amit soha senki, és ami nagyon is értékes a számára.
Végül is Evelin azt mondta, hogy a mesékkel kapcsolatban egyedül az biztos, hogy legtöbbször nem úgy válnak valóra, ahogy számítanának rá – ha pedig így van, akkor akár ez az új elmélet is helytálló lehet, bár Irina most sajgó szívvel megkérdőjelezi ezt. Talán csak annyira akarta hinni, hogy Endre és ő…
De a férfi hazudott neki. Hazudott és átverte. Miért csinálta?
Irina próbál valami magyarázatot találni, annyira nagyon akarja, hogy legyen erre egy logikus és érthető magyarázat, de túlságosan összetört ahhoz, hogy képes legyen gondolkodni. Azt hitte, ismeri Endrét, most azonban úgy érzi, hogy a férfi idegen. Hogy bízhatna benne ezek után valaha is?
Nem, nem szabad így gondolkodnia – rója meg magát –, ez így túlságosan fekete és fehér, csak a sértettség beszél belőle. Esélyt kell adnia Endrének arra, hogy megindokolja a tetteit, akkor is, ha rettenetesen fél most vele találkozni. Esélyt kell neki adnia, mert szereti, és talán csak egy ostoba félreértés az egész, talán a férfinak jó oka volt arra, hogy nem árulta el neki az igazi szándékait. De vajon képes lesz-e hinni Endrének?
Sikítani szeretne. Ő, aki mindig szelíd és nyugodt, most úgy érzi, tombolni és üvölteni lenne jó. Persze nem mozdul, fekszik tovább, hallgatja az eső tompa dobolását, és mereven bámulja az ablakon szánkázó keskeny patakokat. Már sötétedik, hamarosan Endre írni fog, hogy várja.
Vajon a férfi komolyan gondolta, mikor azt mondta, hogy feleségül akarja őt venni? Elég valószínű, hiszen Leó is tud róla, márpedig milyen őrült férfi mondana ilyet egy lány bátyjának, ha nem gondolja komolyan? De akkor őt miért verte át? És vajon Lilla is tud erről az egészről? Mindenki be volt avatva, csak ő nem? De mi szükség volt erre?
Irina szemébe könnyek gyűlnek. Nem akar haragudni Endrére, ezért inkább magára haragszik. Endre biztos csak félt neki elmondani, mert a szilveszteri dolgok után attól tartott, nem hinne neki, és talán valóban kételkedett volna benne. Ezért a cselszövés és ármánykodás – jó szándék vezette, igen, biztosan így van.
De akkor is hazudott…
Irina összegömbölyödve az oldalára fordul. Szereti Endrét, nem kellene megértőbbnek lennie? Ha helyesek a feltételezései, akkor Endre nem akart semmi rosszat, és lehet, hogy csak ő reagálja túl. De miért kell, hogy ennyire fájjon?
Tudnia kell az igazat. Muszáj, hogy megértse Endrét, mert… mert igen, ha megkérné a kezét, igent mondana. Vele akarja leélni az életét, nélküle… elképzelhetetlen. Sivár és unalmas és ijesztő. Endre mellett úgy érzi, hogy igazán él, hogy jelen van minden pillanatban, hogy nem csak szemlélő idegen a saját életében. És ha Endre tényleg akarja őt, ha boldoggá tudja tenni… akkor ő maga is nagyon boldog lenne.
Kitörli a szeméből a lopva megszökött könnyeket, és feláll. Mély levegőt vesz, hogy megnyugodjon. Beszél Lillával, ő sokkal tapasztaltabb, és ha Endre nem is avatta be, talán tud használható tanácsot adni, sőt, mint külső szemlélő, lehet, hogy egészen másként látja a dolgokat, és olyasmire is rávilágít, ami neki eszébe sem jut.
Ahogy azonban leér a nappaliba, és megpillantja Lillát, a saját érzései háttérbe szorulnak. Lilla a kanapén ül, felhúzott lábbal, magát ölelve. A tévére mered, megy is valami, de a húga tekintete teljesen üres. Kicsinek és sebezhetőnek látszik, és Irina mellkasa összeszorul az aggodalomtól.
Közelebb lép, és leül az egyik fotelbe.
– Lilla, mi a baj? – teszi fel a kérdést Irina köntörfalazás nélkül.
– Semmi – közli dacosan a lány, mereven előre szegezett tekintettel, ami elárulja Irinának, hogy ez a „semmi” nagyon is valami.
– Lilla? – dől előre Irina. A térdére könyököl, és várakozón a húgára néz. Tudja, hogy ezzel felidegesíti Lillát, így végül ki fog fakadni belőle, hogy mi nyomasztja.
Mikor Lilla dühösen felszusszant, már tudja, hogy nyert.
– Már megint olyasmit láttam, amit jobb lett volna, ha nem látok – vallja be, és ahogy kibuknak belőle a szavak, a feszültség is eltűnik a tartásából. Úgy ernyed el, akár egy bábjátékos elejtett marionett figurája.
Irina szíve összeszorul. Mióta ide költöztek, Lilla még semmi olyasmit nem látott, ami így hatott volna rá, szóval sejti, miről lehet szó, és egyáltalán nem örül neki. Minden látszat ellenére Lilla érzékeny, vannak dolgok, amelyek nagyon megviselik.
– Mit láttál? – kérdi gyengéden, minden sürgetés nélkül Irina.
– Azoknak a srácoknak a rendszámát, akik kirabolták azt az éjjel-nappali kisboltot.
Valamelyik reggel Irina látta, hogy erről írnak azon az egyik regionális hírportálon, amit Lilla és Endre is szeret reggelente a kávé mellett böngészni.
– Bemész a rendőrségre?
– Muszáj – sóhajt Lilla megtörten. – Még nem kapták el őket, de ha megadom a rendszámukat, talán sikerül. Nem tehetem meg, hogy nem teszek vallomást, csak… nem akarom az egészet elölről kezdeni.
Lillának ezt nem kell bővebben kifejteni, Irina jól emlékszik még rá, milyen volt, amikor tizennégy évesen a húga először volt megkésett szemtanúja egy lopásnak. Együtt mentek be a rendőrségre, de persze senki nem akart nekik hinni, nagyon kellemetlen és ijesztő volt az egész.
Mikor végül elkapták a tetteseket, egy nyomozó mégis emlékezett arra, amit Lilla mondott. Megkereste őket, beszélt a szüleikkel, és elsőre ugyan nem, de aztán hitt Lillának. Ezután ha Lilla bármit látott, ennek a nyomozónak jelentett, aki minden esetben nem hivatalos szemtanúként kezelte őt. A nyomozó idővel jó barátjuk lett, Lilla ráaggatta a Maci becenevet, amit az ötvenes éveiben járó, régimódi „macsó” elnézően fogadott.
De ettől még egyikük sem felejtette el azt az első megalázó alkalmat, amikor senki sem hitt Lillának. Gyerekek voltak még, mindkettejüket megviselte, hogy Lilla csak segíteni akar, de senki nem hallgat rá.
– Beszéltél Macival?
– Igen, megadta egy nyomozó nevét, akit ismer, azt mondta, őt keressem, és hivatkozzak rá. De ettől még előre borzongok attól, hogy megint mennyire szörnyű lesz.
– Szeretnéd, ha veled mennék?
Lilla bizonytalanul bólint, a tekintete olyan, mint egy megszeppent kisgyereké. Irina gondolkodás nélkül átül mellé a kanapéra, magához húzza, és szorosan átöleli.
– Minden rendben lesz. Legfeljebb nem hisznek neked, de te akkor is megpróbáltad, és ez az, ami számít – nyugtatgatja szelíden Irina.
Irina érzi, hogy Lilla bólint, úgyhogy elengedi.
– Nem akartalak téged is megint belekeverni – szabadkozik Lilla.
– Lilla, testvérek vagyunk, szeretlek, és melletted állok, bármiről is legyen szó. Legközelebb ezt ne felejtsd el.
– Oké – mosolyodik el Lilla, aztán minden átmenet nélkül, hirtelen széles vigyor ömlik el az arcán. Ez már az igazi, teli szájas vigyora, aminek Irina nagyon örül, mert ez azt jelenti, hogy a teher egy részét sikerült levennie Lilla válláról.
Már tudja, hogy nem fogja szóba hozni Endrét vagy amit hallott, Lilla épp csak felderült, eszében sincs most újra elszomorítani.
– Egyébként mást is láttam ám – jelenti ki huncutul Lilla, majd Irina értetlen tekintetét látva rögtön folytatja is: – Tudod, gondolhattad volna, hogy látni fogom. A te szerelmi életed mellett, és ezt ne vedd sértésnek, nem csoda, ha az Endrével töltött idő nagy jelentőséggel bír számodra…
– Jaj, ne… – suttogja Irina, mikor leesik neki, hogy miről beszél Lilla. – Mennyit láttál?
Endre lakásának gyakorlatilag minden pontján szeretkeztek, és ha belegondol, hogy Lilla bármelyiket is látta, még ha csak részleteiben és homályosan is, máris úgy érzi, hogy képtelen a húga szemébe nézni. Erre tényleg nem gondolt, eszébe sem jutott – bár ez nem csoda, Endre rendszerint néhány érintéssel és csókkal elintézi, hogy minden értelmes gondolatát félretolják az érzések.
– Eleget ahhoz, hogy többet ne akarjak, és hogy őrült szexhiányom legyen – húzza fel az orrát megjátszott morcossággal Lilla, aztán elneveti magát. – Örülök, hogy boldog vagy, megérdemled.
Ezt a boldogságot Irina most nem szeretné taglalni, ami azt illeti, a többit sem.
– Lehet, hogy erről többet nem beszélünk? – motyogja mélyen elpirulva.
Lilla nevetős tekintettel pillant rá.
– Irina, elárulok neked egy titkot: mindenki csinálja – súgja ezt úgy, mintha valóban valami eget rengető kinyilatkoztatást tenne. – És hidd el, én vadabb dolgokat is csináltam, mint ti – vigyorodik el.
– Lilla… – nyögi Irina, és a kezébe temeti minden bizonnyal tűzvörös arcát.
– Csak húzlak – paskolja meg a lábát Lilla. – Annyit azért nem láttam, bár én tényleg műveltem elég vad dolgokat.
Irina csak egy elhaló horkantással felel, és nagyon hálás azért, hogy ebben a pillanatban sms-t jelez a mobilja. Ennek a beszélgetésnek épp itt az ideje véget vetni – nagyon szereti a húgát, de nem kíváncsi rá, hogy mit szokott csinálni a hálószobában.
Viszont ahogy megnézi az sms-t, feszültség szorítja össze a gyomrát.
– Ne várasd meg a lovagod! – biztatja mosolyogva Lilla.
Irina képtelen arra, hogy mosolyt hazudjon az arcára.
– Nem szeretnéd, hogy itthon maradjak? – kérdi aggódón, bár azt, hogy az aggodalom Lillának szól vagy inkább annak a beszélgetésnek, ami előtte áll, nem tudja eldönteni.
– Nem, menj csak és érezd jól magad.
– Akkor jó éjszakát neked!
– Nektek is! – kacsint rá Lilla. Irina még mindig nem tudja viszonozni a mosolyát, de reméli, hogy ezt a húga betudja annak, hogy aggódik érte.
A lány feláll a kanapéról, és a konyha felé indul. Még visszafordulhatna, még megkérdezhetné Lillát Endréről, de nem akar ennyire önző lenni – lehet, hogy Lilla épp nem mutatja, de attól még nyomasztja, hogy holnap be kell menniük a rendőrségre, és nem akarja még a saját problémájával is terhelni.
Kilép a teraszra, és Endre lakása felé fordul. Nem kellene így izgulnia, végül is ahhoz a férfihoz megy, akivel az elmúlt héten minden egyes éjszakát átbeszélgetett, akivel olyan felhőtlenül szeretkezett, mint ahogyan soha senkivel, akinek engedte, hogy megpillantsa a lelkét.
Mégis izgul. A szíve az esőcseppek kopogásának ütemére dobol, és az éjsötétbe hajló kopott-szürke ég jól tükrözi a hangulatát. Még az átható eső- és virágillat sem enyhíti a szorongását.
Megáll a két terasz közötti fedetlen részen, az ég felé fordítja az arcát, szorosan behunyja a szemét, és hagyja, hogy felhevült bőrét lehűtsék az esőcseppek, aztán nagy levegőt vesz, és fellép Endre teraszára.
 
Amint megpillantja Irinát, Endre tudja, hogy valami baj van. Nyugtalanok, zaklatottak a vonásai, és leheletnyi hideg csillog a szemében. Már lép felé, hogy magához húzza és átölelje, de Irina riadtan hátrálva felemeli a kezét.
– Irina? – torpan meg Endre. Fogalma sincs, miért néz rá ilyen komoran a lány, és ettől élesen mar a szívébe a félelem. Mégis mi történt?
– Kérlek, ne gyere közelebb.
– Miért?
– Mert ha megérintesz vagy megcsókolsz, képtelen leszek tisztán gondolkodni.
Endre ettől a kijelentéstől máskor nagyon boldog lenne, most azonban csak a félelme erősödik. Miért érzi úgy, hogy valami menthetetlenül félrecsúszott?
– Szeretnék veled beszélni – jelenti ki a lány, és a szavak úgy zuhannak közéjük, olyan kíméletlenül és súlyosan, akár a végítélet.
– Rendben – bólint Endre növekvő feszültséggel. – Itt, vagy inkább a nappaliban?
– Jó lesz itt – motyogja Irina, és tétova pillantást vet a teraszajtó felé, mintha csak azt mérlegelné, hogy mennyire közel van a menekülési út.
Idegtépő a szótlanság, ami velük együtt az asztalhoz ül. Irina kerüli a tekintetét, lehajtott fejjel ül, üvölt róla a szomorúság, és Endrének elképzelése sincs, miért.
– Irina – szólal meg halvány kérdő éllel a hangjában.
A lány felnéz rá, de rögtön el is kapja a tekintetét. Mintha félne ránézni, ugyanúgy, ahogy attól félt, hogy megérintse.
– Én… – Irina hangja rögtön elfullad, megköszörüli a tokát, és újra belevág. – Nem akartam hallgatózni, csak féltettelek, ezért délután… szóval én Leó után jöttem, mikor Ádámmal itt maradtál a konyhában. Hallottam, amikor azt mondtad, hogy feleségül akarsz venni, és… Leó meg se lepődött, szóval már tudta, amit nem értek… Mi ez az egész, Endre?
A férfi nagyon szeretné megfogni Irina kezét, de hiába nyúlna át az asztalon, tudja, hogy Irina most nem hagyná, hogy megérintse. Mintha mindaz, amit az elmúlt napokban közösen felépítettek, úgy dőlne el, mint egy dominósor. Elég volt csak egy ingatag dominó, és most oda az egész.
Endrének fogalma sincs, hogy innen hova tovább, de azt tudja, hogy ezúttal muszáj az igazságot mondania.
– Beszéltem vele, mielőtt ide költöztem.
– És megkérted tőle a kezem? – kérdi Irina, és remeg a hangja. Ez a remegés végighömpölyög Endrén, és durván megmarkolja a szívét. A kérdésben semmi öröm nincsen, semmi remény, csak… fájdalom. De miért?
– Nem, csak elmondtam, hogy feleségül akarlak venni.
– De… – Irina úgy rázza meg a fejét, mintha legalábbis ettől a mozdulattól várná, hogy kitisztuljanak a gondolatai. – Azt mondtad, Ádámék miatt költöztél ide.
– Miattad költöztem ide – vallja be Endre.
Irina elkerekedő szemmel néz rá. De legalább végre ránéz.
– És amikor azt mondtad, hogy most pihenni akarsz, és ezért nem vállalsz egy darabig új megbízást, az is hazugság volt?
– Igen.
– Akkor mi az igazság?
Endre sosem gondolta volna, hogy egy kérdésből, néhány puszta szóból áradhat ennyi fájdalom. Fájdalom, ami átszínezi a levegőt, és sötéttel festi tele a világot.
– Hogy egyáltalán nem vállalok több megbízást, legalábbis olyanokat nem, amelyek miatt hetekig távol kellene lennem tőled.
– Én… nem értem. – Irina hangja elcsuklik.
– Szeretlek, Irina.
A lány leheletnyit összerándul, de Endre számára olyan ordító a rezzenés, mintha legalábbis csattanva hátralökné a székét és felugrana.
– Azt mondtad, nincs kötöttség, nincs szabály és nincs elvárás – suttogja Irina. – Arra kértél, hogy legyek a szeretőd, de… most azt mondod, hogy már akkor többet akartál? Hogy szeretsz?
– Igen. Nem akartam megint elszúrni. Nem akartam, hogy ugyanúgy, ahogy tíz évvel ezelőtt, elmenekülj – magyarázza Endre előrébb hajolva. Muszáj, hogy Irina megértse. – Ha arra kérlek, legyünk barátok, mindig közénk állt volna, hogy kívánjuk egymást. Ha randira hívlak, kikosaraztál volna, mint szilveszterkor. Lehettem volna bármilyen kitartó, nem hiszem, hogy beadtad volna a derekad. Vagy tévedek?
Irina megrázza a fejét.
– Tíz évvel ezelőtt megbántottalak, igaz? – kérdi óvatosan Endre.
– Nem tehettél róla. Semmit nem ígértél nekem.
Endre szívét összeszorítja, hogy a gyanúja beigazolódott. Irina tényleg beleszeretett akkor, és vele ellentétben ő felismerte, mit érez. De most már ő is tudja, és nem fogja hagyni, hogy elengedjék a boldogságot. Irina meg fogja érteni, hogy miért nem volt egészen őszinte, meg kell, hogy értse.
– Sajnálom, Irina – mondja gyengéden, de közben sebesen pörögnek a gondolatai. Hogy győzze meg Irinát arról, hogy összetartoznak? Hogy megbízhat benne? Hiszen épp most bukott le, hogy hazudott – és ennek nem így kellett volna történnie. Ő akarta elmondani, de még nem most. Vajon az változtatott volna bármin is?
– Elmondtad volna valaha az igazságot? – kérdi Irina szomorúan, egészen úgy, mintha már igazából nem is számítana. – Ha nem hallak meg titeket, és minden úgy alakul, ahogyan tervezted, elmondtad volna?
– El, amint úgy látom, már nem ijedsz meg tőle.
– Mint most.
– Mint most.
Lillának igaza volt, mikor azt mondta, hogy Irina haragudni fog rá, ha megtudja az igazat. Nem is csak egyszerűen haragszik, ez több annál, és sokkal elkeserítőbb. Irina most távolabb van tőle, mint szilveszterkor.
– Ha nem bíztál bennem, hogy szerethetsz? – kérdi a lány a szemébe nézve. A tekintete azt suttogja, hogy adjon valami olyan magyarázatot, amit megért, amit el tud fogadni, hogy adjon reményt.
– Még mindig nem érted, igaz? – fakad ki Endre. Kétségbeeséstől maszatos a hangja. – Te vagy minden, amit egész eddigi életemben kerestem. Most már nem kell keresnem, megtaláltalak. Megtaláltalak, és valahogy el kellett érnem, hogy ugyanúgy közel engedj, ahogyan tíz éve. Nem arról van szó, hogy nem bíztam benned, csak… nem tudtam, hogyan máshogy érhetném el, hogy ne félj tőlem.
– Ezért aztán hazudtál nekem – súgja Irina megsebzett tekintettel.
Irina képtelen hazudni, és Endre csak most érti meg, hogy azért, mert a hazugság számára egyet jelent az árulással. Ezzel együtt pedig megérti azt is, hogy nagyon csúnyán elszúrta. Mindaz, amit olyan bölcsen eltervezett, most kegyetlenül visszaüt rá.
– Csak azért, hogy közel engedj – próbálkozik, de érzi, hogy hiába.
– Én… értelek, de… nem tudom, hogy bízzak meg benned. Ha nem bízom benned, akkor pedig… nem tudom, hogyan szeresselek. Én… nem tudom… – Irina hangja megtört, és mintha ő maga is összetörne, ahogy a szavak szakadozva, foszlányokban kiszöknek belőle.
Endre soha nem érzett még ilyen mértékű tehetetlenséget. A súlya a mellkasára nehezedik, és kipréseli a tüdejéből a levegőt. Igyekszik elképzelni, hogy milyen lehet ez Irina szemszögéből, hogy mit érezhet a lány, de a nagy tudománya csődöt mond. Nem érez mást, csak azt az átkozott tehetetlenséget. Mert Irina nem tudja, hogyan szeresse, ő pedig nem tudja, mit tehetne még. Mióta újra találkoztak, most először elbizonytalanodik.
Éhes, lecsapni kész keselyűként köröz benne a gondolat, hogy mi van, ha mégis kezdettől fogva Irinának volt igaza, és ők ketten tényleg nem illenek össze. Lehet, hogy valójában mindvégig csak egy benne élő álmot kergetett?
Nem! – zúdul fel benne magából kikelve a szerelem, amit a lány iránt érez, és ebben a pillanatban elcsitul benne a háborgás. Csak a szerelem marad.
A szerelem, ami megsúgja, hogy Irina azért ennyire összetört most, azért csalódott annyira, mert ő is szerelmes. Ha nem így lenne, nem nézne rá ennyi kétségbeesett könyörgéssel, nem várna magyarázatot, nem is akarná, hogy bármiről meggyőzze, csak dühösen faképnél hagyná, mert úgy érezné, játszott vele. De ismeri, tudja, hogy ilyet soha nem tenne, tudja, hogy sosem ártana neki. Igen, Irina szereti, és bízni akar benne, csak nem tudja, hogyan tegye, mikor úgy érzi, elárulta őt. Azért van itt, mert azt akarja, hogy valamiképp mutassa meg neki, hogy téved, hogy a hazugsága ellenére igenis bízhat benne.
Endre elátkozza magát, amiért erre nem gondolt. Olyan okosnak hitte magát, és lám, csak azt nem vette számításba, hogy a hazugság olyan, mint egy lassan ölő méreg – és most csak magának köszönheti, hogy Irina bizalmát pusztítani kezdte. Hogyan akadályozza meg?
„A bizalom törékeny. Olyan könnyű és egyszerű semmivé taposni.
Én nem tudom, hogyan kell bízni, de most, ahogy itt állok előtte anyaszült meztelenül, bízni akarok benne. Azt akarom, hogy mutassa meg nekem, hogy bízhatok benne. Hogy a kezébe adhatom a lelkem, és ő nem fogja bántani.
Ezért hagyom, hogy bekösse a szemem. Ezért hagyom, hogy gyengéden lenyomjon az ágyra, a fejem fölé húzza a karom, és szorosan összekösse a csuklóm.
Nem rezzenek össze, ahogy elenged, és meg sem mozdulok, mikor megérzem, hogy feláll az ágyról. Csak belül reszketek. Reszketek a vágytól, és reszketek attól, hogy mindenestül neki adom magam. Hogy megbízom benne, és ezt most már ő is tudja, holott én magam is csak ebben a pillanatban döbbenek rá.”
Endre megfogadja, hogy ha összeházasodnak, bekeretezi Irina füzetét, és kiakasztja a hálószobájuk falára. Mert az a füzet valójában térkép a lány lelkéhez, és Endre úgy hiszi, épp ebben a pillanatban találta meg hozzá vezető utat.

A szivárvány lábánál – 11. fejezet” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Hű… Baromi nagy feszültséggel olvastam végig ezt a fejezetet. Megmondom őszintén, nehezen értettem meg Irinát, amikor haragudott és fájdalmat érzett. Ha én abban a hitben lennék, hogy az általam annyira szeretett fél csak kalandra vállalkozik velem, aztán véletlenül meghallanám, hogy amúgy nagyon nem, sőt, szeret… Iszonyú boldog lennék. A fájdalmat és az árulás-érzést inkább a fordítottja okozná, miszerint elhiteti velem, hogy szeret, aztán véletlenül meghallom, hogy csak a szexre kellek neki.
    De persze tudom, hogy Irina nagyon zárkózott és érzékeny, hajlamos túlgondolni a dolgokat, és máshogy áll az élethez. Azt nagyon becsültem benne, hogy leküzdve első haragját, fájdalmát, megadta az esélyt Endrének, hogy megmagyarázhassa, és ő is elmondta neki, miféle kétségek gyötrik. Nagyon féltem, hogy sértettségből egyszerűen csak megszakítja vele a kapcsolatot, de nagyot nőtt a szememben azzal, hogy ehelyett átment hozzá, és hajlandó volt beszélni erről az egészről. Iszonyatosan jól ábrázoltad a benne dúló belső vihart, ahogy egyik gondolatot cáfolja meg a másikkal, ahogy erővel leküzdi a sértettségét, és megpróbálja logikusan végiggondolni, miért csinálhatta így a dolgot Endre. Tényleg, lenyűgözően mutattad be a lelkének rezdüléseit. Amennyire megijedtem az első soroknál, és már kezdtem mérges lenni Irinára, hogy “el ne kezdd!”, úgy nyugodtam le fokozatosan, ahogy betekintést engedtél a fejébe, lelkébe, és levezetted a gondolataival, mit miért érez így. Le a kalappal!
    Szegény Lillát sajnáltam, tényleg nehéz lehet ez a része a képességének, de örültem, amikor jobban lett – és hát igen, azután nem hazudtolta meg önmagát. :D
    Az utolsó sorok pedig, vááááááááááá… Iszonyatosan kíváncsi vagyok, mi lesz ebből!
    Nagyon köszönöm ezt a fejezetet!

    1. Nagyon-nagyon köszönöm. :) Nem is tudom elmondani, mennyire sokat jelentenek a szavaid és mennyire jólesnek. Kicsit aggódtam, hogy nem tudom megfelelően átadni, hogy mi minden megy végbe Irinában, hogy nem lesz igazán érthető, és most nagyon boldog vagyok, hogy mégis sikerült. :)
      Megértem, hogy nehezen értetted meg Irinát, azt hiszem, bizonyos szempontból ő lett a legkevésbé átlagos karakterem, annyira külön világ, és ezt sokszor nehéz úgy megmutatni, hogy közben mégis érthető legyen. Ráadásul egy fontos mozzanat kimaradt az elején (azóta már pótoltam), történetesen, hogy Irina rögtön összerakta a képet, hogy Endre hazudott neki. Tulajdonképpen ez volt az, ami kiváltotta a haragot és a fájdalmat, bár lehet, hogy még így se könnyű megérteni őt.
      Örülök, hogy ahogy olvastad, úgy nyugodtál meg folyamatosan. Köszönöm a dicséreteket, nagyon-nagyon sokat jelentenek. És örülök, hogy Irina nagyot nőtt a szemedben – azt hiszem, igazából itt pont az mentette meg a helyzetet, hogy mindig mindent annyira alaposan megrág magában. Meg persze az, hogy szereti Endrét. :)
      Lilla képességének ez az oldala tényleg nem egyszerű, és lesz is még szerepe, bár nem ebben a történetben. ;) És igen, tényleg nem hazudtolta meg magát. :D
      Nagyon örülök, hogy kíváncsi vagy, nemsokára hozom a folytatást, remélem, nem fogsz benne csalódni. :)
      Nagyon-nagyon, és még annál is jobban köszönöm a soraidat! :)

  2. Szia Kia!:)

    Rég nem írtam már, el voltam havazva a strandfocival de végre ideértem. :D (a tesitanárnőm ajánlotta a nyári munkát, a siófoki plázson (bár lehet ez nem mond neked semmit), ott van a pálya, nem kell folyamatosan menni, csak egy-egy eseménykor, ami pár napos, külföldiek is jönnek, velük angolul kell beszélni és nagyon szuper egyébként). Lehet, hogy nem érdekel téged, de azért megosztom veled, hátha. (Ha érdekel, a magyarok lettek az elsők, 13-2 a franciák ellen :D)
    Na, de visszatérek a történethez, és már kezdem is a hozzászólásom “értelmesebb” részét. :D
    Először azt sem tudtam, mi van. Irina honnan jött rá? Aztán derült ki, hogy hallgatózott. Már kezdem örülni, hogy örülni fog neki, de nem. Bár tudhatnám már, hogy “szerelem előtt egy kis bonyodalom”, náluk sem mehetnek simán a dolgok. :D Szegény Lillát sajnálom, hogy régen nem hittek neki, tényleg elég rossz lehetett, de azért csak túlteszi rajta magát. Egyébként érdekes képesség az övé, csak sokszor lehet zavaró. Endre képessége is tetszik nagyon, bár gyanítom, néha az övé sem kellemes. Hogy működik ez a képesség pontosan? Mert ahogy olvastam, Edward Cullen ugrott be. :D
    Endrénél megijedtem. Amikor már ő sem tud mit mondani, az már komoly állapot. Komolyan attól féltem, hogy Irina otthagyja, és soha többet beszél vele. A füzetes részletet először fel sem fogtam, hogy onnan van, aztán mégis sikerült. Nem tudom, mit talált ki Endre, hiába gondolkoztam, nem jutott eszembe semmi, szóval mást nem tehetek, várom a következő részt. :D
    Puszi: Eszti

    1. Szia Eszti! :)

      Jól sejtetted, hogy ez a siófoki dolog nem sokat fog nekem mondani, de annak nagyon örülök, hogy olyan munkát találtál, ahol jól érzed magad és amit élvezel. :) Annak pedig örülök, hogy a magyarok nyertek. :D
      Tényleg kell egy kis bonyodalom, bár azt hiszem, az előző történetekhez képest ez itt tényleg kicsi – még ha Irina most nem is értene velem egyet. Lillának valóban nem volt könnyű, sokszor most sem az, de ő nem az az önmarcangolós típus, általában azért viszonylag hamar túlteszi magát a dolgokon, még ha az emlék meg is marad.
      Edward Cullen? :D Hát, ami a gondolatolvasást illeti, az Endrénél nincs meg, de minden érzékszerve sokkal kifinomultabban működik, mint egy átlagos emberé. Jobban hall, jobban lát, másként ízlel és másként érzékel. Aprólékosabban, azt hiszem, ez a jó szó, tehát nagyon távolról is tisztán tud például olvasni, vagy hall olyasmit, ami egy másik szobában suttogva hangzik el. De ahogy általában mindenkivel, nála is úgy van ez, hogy a befogadott információknak csak azt a részét fogja fel ténylegesen, amire szüksége van, szóval nem úgy kell ezt elképzelni, hogy például mindig mindent úgy lát, mintha nagyítóval nézné, hanem úgy, hogy ha arra koncentrál, akkor tud akár így is látni. Nem tudom, érthető-e így.
      Azt hiszem, itt tényleg nem sokon múlt, hogy minden félrecsússzon, de Endre okos, megoldja. :) Remélem, tetszeni fog, amit kitalált. ;)
      Nagyon hálásan köszönöm, hogy írtál! :)

      Puszi!
      Kia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s