A szivárvány lábánál – 3. fejezet

A fejem fölött összefonom a karom és egymásba kulcsolom az ujjaimat. A hátamat ívbe feszítem, hogy a mellem ingerlőn megemelkedjen. A férfi az ágy mellett áll, felöltözve. Van abban valami sötéten és veszélyesen izgató, hogy szégyentelenül fekszem előtte, lecsupaszítva és tisztán, míg ő olyan elegáns és rendezett, mintha nem is egy hálószoba elfüggönyözött csendjében lennénk, hanem egy étterem kellős közepén.
Nagyot nyel, az ádámcsutkája a bőrének feszül, és én alig várom, hogy végre a nyelvemmel becézhessem. A nyakát, a mellkasát, a száját. Érezni szeretném a borostája dörzsölését, akarom, hogy nyomot hagyjon rajtam, az arcomon, a nyakamon, a mellemen, a lábam között.
A tekintete mohón simogatja a testemet, érzem a bőrömön az erejét. Emésztő forróság önt el, összeszorítom a combom, hogy legalább árnyalatnyit enyhítsem a sajgást.
Halványan elmosolyodom, és az egyik kezemmel lassan és finoman végigsimítom a másikat. Az ujjaim épp csak érintik a bőröm. Azt képzelem, hogy ő érint, és ahogy nézem őt, tudom, hogy ő is ezt képzeli.
A számat is végigsimogatom, majd elődugom a nyelvem, és komótosan megnyalom az ujjaimat. Felizzik a tekintete, és hirtelen megemelkedik a mellkasa. A levegő, ami foszlányokra szakadva ömlik ki a tüdejéből, felborzolja a köztünk feszülő csendet.
Nedves csíkot rajzolok magamra. A számtól a nyakamon át egészen a köldökömig. Megbabonázva figyeli a kezemet. Szeretném magam lejjebb is megérinteni, de még nem teszem. Hagyom, hogy kínzó forróság csorogjon a lábam közé, hogy a tekintete minden idegvégződésem megperzselje. Annyira akarom akarni őt, hogy mindketten eszünket vesszük a vágytól.
Irina frusztráltan felsóhajt, és leteszi a tollat. Felkönyököl az asztalra, és a tenyerébe ejti az állát, aztán borongósan mered maga elé.
Három év kellett ahhoz, hogy a papírra álmodott férfit ne Endreként lássa maga előtt, és most mintha minden elkeseredett küzdelem hiábavaló lett volna, mert a képzeletbeli, névtelen férfi megint úgy néz ki, mint Endre.
Már eleve írni is miatta kezdett. A találkozásuk után két nappal vette meg az első fekete füzetét. Akkor csak annyit akart leírni, hogy milyen volt a férfival, mert félt, hogy előbb-utóbb megkopnak majd az emlékei, márpedig nagyon szerette volna őket megőrizni. Később annyiszor olvasta el a saját sorait, hogy még most is szóról szóra vissza tudná mondani az egészet.
De ez nem volt elég. Akkor vette meg a második füzetet, amibe viszont már nem azt írta le, hogy mi történt, hanem mindazt, amire vágyott, hogy megtörténjen. Utálta magát érte, mégsem tudta abbahagyni. Kiírni magából a vágyat olyan volt számára, mint valami függőség. Kelletlenül vallja be, de abban a három évben Endre is olyan volt számára, mintha drog lenne – ő pedig képtelen volt leszokni róla.
Irina szereti a romantikus regényeket és filmeket, de sosem volt annyira naiv, hogy azt gondolja, a szerelem első látásra lehet valóság. A szerelemhez idő kell, mert az ember csak azt szeretheti igazán és őszintén, akit ismer. Ő mégis egyetlen nap alatt beleszeretett Endrébe, lassan és fokozatosan, és ezt túl későn vette észre.
Rengeteget ostorozta magát később, hiszen tudta, hogy a férfi már csak aznap van a városban, tudta azt is, hogy szereti a nőket, hogy a kapcsolatai nem hosszú életűek, és tudta, hogy ami köztük van, azt határok közé szorítja az idő. Az, hogy van-e jövőjük együtt, nem volt kérdés. Csak a pillanat létezett.
De amikor Endre átölelte éjszaka, és már majdnem elaludt, belenyilallt a gondolat, hogy nem akarja, hogy a férfi elmenjen. Hogy szeretné, ha maradna, ha még több időt töltenének együtt, ha még jobban megismernék egymást. Ettől aztán olyannyira megijedt, hogy képtelen volt elaludni. Végül kimászott az ágyból, leült a szőnyegre, és az ágy szélére támasztva az állát csak bámulta Endrét.
Furcsa volt, hogy csak aznap délelőtt találkozott vele, mégis úgy érezte, ismeri őt. Egész nap együtt csavarogtak, és közben folyamatosan beszélgettek. Pedig csak fagyizásnak indult, legalábbis Irina részéről biztosan, de Endre komolyan gondolta, amit mondott. Tenni akart azért, hogy ne legyenek vadidegenek, nem titkoltan azért, hogy aztán megcsókolhassa őt.
Irina sem akkor, sem később nem tudta megmagyarázni, hogy miért ment vele, hogy miért maradt. Volt valami Endrében, ami vonzotta – és igazából élvezte, hogy egy jóképű férfi érdeklődik iránta.
Egész nap remekül szórakoztak, és rengeteget nevettek. Irina sem feszélyezettséget, sem zavart nem érzett, örömmel hallgatta Endrét, és szívesen mesélt ő is. Mindkettőnek furcsának kellett volna lennie, de inkább természetesnek tűnt.
Mindenféléről beszéltek, az élet dolgairól és bolondos apróságokról egyaránt, és Endre annyiszor, de annyiszor csalt mosolyt az ajkára.
„– Elárulok magamról egy szégyenletes titkot. Csak az unokahúgom és a bátyám tudja, szóval kérlek, ne add tovább senkinek. Megígéred?
– Megígérem.
– Utálom összepárosítani a zoknikat mosás után, nincs hozzá türelmem, ezért aztán nem is szoktam rá időt fecsérelni. Az összes zoknimat bepasszírozom egy fiókba, aztán mindig csukott szemmel, találomra választok. Megmutatnám, de most nem fog menni – emelte meg bőrszandálba bújtatott lábfejét vigyorogva.
– De miért nem veszel ugyanolyan zoknikat? Akkor mindegy lenne, ha nem párosítod össze őket.
– Ó, a racionalitás lesújtó hangja! Áruld el nekem: ha így tennék, abban mégis mi lenne a kaland?”
Endre személyisége annyira lenyűgözte Irinát, mint még soha semmi. Olyan távol állt tőle, annyira más volt, mint ő – és úgy érezte, hogy Endrét ugyanez vonzza benne. Kalandot jelentettek egymás számára, valami mást, valami újat. Valami őrültet.
Sötét volt már, amikor elindultak a szállodához. Az esőtől átázott levegő párásan tapadt a bőrükre, puha föld- és fűillat ragadt rájuk. Lassan búcsúzni kellett volna, de ők csak beszélgettek tovább, és amikor szembejött egy hangulatos étterem, Endre meghívta vacsorázni. Magától értetődő volt, hogy elfogadja a meghívást.
De a vacsorának is vége lett, az este éjszakába ásította magát, és a búcsú már ott pislogott minden lélegzetvételükben. Irina nem akarta, hogy vége legyen a napnak, és ahogy Endre feszengve rápillantott a szálloda előtt állva, egyértelmű volt, hogy még neki sem volt elég – mégis ő volt az, aki búcsúzkodni kezdett.
„– Köszönöm neked ezt a napot, nagyon jól éreztem magam.
– Én is.
– Mit gondolsz, még mindig idegenek vagyunk?
– Nem, azt hiszem, már nem.
– Akkor megengeded, hogy megízleljem a mosolyod?”
Irina úgy érezte, mintha a torkában dobogna a szíve, tudta, hogy egyetlen hangot sem lenne képes magából kipréselni, így aztán csak bólintott. Csak egyszer csókolózott életében. Tizenhat éves volt, a húgával egy kézműves táborban nyaraltak, és volt ott egy nála két évvel idősebb, hallgatag, szelíd fiú, aki csodálatosan rajzolt. A tábor zárónapján, félrehúzódva a tábortűztől csattant el a csók, de az meg sem közelítette azt, ahogyan Endre csókolta.
Mikor percekkel később zihálva elszakadtak egymástól, Irina tele volt csodálkozással és vággyal. Endre szemébe nézett, és a saját érzéseit látta benne tükröződni. Mintha a csók valamiképp összekapcsolta volna őket.
Akkor döntötte el, hogy ha a férfi akarja, neki adja magát. Olyan könnyű döntés volt, pedig mindig azt hitte, hogy az első alkalom előtt, bárhogyan és bárkivel is történjen, félni fog és ideges lesz. De Endrével szemben állva semmi ilyesmit nem érzett, csupán annyit tudott, hogy akarja ezt a férfit.
„– Nem muszáj még mennem.
– Biztos vagy benne?”
A kérdésben kimondatlanul is ott volt, hogy bármi is történjen köztük, az csak egy éjszakára szól, de Irina akarta, még így is akarta. Soha nem hitte, hogy így, ráadásul egy szállodai szobában veszti majd el a szüzességét, de ez sem számított. Mintha valami elpattant volna benne, csak arra tudott gondolni, hogy Endrével tökéletes lesz – és az is volt.
Minden pillanatot felidézett, még a kissé kínosakat is, ahogy ült a szőnyegen, Endrét bámulva, és rájött, hogy nem akar tőle elbúcsúzni, mert a búcsú tönkretenné a minden ízében tökéletes pillanatokat, amelyeket együtt megéltek. Nem hazudott Endrének, tényleg ezért öltözött fel és lopózott ki a szobából. Csak azt nem tette hozzá, hogy akkor jött rá, hogy beleszeretett.
Miért nem maradhatott emlék mindaz, ami volt?
Nem akarja ezt újra. Nem akar hiábavalóan vágyódni. Nem akarja Endrét látni az álmaiban, és nem akar úgy felébredni, hogy lüktető forróságot érez a lába között. Ezt elég volt egyszer átélni.
Nem annyira naiv, hogy elhiggye, elég lehet a férfinak. Az ő élete egészen más, mint Endréé, ő a rendezettséget és a nyugalmat szereti, lehetetlen lenne ezt összeegyeztetni azzal, ahogyan Endre él. Tudta ezt tíz évvel ezelőtt is, ezért fájt olyannyira a szerelem. Endre és ő olyanok, mint a tűz és a víz. Ő nem tud megváltozni, nem tud más lenni, mint aki, sőt, nem is akar, és a férfi előbb-utóbb ráunna, ő pedig itt maradna összetört szívvel és olyan álmokkal, amelyek sosem válhatnak valóra.
Talán újabb három év telne el, mire kiverné őt a fejéből. Aztán elmenne egy randira egy kedves férfival, de csúfos kudarcba fulladna a kísérlet, mert ő mindenben Endréhez hasonlítaná a férfit. Mert az az egy nap, amit együtt töltöttek, túl magasra tette a lécet.
Mert Endre túl magasra tette a lécet.
Irina keserűen felsóhajt. Hogy fogja kibírni, ha újra találkoznak? Nem kerülheti el mindig, hiszen lényegében egy a családjuk. Nagyon nehéz lesz, de akkor sem szerethet belé újra, ezt nem engedheti meg magának. Már először is nagy bolondság volt, másodszor nem is tudja, mi lenne, de az biztos, hogy kimerítené az ostobaság fogalmát.
Vajon miért hívta a férfi tegnap randira? Az is lehet, hogy csak az éjszakát akarja feleleveníteni, és semmi többet. Vagy lehet, hogy többre vágyik? Mi lett volna, ha igent mond?
– Randid van!
Ahogy kivágódik a szobaajtó és Lilla lendületesen beviharzik, Irina összerezzen. Hogy mit mond a húga, fel sem fogja, az első gondolata az asztalon nyitva heverő füzet. Gyorsan becsapja, és az íróasztal fiókos része előtt heverő táskájába dugja.
Csak akkor érti meg a húga szavait, amikor kiegyenesedik.
– Tessék? – kérdi megilletődve.
– Jól hallottad, randid van.
– Nem, nincs.
– Akkor az a szőke, helyes fickó odalent nagyon átvágott – komorodik el Lilla arca kissé eltúlzottan. – Ajaj, én meg gyanútlanul beengedtem! Az is lehet, hogy sorozatgyilkos – mímel ijedtséget.
Irina úgy érzi, nem kap levegőt.
– Azt akarod mondani, hogy Endre itt van?
Lilla elvigyorodik.
– Aha. Leültettem tévét nézni, mondtam neki, hogy eltarthat egy darabig, mire meggyőzlek, hogy vele akarsz menni. Azt mondta, nem számít, akármeddig vár.
– Lilla… – suttogja Irina hitetlenül és lemondóan, aztán a kezébe temeti a fejét.
A húga őrült, ez most már száz százalék. Neki pedig fogalma sincs, mit tegyen most. Nem randizhat Endrével, semmi értelme nem lenne. Akkor sem, ha a férfi komolyan meg akarja próbálni, és akkor sem, ha csak egy éjszakára vágyik. Irinát bármelyik meggyötörné, és ennek nem fogja magát kitenni.
– Miért félsz vele találkozni?
Irina felnéz. A húga az ágya végébe ül, és türelmes, lágy tekintettel néz rá.
– Azt hiszem, szeretné feleleveníteni azt, ami tíz évvel ezelőtt történt.
– Te is akarod. Láttam, hogy nézel rá – mosolyodik el Lilla.
– Igen, akarom, de nem kellene akarnom. Mi… nem illünk össze, teljesen mások vagyunk, sosem működne – rázza a fejét Irina.
– Mi ketten is mások vagyunk, mégis imádunk együtt élni – vigyorog Lilla szélesen.
– Lilla, te a testvérem vagy, azért ez kicsit más – feleli fanyarul Irina.
– Mert szerinted minden testvér automatikusan annyira szereti egymást, mint mi? – vonja fel kérdőn a szemöldökét Lilla.
Persze, hogy nem, Irina tudja ezt, de Endrével akkor is egészen más a helyzet, a kettőt nem lehet összehasonlítani.
– Hé! – fogja meg Lilla Irina kezét. – Nézz rám!
Irina kelletlenül a húga szemébe néz. Megértést és gyengédséget lát a tekintetében.
– Egyszer már eltöltöttél vele egy napot, és valljuk be, ez nem jellemző rád. – Irina tegnap éjszaka, mikor hazaértek, mindent elmesélt Lillának. Szégyellte magát, hogy korábban nem avatta őt be, de Lilla megértette, hogy igazából mindig túl fájó volt az emlék ahhoz, hogy beszéljen róla.
– Jól érezted magad vele, és egyáltalán nem volt baj, hogy mások vagytok – folytatja Lilla szelíden. – Nem gondolod, hogy ez nem véletlen? Hogy talán adhatnál kettőtöknek egy esélyt?
Irina lemondóan rázza a fejét. Hogy vághatna bele úgy bármire is, ha a szíve mélyén azt érzi, hogy úgysem tartana sokáig? Hogyan élje bele magát tiszta szívvel, ha közben retteg, hogy vége lesz? Tömény kín lenne az egész.
Lilla megszorítja a kezét.
– Oké, de akkor legalább magyarázd el neki, miért nem akarod megpróbálni. Ha megérti, elfogadja, és akkor nem koslat majd nyálcsorgatva utánad.
– Most se koslat utánam.
– Dehogynem – mosolyog Lilla. – Olyan, mint egy édes kisfiú, aki nem tud leakadni rajongása tárgyáról.
– Nem rajong értem.
– Dehogynem – neveti el magát Lilla, de hiába igyekszik oldani könnyedséggel a feszültséget, Irina gyomrában mit sem enyhül a szorítás.
– Nem ismer. Ha ismerne, tudná, hogy nem illünk össze. Lehet, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de kétlem, hogy egy ilyen kapcsolat hosszú távon működőképes lehetne.
– Mert az bejött, hogy olyanokkal voltál együtt, akik pont olyanok, mint te.
– Ez jogos – adja meg magát elhúzott szájjal Irina.
A rosszul sikerült randi után újabb egy év telt el, mire megint mert kockázatot vállalni. A férfi, akivel randizott, ugyanolyan típus volt, mint ő. Zárkózott, szelíd, békés – és kissé ügyetlen, amit Irina nagyon kedvesnek talált. Szerettek beszélgetni, és jól megértették egymást. Fél évig voltak együtt, de addigra egyszerűen érdektelenségbe és unalomba fulladt a kapcsolatuk. Jól megvoltak, de nem volt semmi tűz, semmi lángolás. Se a hétköznapokban, se az ágyban.
Irina tudja magáról, hogy bár alapvetően nyugodt alkat, de az ágyban akkor is szenvedélyre vágyik. Arra, amit Endrétől kapott, amikor azt érezte, a férfi számára csak ő létezik a világon – ezt kár lenne tagadni. Zsolttal nem tudta magát elengedni, feszélyezett volt, és folyton zavarban érezte magát, olyannyira, hogy végül már képtelen volt eljutni az orgazmusig. Kellemes volt a szex, de semmi több.
A szakítást egyikük sem szenvedte meg, barátságban váltak el egymástól.
Aztán rá úgy másfél évre Irina összejött Mártonnal. Márton is olyan volt, mint ő, csak sokkal komolyabb. Szeretett filozofálni az élet nagy kérdéseiről, szeretett hosszas eszmecseréket folytatni, sőt, az érdekfeszítő, érvekre és ellenérvekre épített viták sem voltak ellenére. Igazából vitatkozás közben több volt benne a szenvedély, mint az ágyban. A kapcsolatuk a fél évet sem érte meg – bár azóta is e-maileznek, remek vitákat folytatva könyvekről és filmekről.
Ha ebből kiindulva nézi, akkor Endre tényleg olyan férfi lehetne, aki tökéletes a számára. Csak éppen azt nem hiszi, hogy ő tökéletes lehetne Endrének, márpedig ez elég ahhoz, hogy visszavonulót fújjon. Úgy gondolja, hogy egyszer talál majd egy férfit, aki ugyanarra vágyik, amire ő is. Aki hasonlít hozzá, akivel megértik egymást – és akivel az ágyban is tökéletesen összepasszolnak. Akivel még annál is jobb lesz, mint Endrével volt.
– Igazad van – szólal meg halkan Irina –, talán, ha elmagyarázom neki, akkor nem próbálkozik többet. És egyébként sem mondta, mit akar. Talán csak egy éjszakára vágyik, nem is kapcsolatra.
Lilla olyan tekintetet vet rá, ami mintha azt mondaná, hogy „álmodozz csak”, de Irina nem tágít a tervétől. Mindketten értelmes felnőtt emberek, és Endre egyáltalán nem erőszakos vagy nyomulós természetű – vagy legalábbis régen nem volt az –, egyszerűen csak barátságos és kedves, meg fogja érteni. Meg kell, hogy értse. Végül is logikus, hogy nem passzolnak össze, tehát miért is erőltetnék?
– Randizom vele.
– Remek – csapja össze a kezét Lilla –, akkor választhatok neked ruhát?
 
Endre a tévé zaján át is meghallja a lépcső tompa reccsenését. Heves szívdobogással néz oldalra, és hihetetlen megkönnyebbülés árad rajta végig, amikor Irinát pillantja meg. Egészen eddig a pillanatig attól tartott, Lilla végül azzal a hírrel tér vissza, hogy Irina nem hajlandó vele találkozni.
Ha így lett volna… nos, talán Lilla nem bánta volna, ha tábort ver a nappaliban, mert amikor azt mondta, hogy akármeddig vár, azt a lehető legkomolyabban gondolta, de azért örül, hogy erre nem lesz szükség. Örök hálával tartozik Lillának, amiért sikerült rábeszélnie Irinát a randira.
Endre már tegnap a szívébe zárta Lillát. Bolondos, szórakoztató és a csipkelődései ellenére is kedves lány. Azzal pedig, hogy ma tétovázás nélkül a szövetségese lett, egy életre lekötelezte.
Irina leér a földszintre, és közelebb lép hozzá. Endre megbabonázva bámulja, így nem kerüli el a figyelmét, hogy a lány tekintete a lábfejére siklik, és amikor észreveszi a két különböző színű és más mintás zoknit, halvány mosoly dereng fel az arcán. Emlékszik a zoknijaira – derül fel a férfi, és Irina szelíd mosolyától úgy érzi, csupa napsütés a lelke.
„– Neked van az egész világon a legfinomabb mosolyod.
– Honnan tudod? Aligha kóstoltad mindenkiét.
– Egyszerűen csak tudom.”
Endre hagyja, hogy a múltból megszökő szavak belesimuljanak a jelenbe, majd feláll a kanapéról, és mosolyogva nézi Irinát. Gyönyörű ez a lány. A szépsége olyan, mint ő maga, nem harsány, nem féktelen, hanem természetes, szelíd és kedves, akár a csillagok mosolya végtelenül elveszettnek tetsző éjszakákon. Mintha ő lenne minden sötétség ellenszere.
Nincs rajta smink, és feltehetően a kapkodós készülés miatt ma a haját sem fogta össze, a lágyan hullámos barna tincsek finoman omlanak a vállára. Hosszú ujjú, mélyzöld felsőt visel, a melle felett finom fekete csipke szegélyezi, ami vonzza az ember tekintetét, és arra hívja, fedezze fel, mi rejtőzik a csipke alatt. A sötétkék farmer a combjára és a vádlijára feszül, kiemelve karcsú és formás lábát. Valószínűleg a lány feneke is gyönyörűen mutat benne, és Endre alig várja, hogy alkalomadtán megbámulhassa. Emlékszik rá, milyen édesen gömbölyű a lány feneke, hogy milyen érzés volt rásimítani a tenyerét…
A férfi leállítja a gondolatait, jelen pillanatban nem használna, ha az agyában egy csepp vér sem maradna.
– Gyönyörű vagy – jegyzi meg őszi reggelek ködös árnyalataival a hangjában.
– Köszönöm, bár ez leginkább Lilla érdeme.
Endre szeretne valami kedves bolondságot mondani, például, hogy mindegy, mit visel, akkor is gyönyörű, de a leggyönyörűbb, ha semmit nem visel, viszont Lilla árgus szemmel figyeli őket, és nem akarja zavarba hozni Irinát, úgyhogy inkább nem reagál.
– Mehetünk?
Irina megszeppenve bólint.
Míg felveszik a cipőjüket és a kabátjukat, Endre lopva igyekszik kipuhatolózni, hogy mire is számítson. Egészen biztos benne, hogy Irina nem gondolta meg magát tegnap óta, valószínűleg azért van most vele, hogy leszerelje, de Endre nem bánja – legalább kapott egy esélyt, és ez is több a semminél.
Szótlanul lépnek ki a házból és vágnak át a hóborította utcán. A város lámpafénytől derűs csendje a szilveszter utáni kábaságról suttog álmokat. Endre szereti a január elsejéket. Ilyenkor minden bágyadtabb és csendesebb, mintha az új év még csak most ébredezne.
– Hova megyünk? – kérdi Irina, mikor már az autóban ülnek.
– Meglepetés.
Irina szája szóra nyílik, de Endre megelőzi őt:
– Igen, tudom, nem szereted a meglepetéseket, de bízz bennem, ezt imádni fogod.
Irina előbb meglepetten, aztán bizonytalanul néz rá, végül megadja magát, és bólint. Endre tudja, hogy az első reakció annak szólt, hogy emlékszik erre az információra, a második a kételynek, mert végül is honnan tudhatná, mit imád, a harmadik pedig annak, hogy mindez nem is számít, hiszen eljött vele, és igazából mindegy is, hova mennek, csak essenek túl rajta.
Endre örül neki, hogy az eltelt évek alatt Irina nem tanulta meg kordában tartani a vonásait. Szereti, hogy a lány arcáról, a szeméből vagy épp a gesztusaiból kiolvashatja, mit érez, és erre az előnyre szüksége is van, ha meg akarja hódítani őt.
– Szólj, ha fázol – jegyi meg Endre, miközben beindítja az autót. Irina annak idején azt mesélte, hogy a tél nem a kedvenc évszaka, mert nagyon fázós, úgyhogy Endre már eleve feljebb vette a fűtést, de szeretné, ha Irina abszolút kényelmesen érezné magát. Ő maga jól bírja a hideget és a meleget is, szóval neki mindegy.
Ahogy kifordulnak az utcából, feszült csend ül közéjük. Tíz évvel ezelőtt egyszer sem volt ilyen csend köztük, a beszélgetéseik gördülékenyek, a hallgatásaik nyugodtak voltak. Endre úgy érzi, ha Irina elengedné magát, most se lenne ez máshogy, de a lány félelme már-már tapintható, tehát erre vajmi kevés az esély.
– Tetszik a lakásotok, bár bevallom, nem ilyesmire számítottam – vet fel szándékosan semleges témát Endre, hátha ezzel oldhatja kicsit Irina tartózkodó feszélyezettségét.
– Most a rendetlenségre célzol? – mosolyodik el féloldalasan a lány, ami nagy megkönnyebbülés Endrének.
– Igen – feleli aprót bólintva.
Tényleg meglepte, hogy a kis előszobából a nappaliba lépve szabályszerűen káosz fogadta, barátságos és otthonos káosz ugyan, de attól még káosz. A földön, a dohányzóasztalon, a kanapé mögötti könyvespolcon, de még a lépcső alatti íróasztal is tele szalvétatechnikával kidekorált dobozokkal, némelyikből ékszerek, másokból szalagok, kövek, gyöngyök és színes fonalak kandikáltak kifelé. Ennek ellenére, míg a kanapén ült, és izgatottan várta, hogy Lilla Irinával vagy nélküle, de visszatérjen, a helyzethez képest meglepő nyugalom ölelte át. Hátradőlt a kanapén, hagyta, hogy a tévéből áradó zajok összemosódjanak, és átadta magát annak a meghitt és barátságos légkörnek, mely áthatja az egész nappalit. Endre úgy véli, csak azokban az otthonokban van ilyen hangulat, ahol olyanok élnek, akik igazán szeretik egymást.
– Lilla – adja meg a választ egyszerűen Irina. – Az én szobám nagyon rendezett, és talán még a konyha is, mert én többet sütök-főzök, mint Lilla, de a ház többi része… – Irina szándékosan befejezetlenül hagyja a mondatot, de a hangjában nem lemondás, inkább derültség érződik.
– És nem zavar?
– Nem. Szeretem a húgom, és ő ilyen. Ráadásul ez rendezett káosz, szóval tudjuk, mit és hol találunk meg, tulajdonképpen talán még kényelmesebb is így, hogy minden kéznél van.
– Örülök, hogy sikerült megvalósítanod az álmod.
– Én is.
Irina már tíz évvel ezelőtt azt tervezte, hogy ékszerkészítéssel foglalkozik majd, akkoriban ügyvitelt tanult, hogy később a húgával beindíthassa majd a saját vállalkozásukat. Vanda korábban azt mesélte, hogy a webes áruházuk igazán sikeres, és bár Endrének akkor eszébe sem jutott, hogy Irina azonos lehet Annával, most viszont érthetetlen büszkeséggel pillant a lányra. Végül is Irina sikereihez neki semmi köze, de mégis… egyszerűen csak büszke a lányra, amiért nem hátrált meg, és valóra váltotta az álmát.
– Kitől kérdezted meg, hol lakunk? – pillant rá félszegen Irina.
– Először Vandától akartam, de Vanda nem tud hazudni az apjának, szóval végül Viv mellett döntöttem.
Jázmin fiatalabb húga jóban van Lillával és Irinával, így adott volt, hogy tudnia kell, hol laknak. Meg is kapta az útbaigazítást, bár a bősz vigyorgást nem kerülhette el, viszont legalább a faggatózást megúszta, és remélhetőleg Viv nem adja tovább senkinek a családból, hogy elkérte Irina és Lilla címét.
– Okos döntés, bár azt hiszem, a napokban Viv felbukkan majd nálunk – sóhajt egy nagyot Irina.
– Neki sem akarsz rólam beszélni?
– Elég, hogy Lilla tudja. Minél többen tudják, annál kényelmetlenebb lesz minden találkozásunk.
Endrének nem tetszik, hogy Irina láthatóan már elkönyvelte magában, hogy semmi sem lehet kettejük között, hogy úgy beszél, mintha egy kissé kellemetlen múlton kívül semmi nem kötné össze őket. De egyelőre még nem akar erről szót ejteni, ezért inkább elhessegeti ezeket a gondolatokat. Úgyis mindjárt megérkeznek.
Kíváncsi, hogy Irinának fog-e tetszeni, amit kitalált. Akkor kezdett agyalni ezen, mikor a lány visszautasította, és valamikor hajnalban ugrott be az ötlet. Ha nagyon pörög az agya, képtelen elaludni, végül fel is adta, felöltözött, és járt egyet odakint. A hóba takarózott utcák, a békésen csillogó fények és a derengősen fehér csend adta az ötletet.
Befordulnak egy keskeny utcába, aztán Endre beáll a kihalt parkolóba, ügyelve rá, hogy egy lámpa alá forduljon. Eszében sincs teljes sötétben ücsörögni – ha már egyszer egy lélegzetelállítóan gyönyörű nő van mellette, ő ezt gátlástalanul élvezni óhajtja. Viszont a visszapillantó tükör feletti lámpát nem kapcsolhatja fel, mert akkor nem látnának rendesen ki, és ezzel megölné mindazt, amiért pont ide hozta Irinát.
– Megjöttünk – jelenti be, és amint leállítja az autót, Irina felé fordul. Szeretné megfigyelni, hogyan reagál a lány.
Irina szemöldöke leheletnyit összefut, aztán azonban előre néz, ki a szélvédőn, és kisimul az arca. A tekintetébe meglepettség, majd öröm rebben. Endre elégedetten kifújja az eddig visszatartott levegőt, és most már megengedi magának, hogy ő is a park felé pillantson.
Nem nagy park, de a kovácsoltvas, cirádás lámpaoszlopokkal és a sárgásan szétömlő fénnyel egészen mesebeli látványt nyújt. A hó szelíden megül a faágakon és a bokrokon, csillogva beteríti az egész parkot. Egyszerű és hétköznapi, mégis csodálatos látvány.
– Tudom, hogy nem rajongsz az éttermekért, gondolom, ez nem változott – mosolyog puhán Endre. – A hideget sem szereted, de azt mondtad, imádod nézni a havat, főleg éjszaka, akkor is, ha esik, és akkor is, ha csak beborít mindent, szóval arra gondoltam, ez tetszene.
Irina felé fordul, egy pillanatra beharapja az ajkát, aztán leheletnyit megingatja a fejét, mintha nem hinné el, hogy Endrének tényleg sikerült olyasmit kitalálnia, amivel elkápráztatta őt.
– Ez… gyönyörű. Köszönöm.
Endre szélesen vigyorog, az igazi meglepetés még hátravan.
– És… – Hátranyúl a vezetőülés mögé, és maga elé emel egy kisebb hűtőtáskát, leveszi a fedelét, és – mintha csak varázsló lenne, aki épp a nyulat rántja elő a kalapból – előkapja belőle a bekészített citromos jégkrémet. – Tá-dám!
– Citromos fagyi? – kerekedik el Irina szeme, és a hangja most először minden távolságtartástól mentes. Az arcán öröm ömlik szét, a szemében pedig emlékek vernek visszhangot.
Endre megvonja a vállát.
– Veled ettem utoljára, szóval arra gondoltam, épp itt az ideje, hogy újra megkóstoljam – magyarázza, miközben a hűtőtáskát visszateszi hátra.
Az ajtó oldalába rejtett nejlonzacskóból előhúz két színes műanyagkanalat, az egyik zöld, a másik kék. A zöldet Irina felé nyújtja. A lány maga mellé teszi az eddig ölében szorongatott táskát, és elveszi a kanalat.
– Még erre is emlékszel? – kérdi cseppnyi meghatottsággal a hangjában.
Irina az étteremben említette, hogy sokkal jobban kedveli a műanyag evőeszközöket, mint a fémeket. Azt mondta, nem tudja, miért, egyszerűen csak jobban esik vele enni.
Endre imádta, hogy Irina ilyen apróságokat is megoszt vele, mert minden egyes részlet – legyen akármilyen parányi – közelebb vitte ahhoz, hogy egyre jobban és jobban megismerje azt a csodálatos lányt, akit a mosolya miatt vett észre.
– Mindenre, Irina – feleli Endre elmélyülő hangon.
Irina ajkára kicsit remegős, bátortalan, de gyönyörű mosoly ível.
Endre leveszi a jégkrémes doboz tetejét, előhalássza a korábban szintén bekészített konyharuhát, hogy ne fagyjon szét a keze, maguk közé tartja a dobozt, és megvárja, hogy először Irina kanalazzon belőle. A tekintete mohón követi a kanál útját, és amint eltűnik Irina szájában, nagyot nyel.
Nem, nem figyelheti, ahogy Irina a jégkrémet szopogatja a kanálról, mert akkor arra gondol… Egek, amire egészen biztosan nem gondolhat most.
Endre is kanalaz a jégkrémből, és áldja magát azért, hogy ezt találta ki, mert a hideg édesség csillapítja valamelyest lángoló gondolatait.
– Tényleg nem ettél azóta? – kérdi Irina, ahogy újra a dobozba mártja a kanalát.
– Tényleg.
A lány félrekapja a tekintetét, és inkább kifelé bámul a szélvédőn.
– Én se. – Olyan halkan, szinte csak sóhajtásként lebbennek le a szavak a szájáról, hogy ha Endre nem lenne annyira kiélezve minden rezdülésére, talán észre sem venné.
Egy darabig szavak nélkül eszik a fagyit, ezúttal azonban a csend inkább meghitt és nyugodt, nincs sem feszengés, sem zavar. Endre többször nézi Irinát, mint a parkot, és a lány is elég sokszor pillant felé.
Mikor összekapcsolódik a tekintetük, Irina a dobozban hagyja a kanalát, összekulcsolja a kezét az ölében, és félve rápillant.
– Miért vagy itt, Endre? Mármint… szóval… most csak egy éjszakát…
– Szeretném, ha adnál esélyt annak, amire tíz évvel ezelőtt nem volt – mondja ki Endre határozottan és nyíltan. – Nemcsak egy napot és egy éjszakát szeretnék tőled, hanem azt, ha megpróbálnánk együtt.
– Miért? – kérdi Irina, és a tekintete, a hangja tele van riadt vívódással. Mintha megkísértené a gondolat, de mindenáron ellen akarna neki állni.
Endre is a dobozba ejti a kanalát, aztán konyharuhástul a hátsó ülésre csúsztatja. Amikor visszafordul, megfogja Irina kezét, és gyengéden megszorítja.
– Mert eltelt tíz év, de amint újra megpillantottalak, úgy éreztem, soha nem váltunk el. Mert érdekel, miért vonzol ennyire. Mert valamikor nagyon szerettem veled lenni, és ez szerintem most se lenne máshogy. Mert az a nap és éjszaka életem egyik legjobb napja és éjszakája volt, és sosem felejtettem el. Mert maradni akartam akkor.
Irina keze hidegebb lesz az övében, és mintha az arca is színét vesztené.
– Hogy?
Endre pontosan tudja, mi lepte meg ennyire Irinát. Igazság szerint őt magát is meglepte, hogy elárulta.
– Maradni akartam miattad. Maradtam is volna.
– Tényleg? – leheli kábán a lány.
– Igen.
– De… miért nem mondtad?
– Gondoltam, ráérek reggel felvetni…
Irina behunyja a szemét, és elfordítja a fejét. Még sápadtabbnak tűnik, és mintha remegne az ajka.
– Jól vagy? – kérdi Endre aggódón. Nem hitte volna, hogy ez az információ ennyire felkavarja majd Irinát. Végül is akkor mindketten tudták, hogy csak egy napról és éjszakáról van szó, és ő sosem gondolta, hogy Irina többet akart volna – hiszen reggelre elhagyta. Most azonban elbizonytalanodik.
– Irina? – noszogatja Endre szelíden a lányt.
– Én… akartam, hogy maradj – jelenti ki Irina nagyot nyelve.
Endre megütközve néz a lányra.
– Akkor miért hagytál egyedül?
– Már mondtam. Nem bírtam volna elviselni, hogy elbúcsúzzunk – nyögi Irina. A vonásait szomorúság rajzolja bágyadttá.
– És most? – kérdi Endre újra megszorítva Irina kezét. Magában azért könyörög, hogy a lány gondolja meg magát, hogy mondjon igent.
– Talán nem véletlen, hogy akkor úgy történt.
– De talán véletlen.
– Nem hiszem – rázza meg a fejét Irina, és elhúzza a kezét. – Nekem… nem volt sok kapcsolatom, és… neked igen. Legyünk őszinték, a szerelem nálad jön és megy, de nekem ez nem ilyen egyszerű. – A lány hangjából kiszökik a szomorúság, és felsérti a levegőt. Szakadékmély lemondás fakad a sebből. – Nem akarom, hogy összetörd a szívem, és gondolj csak bele, mennyire kellemetlen lenne, ha így lenne, hiszen nem kerülhetjük el egymást, egész életünkben sokat fogunk találkozni. Nekem ez nem megy. Nem akarok kockáztatni, és… nem is hiszem, hogy összeillenénk. Az a nap csodálatos volt, de… mások vagyunk, nagyon mások, nem működne.
Endre nagyon szeretne visszakérdezni, hogy mégis honnan tudhatnák ezt, ha meg se próbálják, de nem teszi. Elég okos ahhoz, hogy tudja, ezt a témát jobb, ha annyiban hagyja. Szavakkal nem fogja meggyőzni Irinát, és bár szíve szerint lemondaná a következő megbízását, hogy maradhasson, de azzal végül is mit bizonyítana? Legfeljebb annyit, hogy megbízhatatlan, márpedig Irina épp ettől fél. Nem, jobb lesz, ha elutazik holnap.
Megérti a lány indokait, nehéz ugyan elfogadnia, de ez nem jelenti azt, hogy nem érti meg. Endre a részletek embere, abból él, hogy megfigyelje mindazt, ami másoknak nem tűnik fel, és ehhez különösen jó érzékekkel áldotta meg a sors. Nemcsak a világot, az embereket is egészen máshogy látja, és ez megtanította arra, hogy soha ne ítéljen elhamarkodottan, megtanította a mérlegelésre, a beleérzésre, arra, hogy minden éremnek mindig két oldala van, hogy az árnyalatok sokszor fontosabbak, mint maguk a színek.
Ha most Irina szempontjából nézi a helyzetet, rögtön érthetővé válik, hogy a lány aggódik, még az is, hogy nem bízik benne. Végül is mit hallhatott eddig róla? Legfeljebb annyit, hogy egyik kapcsolatból ugrik a másikba, hogy nem képes megállapodni – ráadásul az, hogy annak idején lefeküdt vele, holott tudták, hogy nincs folytatás, mindezt csak alátámasztja.
A lány félelmei jogosak, hiszen nem lát bele, nem érzi azt, amit ő, nem tudja, hogy ami kettejük között van, az mennyire más a számára, mint bárkivel korábban. Más volt régen és más most is. Ezt illetően benne nincs bizonytalanság, sőt…
Endre úgy érzi magát, mintha jól fejbe kólintották volna. Mint azok a mesefigurák, akik körül csillagok keringenek és pillanatok alatt nő vörös dudor a fejükre.
Csak most ébred rá, hogy mindig, minden nőben Irinát kereste. Azért nem működött soha egyetlen kapcsolata sem, azért szakított újra és újra, mert mindig felfedezett valamit, ami gyökeres ellentéte volt annak, ami Irina. Valójában mindig őt akarta, akkor is, ha ezt csupán most értette meg.
Elmondhatná mindezt, de ahogy Irina tekintetét kutatja, érzi, hogy a lányban túl sok a félelem. Talán valaki egyszer összetörte már a szívét? Azért ennyire óvatos?
Endre nem teljesen érti, erre a gondolatra miért gomolyog fel benne viharszürke harag, és miért suhan át a fején a gondolat, hogy szívesen ellátná az illető baját. Egyszerre rohanja le a védelmező ösztön és a féltékenység, és ez az a pillanat, amikor megérti azt is, hogy Irináért bármit megtenne.
Talán nevetséges, hogy így érez, talán Irinának van igaza, és a kapcsolatuk nem is működne, de Endre ezt őszintén nem hiszi. Szerinte egyáltalán nem olyan mások, ami különbség pedig akad, az sem igazán különbség, hanem talán inkább kiegészítése a másiknak. Szerinte igenis összeillenek.
Szóval nem, nem fogja feladni ilyen könnyen, de valószínűleg jobb, ha erről Irina egyelőre mit sem sejt – és egyébként is szüksége van egy minden eshetőséget számba vevő stratégiára, ehhez pedig idő kell. Nem szeretné, ha Irina addig is azon aggódna, hogy esetleg nem fogadta el az érveit, ha azzal gyötörné magát, hogy vajon mivel áll elő legközelebb. Nem, egyértelmű, hogy jobb, ha Irina nem gyanakszik.
Endre elmosolyodik, és előre élvezve Irina reakcióját, gyengéden megszólal:
– Az elmaradt búcsúcsókomat azért megkaphatom?

A szivárvány lábánál – 3. fejezet” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Jajj, hát ezek ketten totálisan cukik. Olyan szép mondatokat írtál, hogy teljesen elolvadtam. Köszönöm!

    Amúgy akkor ez párhuzamosan fut Nefelejcs történetével? Észrevetted, hogy ez az első sztori, ami nem a kinti évszaknak megfelelőben játszódik? Eddig mindegyik mindig passzolt a kinti időhöz…

    És igen, Endre nagyon sármos és rettentő aranyos, hogy “a részletek” embere. Azt hiszem, lesz köze a füzeteknek abban, hogy rájöjjön, épp saját magát akarja megverni/ saját magára féltékeny… XD

    Lilla pedig zabálni való a majd kicsattanó életkedvével. Nagyon tündéri karakter. Tetszik a kontraszt, amit Irinával alkotnak.

    Meg az is nagyon jópofa volt, hogy a második nevüket használták. :-)

    Várom ám a folytatást:
    Vica

    1. Én is nagyon köszönöm, olyan jó érzés, amikor a mondataimat dicséri valaki. :) És örülök, hogy cukinak találod őket. :)

      Egyelőre még párhuzamosan fut, és igen, most még tényleg nem passzol az évszak – de már nem sokáig lesz így, azt hiszem, nem baj, ha elárulom, hogy Endre nemsokára elutazik, és ott lesz egy kis ugrás előre az időben, ugyan nem ugrunk annyit, hogy május legyen a történetben, de április azért már lesz. :)

      Örülök, hogy sármosnak és aranyosnak találod Endrét, szerintem is az. :)
      A füzeteknek nagyon sok mindenhez lesz köze. ;) Igazából úgy is mondhatnám, hogy minden, ami eddig történt, valójában egy igen hosszúra nyúlt bevezető, és a történet még csak most indul majd be igazán. :)

      Örülök, hogy tetszik a kontraszt Irina és Lilla között (annak pedig még jobban, hogy ezek szerint ezt sikerült jól megragadnom :)). Lilla szerintem is tündéri karakter, örülök, hogy nem csak én látom így. :)

      De örülök, hogy neves ötlet is tetszett – az szerintem is aranyos. :)

      Nagyon szépen köszönöm a soraidat, elmondhatatlanul jólesnek. :)

  2. Na de Lilla! Nem tartottad be a szabályt, hogy nem rontunk rá hívatlanul a másikra, ejnye :P :D
    Imádtam ezt a fejezetet is. Külön tetszik, hogy Endre szeretné megpróbálni Irinával. A korábbi Szívregényekben leginkább azt tapasztalni, hogy mindkét fél őrlődik, nem tudják, merjék-e, szabad-e, több van-e a vonzalom mögött, de főleg a férfikarakterek (azt hiszem, még Ádám volt hasonlóan határozott – hát hiába, családban marad :D) Azt hiszem, még Kornél volt elég elhivatott, de nála talán nem volt ilyen komolyabb elhatározás, ő jobban sodródott az árral, vagy nem is tudom.
    *leltárba veszi az előző regényeket fejből*
    Kriszéknél Léna volt a határozott, mert tudta, hogy összetartoznak. Több példa most nem jut eszembe.
    Szóval nagyon-nagyon tetszik, hogy Endre nem csak egy újabb éjszakát szeretne, hanem kerek-perec megmondta, hogy szeretné, ha megpróbálnák együtt. Persze sejtettem, hogy Irina nem fogja egykönnyen beadni a derekát, különben hol lennének a bonyodalmak, akadályok? :D Nagyon kíváncsi leszek, hogyan folytatódik, mikor törik meg a jég, illetve hogyan is kerül főszerepbe az a bizonyos napló. :)
    Az is tetszett, hogy Irináról megtudtunk egy s mást, bepillanthattunk a múltjába kicsit, hogyan alakultak a korábbi párkapcsolatai.
    Szóval, mint mindig, izgatottan várom a folytatást! :)

    1. :D Lilla már csak ilyen neveletlen. :) Bár, ha jobban belegondolok, ezzel a berontásával gyakorlatilag útjára indította az eseményeket, csak ezt még senki sem tudja. ;)
      Nagyon örülök, hogy imádtad a fejezetet, köszönöm. :) Igen, eddig tényleg csak Ádámban volt meg ez a fajta határozottság (valóban családban marad :D), illetve valamelyest Kornélban, bár benne tényleg nem ennyire erősen. A lányok közül pedig… hm, tényleg csak Léna volt – bár neki nagy előnye volt a többiekkel szemben. ;)
      Örülök, hogy tetszik Endre nyíltsága, és igen, Irina nem adhatja be könnyen a derekát, mert akkor gyakorlatilag máris vége lenne a történetnek, és hol lenne akkor a sok vicces jelenet, amit tervezek? :D
      Nagyon örülök a kíváncsiságodnak, remélem, tetszeni fog majd a dolgok alakulása – és nemsokára most már nagyobb szerephez jut a napló. :)
      Boldog vagyok, hogy az is tetszett, hogy bepillanthattunk Irina múltjába – úgy érzem, ez lényeges volt, hiszen ez kell ahhoz, hogy jobban érthető legyen, miért, illetve mitől fél annyira.
      Nagyon-nagyon, és még annál is jobban köszönöm a soraidat! :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s