A szivárvány lábánál – 8. fejezet (I.)

Irina a saját elhaló nyögésére ébred fel. Kábán pislog, és egy pillanatra nem érti, miért érez perzselő forróságot a lába között.
Aztán bevillannak a képek. Mindegyik töredezett, alig valóságos, rá mégis zavarba ejtően hatással vannak. Nem egészen olyan volt, mintha ő élné át, hanem inkább, mintha megfigyelő lenne. Ez felkavaró módon felizgatja, szinte már bűnös forróság árad szét a testében, mégis becsukja a szemét. Vissza szeretné kapni az álmot, csak még egy kicsit. Látni Endrét, ahogy éppen őt szereti. Egyszerre figyelni sajgó testtel, és közben valamelyest mégis átélni.
Ahogy a kéz rezzen, és egy toll szelídségével végigsimít a bőrön. Ahogy két száj játékosan felfedezi egymást. Remegés és sóhajok és kifulladt csókok. Ahogy ölelik egymást, és megfeszül a testük. Ahogy Endre kínzó lassúsággal belehatol. Ahogy a nyakát csókolja. Ahogy az ujjai a férfi hátába mélyednek.
Az álom nem tér vissza, de elég csak felidézni, és a lángok mintha az égig szöknének. Irina úgy érzi, ha nem ér magához, abba beleőrül. A takarót korábban ledobta magáról, a bukóra nyitott ablakon bekígyózó hűvös levegő éles ellentétben áll azzal a forrósággal, amit érez. Muszáj enyhítenie.
A hálóinge kicsit felgyűrődött, így a keze szabad utat talál a hasáról a fehér pamutbugyi alá. Ahogy végigsimít a szeméremdombján és eléri a csiklóját, a testét máris uralhatatlan remegés rázza meg. Finom, lassú, körkörös mozdulatokkal kezdi magát kényeztetni. Először épp csak magához ér, aztán egyre fokozza a nyomást. A másik kezével lassan birtokba veszi a mellét, gyengéden masszírozza, aztán körberajzolja a mellbimbóját. A fejét a párnának feszíti, a kikívánkozó nyögést alig sikerül visszafojtania.
Ha nem fojtaná vissza a nyögést, nem hallaná meg, de néhány másodperc így is kell, hogy a vágy és lassan érkező gyönyör ködén át utat találjon hozzá az ajtó súrlódásának és a léptek tompa zajának a hangja.
Megdermed. Egyik keze a bugyijában, a másik a mellén. Összeszorítja a szemét, mert nem akarja látni, hogy ki lépett be a szobájába.
Add, hogy Lilla legyen! Kérlek, kérlek, kérlek!
Lilla soha nem jönne ilyen óvatosan, ő berontani szokott, nem settenkedni.
Irina tudja, hogy Endre áll az ajtóban. Az ajtóban, ahonnan tökéletes rálátás nyílik az ágyra, vagyis rá. Amint épp…
– Ó, istenem… – leheli Irina még mindig csukott szemmel.
– Nem, csak én – vágja rá Endre pimaszul.
Irina úgy érzi, a föld alá süllyed szégyenében. Mégis mit keres itt Endre? Miért nem alszik? Hát nem volt elég, hogy megtalálta a füzetét, most még ez is hiányzott? Hogy lehet, hogy Endre előtt mindig sikerül ennyire ostoba helyzetbe kevernie magát?
Irina félve les a férfi felé. Endre az ajtóban áll, teás bögrét szorongat a kezében, amiből lustán száll fel a gőz. A haja kicsit kócos, az arca borostás, a belopakodó reggeli fény és a függöny hajlatai halvány árnyakat festenek az arcára, és Irina szerint olyan szívdöglesztően mosolyog, ami már önmagában elég lenne ahhoz, hogy nedvesség öntse el a lába között.
A lába között, ahol még mindig ott van a keze. Ha ez most pornó lenne, a rajtakapott főhősnő egészen biztosan heves afférba bonyolódna a betoppanó, meglepett főhőssel. Nem mintha sok pornót látott volna, igazából csak egyszer és akkor is véletlenül, de utána nem is érzett rá vágyat, hogy még többet akarjon megnézni. A nyers és sokszor durva ábrázolás egyáltalán nem ragadta meg a képzeletét. Neki kell a romantika, a finomság, és persze az érzések.
Endre még mindig az ajtóban áll, és bár mohón nézi, nem mozdul. Irina sem rezzen, és ebben a pillanatban rájön, hogy ez a helyzet igazából szörnyen komikus. Nem tudja visszatartani a kitörni kész nevetést, bár sikerül kuncogássá szelídítenie.
– Jól vagy? – kérdi Endre félrebillentett fejjel.
– Igen, csak… – Irina nagy levegőt vesz, és a fejét ingatja. – Hihetetlen, hogy újra és újra zavarba hozom magam előtted. Előbb a füzet, most meg rajtakapsz, ahogy… – Irina nem tudja kimondani, azt azért nem. – És a legviccesebb az egészben, hogy szépen lassan kezdem úgy érezni, hogy előtted már nincs mit szégyellnem, mert hát… egyszer már lefeküdtünk, és a füzetet is olvastad, szóval sokkal többet tudsz a vágyaimról, mint valaha bárki is.
Ahogy kimondja, jön rá, hogy a szégyen tényleg elszállt. Ez persze nem jelenti azt, hogy zavarban sincs, Endre mégiscsak rajtakapta, amint magát kényezteti, de ezt nem érzi tragédiának. Ha bárki más nyitott volna rá, most képtelen lenne az illető szemébe nézni. De Endre… Endre pont úgy bontja le tégláról téglára a falat, ami körbeveszi, ahogyan tíz évvel ezelőtt. Nem hagyja, hogy egy szemernyi tartózkodás, visszafogottság vagy zárkózottság maradjon benne – és Irina rájön, hogy ezt nem is bánja, egészen addig, míg nem kerül veszélybe a szíve, és ezzel együtt arra is rájön, hogy igent fog mondani Endre ajánlatára.
Igen, a szeretője lesz – és minden pillanatát élvezni fogja. Nem akar tovább harcolni önmaga és a vágyai ellen, nem akar tépelődni, őrült akar lenni, mint akkor rég. Endre vigyázni fog rá, ahogyan vigyázott tíz évvel ezelőtt is, és amíg nem szeret újra bele, átélheti minden – már nem is annyira – titkos vágyát. Hiszen mindketten ezt akarják, felnőttek, nem tiltja senki és semmi, hogy együtt legyenek, akkor pedig miért is ne tehetnék?
– Akkor nem akarod befejezni, amit elkezdtél? Én igazán nem bánnám – vigyorog rá Endre.
Irina érzi, hogy elvörösödik, de végre kihúzza a kezét a bugyijából. Jobb későn, mint soha. Egy gyors mozdulattal a hálóinget is lejjebb húzza, ugyan nem állítaná azt, hogy így már szalonképes, de legalább nem is úgy fest, mint egy erkölcstelen céda.
– Elszállt a hangulat – motyogja. Ami igaz is, a testében egy csepp vágy sem maradt.
– Talán visszahozhatnánk – mondja Endre kihívóan megvillanó tekintettel. A lábával belöki az ajtót, és közelebb lép az ágyhoz. Leteszi a bögrét az éjjeliszekrényre, majd leül az ágy szélére. A kezét Irina térdére teszi – nincs a mozdulatban semmi erotikus, sokkal inkább baráti, ennek ellenére Irina mégis úgy érzi, hogy az érintés megperzseli a bőrét.
– Csak engedd el magad – súgja Endre.
– Általában ezzel van problémám – húzza el a száját Irina félszegen.
– Az előbb nem úgy tűnt.
– Az előbb egyedül voltam.
Endre keze lassan feljebb mozdul. Irina maga sem tudja, hogy széttárni vagy inkább szorosan összezárni szeretné a lábát.
– Hunyd be a szemed!
– Csak azért, mert nem látlak, még tudom, hogy itt vagy.
– Irina – morogja Endre figyelmeztetően. A hangja elnyomott szenvedélytől ködös.
– Jó-jó, oké – adja meg magát a lány, és becsukja a szemét.
– És most mondd el, mire gondoltál az előbb – kéri Endre csendesen.
– Arra, hogy túl helyes vagy az én ágyamba – vágja rá Irina, és a hangjában kacérság illegeti magát.
A lány összevont szemöldökkel nyugtázza a saját válaszát. Flörtöl. Ő, akinek ez soha nem ment. Se az incselkedés, se a csipkelődő szócsaták. Csak annak idején Endrével. Előtte mindig bátortalan volt, de Endre pár óra alatt előcsalta a ritkán látott játékos oldalát, és Irina akkor nagyon élvezte ezt. Már el is felejtette, milyen. Hogy mennyire felvillanyozó és bizsergető, hogy a szavak képesek felérni egy-egy lopott érintéssel.
– Még előbb – jelenti ki Endre türelmesen, bár a hangján Irina érzi a mosolyt.
– Hogy milyen édes tőled, hogy teát hozol nekem. Te a kávét szereted, igaz? – pillant rá Irina.
Endre szeme elkerekedik. Meglepődött, hogy emlékszik rá, pedig Irina is sok mindenre emlékszik abból a napból, nem csak ő. Igazából mindenre emlékszik, mert minden apró információmorzsát a férfiról úgy csipegetett fel, mintha ez lenne a túlélés záloga.
– Igen, de nincs kifogásom a tea ellen se – feleli Endre végül.
– Ezt örömmel hallom, de azért, ha majd egyszer én ébresztelek, inkább kávét viszek neked.
Megint flörtöl, egészen elképesztő. Hol van az a lány, aki eddig volt? És ki ez, aki most az ágyában fekszik? És mégis miért élvezi ennyire?
– Szóval tervezed, hogy egyszer majd ébreszteni fogsz? – vonja fel a szemöldökét Endre.
– Lehet – mosolyodik el Irina. Egy emlék kísérti meg, és ettől ellágyul az arca. – Mikor megnéztem A bakancslistát, eszembe jutottál.
– A Kopi Luwak? – ragyog fel egy kedves félmosoly a férfi arcán. Irinát érthetetlen öröm önti el, hogy a férfi rögtön tudja, mire gondol.
– Igen. Emlékszem, mikor meséltél nekem erről a kávéról, hogy hogyan is készül pontosan. – Irina elmélázva néz Endrére. – Tudod, tetszett, ahogy a dolgokról meséltél, hogy mindenhez volt valami érdekes történeted.
– Ha sokat utazik az ember, sok mindent hall és lát. Magamba szívom, ami érd… Nem, várj, te most el akarod terelni a figyelmem! – méltatlankodik Endre.
– Próbálkozom, de nem könnyű – sóhajtja Irina, de nehezére esik visszafojtani a nevetést. Aranyosnak találja a méltatlankodó Endrét.
– Dehogynem – lágyul el a férfi tekintete. – Te minden pillanatban eltereled a figyelmem.
– Tényleg?
– Igen.
A kék szempár megtelik csupa simogató gyengédséggel, és Irinában jóleső, puha-meleg árad szét. Ha most behunyná a szemét, egészen úgy érezné magát, mintha felhőkbe süppedne.
– Most pedig mesélj! Nincs több kérdés és kifogás – köti ki Endre. – Amikor megérintetted magad, mire gondoltál?
– Az álmomra – vallja be Irina pironkodva. Felvillannak benne a képek, és halvány sajgás kísérti meg a testét.
– És mit álmodtál?
– Hogy… szeretkezünk – nyögi ki nagyot nyelve.
– Velem álmodtál? – kerekedik el Endre szeme.
– Igen.
Irina félve kutatja, mit szól ehhez a férfi, de nem lát rajta semmi mást, csak nyílt és tiszta örömöt.
– Ezt jó tudni – motyogja Endre, majd mélyen a szemébe néz, és a tekintetében huncutság játszik. – Oké, akkor gondolj arra, mit csináltam álmodban. Fogadjunk, hogy képtelen voltam magam visszafogni – vigyorog. – Hogy megérintettelek, előbb csak finoman, hogy el ne riasszalak. Valahogy így, nem? – kérdi, miközben lassan feljebb csúsztatja a kezét, egészen a lány hasára, finoman súrolva közben a szeméremdombját, de szigorúan a hálóing felett. Ahogy a férfi a keze útját követi, csodálat lobban a tekintetében.
Irina leheletnyit megremeg, és úgy érzi, forróság kúszik a csontjaiba.
– Igen.
Endre nem kéri újra, hogy csukja be a szemét, és Irina nem is teszi. Látni a férfi arcát, ahogyan őt érinti, izgatóbb, mint bármi, amit elképzelhetne.
– Meg is csókoltalak? – Sürgető vágy színezi át Endre hangját mélyre és rekedtre.
– Igen.
Endre közelebb hajol hozzá, de mielőtt a száját a szájához érintené, úgy néz a szemébe, mintha engedélyt kérne. Irina épp csak bólint, és már érzi is a férfi ajkát.
A csók puha és édes, annyira lágy, mint az akadálytalanul áradó napfény. Álomkönnyű, lebegős érintések, többért reszkető ajkak tapogatózó találkozása.
Irina gyomrába feszült és türelmetlen bizsergés rebben, az öle sajog, és a szíve őrült ütemben dobog. Félszegen csúsztatja a kezét Endre tarkójára. A kócos tincsek csiklandozzák az ujjait, ahogy közéjük siklanak.
Az érintésre Endre nyelve rebbenve siklik előre. Irina megadja magát, hagyja, hogy elsodorja a kéjjelt teli remegés, hogy elragadja az érzéki játék. Kiéhezetten gabalyodik egymásba a nyelvük – szenvedélytől őrült keringő, csak vad és mohó, telhetetlen érintések.
Irina testében mintha hurrikán pusztítana. Nincsenek gondolatai, nincs semmi más, csak az érzés. Az érzés, ami arra sarkallja, hogy préselje a testét Endre kemény, izmos testéhez, hogy érezze a férfias erőt, hogy megadja magát neki és elvesszen benne.
– És aztán? Mit tettem aztán? – kérdi Endre reszelősre zilált hangon.
Irina nem tud válaszolni, mert Endre épp csak annyira húzódik el, hogy feltegye a kérdést, aztán már csókolja is újra. Lehetetlen abbahagyni.
Mintha tíz év minden elmaradt, de megálmodott csókját akarnák most bepótolni.
Mintha sosem lenne elég.
Mintha csak addig élnének, amíg csókolják egymást.
Ahogy a férfi borostája érdesen dörzsöli a bőrét, ahogy az ajka keményen az ajkának feszül, ahogy a nyelve puhán cirógatja, Irina számára szinte már túl sok. Nem is érzi a testét, mintha szétolvadt volna a mámortól.
Mikor úgy érzi, nem bírja tovább, hogy pusztán attól el fog élvezni, ahogyan Endre csókolja, a férfi lihegve, kifulladva elhúzódik. Irinának jó néhány másodpercre szüksége van, hogy rájöjjön, Endre válaszra vár, de újabb másodpercek kellenek ahhoz, hogy felidézze, mi is volt a kérdés.
– Levetkőztettél – pihegi Irina.
Endre ajkára lusta és érzéki mosoly ível. Kiegyenesedik, és megragadja a hálóing szegélyét. Nem tétovázik és ezúttal engedélyt sem kér. Türelmetlenül húzza fel a vékony anyagot. Irina picit felül, és hagyja, hogy Endre levegye róla. A férfi oda sem figyelve dobja el a hálóinget. A tekintete Irina bőrére tapad, és a lány úgy érzi, ennyi néma tűztől porrá hamvadnak a csontjai.
– És utána? – mormogja Endre vágyakozón.
– Simogattál és…
A lányban megrekednek a szavak, ahogy Endre máris valóra váltja az álmát. A keze áhítatosan siklik a bőrén. Úgy érinti, mintha nem tudna vele betelni, mint aki még soha semmit nem érintett, ami ennyire mélyen elbűvölte volna.
– Igen? Mit csináltam még?
– Megcsókoltad a mellemet.
– Ez ellen nincs kifogásom – dörmögi a férfi már szinte a bőrébe, és a következő pillanatban az ajka a lány keményen meredező mellbimbójára zárul.
Irina teste megfeszül, a mellkasát Endre szájához préseli, a kezét a férfi fejére csúsztatja. Endre körbesimogatja a nyelvével a mellbimbóját, aztán finoman az ajkai közé csippenti. A lány úgy érzi magát, mintha zuhanna.
– És mi történt aztán?
– Aztán… – Irina mély levegőt vesz, hogy csillapítsa a szíve tébolyult vágtatását –… az öledbe ültettél, már rajtad sem volt ruha, és lassan, nagyon lassan belém hatoltál.
– Valahogy így? – Endre keze lejjebb siklik, be a bugyi alá, és egy ujjával nagyon óvatosan a lányba hatol.
– Igen… – nyögi Irina elveszőn.
Endre a szájába veszi a mellbimbóját, közben mozdul a keze, lassan és őrjítően, a végletekig elnyújtva a pillanatot. Irina már érzi, hogy minden érzés egyetlen sűrű pontba gyűlik, és robbanásra várva lüktet, egyre csak lüktet. Egy izzó góc a teste mélyén, a vágy és a szenvedély vörös esszenciája.
Endre keze gyorsabban mozdul, a hüvelykujja a lány csiklójára rebben, és ez az érintés széttöri Irina világát. Mintha örvény nyelné magába, csak pörög és zuhan és repül és lebeg. Az extázis eltöröl minden határt, nyögés szakad fel belőle, a testét remegés rázza.
Úgy tér vissza a jelenbe, mint ahogyan egy elfáradt falevél hull lustán a földre. Mosolyogva nyitja ki a szemét. Mintha most állna újra egésszé össze a teste azok után, hogy a gyönyör szétcincálta és darabjaira hasadt.
Endre nézi őt. A tekintetéből túlcsordul a boldogság és az elégedettség.
– Ez… – Irina kábultan megrázza a fejét. Nem, erre nincsenek szavai. – Köszönöm.
A férfi elvigyorodik, de nem mond semmit.
Irina testében mintha még egyet nyújtózkodna a mámor, ahogy Endre gyengéden kihúzza az ujját.
– Gyönyörű vagy – súgja Endre, és apró puszit lehel a szájára.
Irina ajka megnyílik, de a férfi nem él a kínálkozó lehetőséggel.
– Ha most elölről kezdjük, akkor már nem tudom magam visszafogni, leteperlek, és a magamévá teszlek – magyarázza árnyasra sötétülő tekintettel. – De a húgod épp reggelit készít nekünk, úgyhogy ennek nem most van itt az ideje.
Irina beharapja az ajkát.
– De én szeretném, ha te is…
– Én majd legközelebb.
– Lesz legközelebb? – kérdi Irina játékosan.
Endre elvigyorodik.
– Szerintem mindketten tudjuk, hogy lesz.

A szivárvány lábánál – 8. fejezet (I.)” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Váááá, amikor Endre elkezdte megvalósítani, amit Irina álmodott, VÉGIG azon drukkoltam, nehogy Lilla gondoljon egyet, és rájuk rontson :D
    Egyébként leírhatatlanul jó volt ezt olvasni. Örülök, hogy Endre nem hagyta elterelni a figyelmét, amikor Irina terelte a témát, már háborogtam magamban, hogy “hallgass már, te lány, legyen már akció!” :D

    1. Azt hiszem, Lilla reakciója megért volna egy misét, de azért ennyire gonosz nem vagyok. :D Bár amúgy tényleg vicces jelenet lehetett volna belőle. :D
      Örülök, hogy ennyire jó volt olvasni, köszönöm szépen. :) Megértelek, hogy háborogtál magadban. :D De Endrét nem könnyű kijátszani, ha akar valamit, azt általában el is éri, és most azt akarta, hogy Irinának nagyon jó legyen. :) Igazából az is kész csoda, hogy arra a pár pillanatra Irina el tudta terelni a figyelmét. :D
      Nagyon-nagyon köszönöm, hogy írtál! :)

  2. Egek :-)

    Iriba mennyire aranyos, amikor mer végre teljesen önmaga lenni. XD Endre, amint rányit… azt hittem, kiejti a csészét a kezéből, és így egyenlíti ki az előző napi másik pohártörést. :-)

    Tetszik, hogy Irina képes más és mégis önmaga lenni, kicsit Lilla szelíd verziója Leó pajzánságával fűszerezve. Egészen megható.

    Mostanság csak telefonról jutok a történet közelébe, úgyhogy bocs a nem túl hosszú/tartalmas hozzászólásokért.
    *Ah, igen, ide tartozik, hogy a Pillangólányhoz végigpötyörésztem egy igen hosszú kritikát, erre nem küldte el… :-( majd egyszer még összeszedem, mi volt benne.

    Vica

    1. Örülök, hogy aranyosnak találod Irinát. :) Ó, hát ez nem jutott eszembe, pedig édes jelenet lett volna, ha Endre tényleg elejti a bögrét. :D

      Jaj, ez a gondolat, hogy Irina kicsit Leó és kicsit Lilla, nagyon tetszik. :) Tényleg van benne valami. :) És nagyon boldoggá tesz, hogy sikerült úgy megragadnom Irinát, hogy érezhető legyen, hogy önmaga maradt, de azért egy kicsit mégis más. Tartottam attól, hogy ez nem sikerül, hogy kifordítom magából, holott nem ez a cél. Szóval nagyon megnyugtattál a soraiddal. :)

      Ó, hát ez nagyon szomorúságos, kíváncsi vagyok, mit gondolsz a Pillangólányról, sajnálom, hogy nem küldte el. Örömmel fogadom, ha lesz időd és erőd összeszedni, mi volt benne – de persze megértem, ha erre nem mostanság kerül sor, és semmi baj, ha nem tudsz hosszú hozzászólást írni, a rövideknek is örülök, és szerintem ezek is tartalmasak. :)

      Nagyon köszönöm, hogy írtál. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s