Nefelejcs – 19. fejezet

Alig két nap telt el, de most, hogy újra láthatja Nefelejcset, Richárd mégis egy örökkévalóságnak érzi. Mintha most kapna először igazán levegőt azóta, hogy péntek reggel elváltak egymástól. Hogy bírta ki nélküle? Hogy tudott elmenni? Talán rosszul döntött, talán mellette kellett volna lennie. Már nem is tudja, miért tűnt jó ötletnek, hogy hazamenjen.
Nefelejcs szívet tépőn gyönyörű, pedig csak egy melegítő és egy póló van rajta, a haja kusza, a szeme puffadt, és… Mégis miért ilyen puffadt a szeme? Sírt? Lehet, hogy sírt, és ő nem volt mellette? A pokolba is, az nem lehet! Miért nem hívta? Miért nem szólt? Jött volna, azonnal és kérdések nélkül.
Richárd nagyon szeretne közelebb lépni hozzá. Szeretné átölelni, olyan szorosan, hogy úgy érezzék, egybeolvad a testük, és külön-külön már nem is léteznek, csak együtt. Azt szeretné, ha úgy feszülne egymáshoz a mellkasuk, hogy érezze Nefelejcs szívdobbanásait. Szeretné megcsókolni, vadul és mélyen, míg mámor-vörös illatokkal nem telik meg körülöttük a levegő. Annyi mindent szeretne, de nem tesz semmit.
Csak áll mozdulatlanul, belekövülve a pillanatba, erősen magához szorítva ezeket a gyorsan elillanó másodperceket. Próbálja fogva tartani Nefelejcs tekintetét, próbálja szavak nélkül elmondani, hogy mit érez iránta. Richárd úgy érzi, végtelenül ostoba ez a pillanat, és semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene.
Mert Nefelejcs már nem Nefelejcs. A lány tekintete éket ver közéjük, hideg van benne, és távolság. Olyan távolság, amit fogalma sincs, hogyan vagy mivel kellene leküzdenie.
– Mit keresel itt, Richárd? – kérdi a lány, és olyan, mint Nefelejcs, úgy néz ki, de a hangja teljesen más. Nincs benne az a könnyed, meleg árnyalat, csak kimért elutasítás. Hogy lehet, hogy a szavak tudnak fájni? Hogyan lehetséges, hogy úgy érzi, megkarcolják a szívét?
Richárd közelebb lépne, de Nefelejcs keze tiltakozón megrebben, és ettől újra mozdulatlanságba dermed. Nefelejcs nem akarja őt közel engedni.
Nem akarja őt.
– Látni akartalak – feleli.
És szeretlek.
– Elkéstél – fonja össze a mellkasa előtt a karját Nefelejcs, de… van valami különös a mozdulatban. Kell pár másodperc, hogy Richárd megértse, akkor viszont halványan és erőtlenül, de reményt dobog a szíve.
Nefelejcs nem dacosan fonja össze a karját, nem úgy, mintha ezzel is azt fejezné ki, hogy semmi közük egymáshoz, hanem úgy, mintha magát akarná egyben tartani, vagy még inkább, mintha magát akarná visszatartani.
Lehet, hogy a lány nem akar róla tudomást venni, de hiába emlékszik, attól még igenis Nefelejcs maradt, csak éppen… valami oknál fogva igyekszik ezt leplezni.
– Nem, nem hiszem – rázza meg a fejét Richárd.
Nefelejcs tekintete dühösen villan, és egy töredékmásodpercre lefoszlik róla a keménység és ridegség álarca, de ez a töredékmásodperc, ez a pislogásnál is rövidebb idő elég ahhoz, hogy Richárd meglássa a félelmét.
Nefelejcs fél – de mitől? Richárd töprengve félrebillenti a fejét, és önkéntelenül összébb húzza a szemét, ahogy a lányt fürkészi.
Az egész folyosó tocsog a félelemtől, sűrű és fanyar tőle a levegő.
– Nefe…
– Menj el, Richárd.
Remeg a hangja, ahogy a nevét mondja. Tőle félne? De miért? Hiszen sosem tudná bántani, sosem tudna ártani neki. Szereti.
– Nem – rázza meg a fejét komoran Richárd. Eszében sincs elmenni. Lehet, hogy semmi nem úgy alakult, ahogyan eltervezte, de attól még nem fog megfutamodni.
– De – mered rá haragosan, elégedetlenül összeráncolt homlokkal Nefelejcs.
Richárd majdnem elmosolyodik, mert szerinte Nefelejcs nagyon bájos morcosan, de még idejében visszafogja a rezzenést. Úgy hiszi, a lány nem venné jó néven, ha mosolyogna rajta.
– Megígértem, hogy nem hagylak egyedül.
– Már nincs rád szükségem.
Ha nem lenne biztos benne, hogy Nefelejcs szándékosan igyekszik elűzni, akkor ezek a szavak most nagyon fájnának, így azonban akármilyen hidegen és durván hangzanak is, nem érintik meg. Csak azt tudja, hogy maradnia kell, hogy Nefelejcset is rá kell vennie arra, hogy maradjon, aztán pedig ki kell derítenie, hogy miért fél.
– Lehet, de akkor is megígértem.
– Az az ígéret már nem számít – szusszant Nefelejcs, és olyan mérgesen néz rá, amitől Richárd érzése szerint bárki más menekülőre fogná. De ő nem bárki más, és nagyon szereti ezt a lányt.
– Megígértem, hogy akkor sem hagylak egyedül, ha feloldozol az ígéretem alól. Nem megyek sehová – jelenti ki eltökélten.
Mennyire hálás most azokért az éjszaka mélyére rejtett szavakért! Mintha Nefelejcs tudta volna, hogy eljön a pillanat, amikor valóra kell váltania az ígéretét. Vajon lehetséges, hogy tényleg tudta? Hogy a szíve mélyén érezte, egyszer majd menekülne előle? Ezért kérte, hogy ígérje meg, nem hagyja egyedül? Vagy akkor csak a félelem beszélt belőle? Véletlen lenne?
– Lehetetlen vagy – morogja Nefelejcs, a tekintete viszont leheletnyit ellágyul.
Richárd lassan és óvatosan, mintha legalábbis egy riadt őzikéhez közelítene, lép egyet, de rögtön tudja, hogy ez hiba volt. Nefelejcs tekintete megkeményedik, és olyan hidegen csillog, akár a jég. A lány dacosan sarkon fordul, és a következő pillanatban kabáttal a kezében bukkan elő.
– Oké, menjünk! – pillant hallgatag közönségükre, akikről Richárd igazság szerint teljesen megfeledkezett – tulajdonképpen már akkor, amikor kilépve a liftből befordult a folyosóra, és meglátta Nefelejcset. Nem tudja, pontosan mi történt, mert már csak Nefelejcs szavait hallotta, de most bosszús pillantással mered az eddig némán szobrozó négyesre.
Mindannyian kabátban állnak. Lizi a szája elé kapja a kezét, és mintha a kuncogását igyekezne visszafojtani, Kornél vigyorog, a szőke, bájos leányzó kedvesen és megértőn, a sötét hajú fickó pedig gúnyosan mosolyog.
Richárd nem tudja, hova hívták Nefelejcset ebédelni, de határozottan jobban örülne, ha nem tették volna. Persze nem tudhatták, hogy ő jönni fog, nyilván csak Nefelejcs mellett akartak állni, ami igazán rendes tőlük, és nem kellene, hogy ezért haragudjon, de most mégis forr benne az indulat.
Azt kívánja, bár kettesben lehetne Nefelejccsel, mert akkor talán meg tudná őt győzni, hogy hallgassa meg. Ha más nem, magához rántaná, és úgy csókolná, hogy a lány tudja, mindennél jobban akarja őt. A szavakkal nem boldogul, de ha megérinthetné, ha megcsókolhatná, akkor Nefelejcs talán megértené, hogy nincs mitől félnie, hogy nincs olyan, amit ne tenne meg érte.
– Most miért néztek így rám? – fortyan fel Nefelejcs.
– Hilda, mezítláb vagy – jegyzi meg a sötét hajú férfi.
Richárd lepillant, és neki is vigyorogni támad kedve. Nefelejcs a kabátját szorongatva, menetre készen, de tényleg mezítláb áll a küszöbön.
– Ne merj kinevetni! – pördül felé, és hevesen megböki a mellkasát.
Richárd elkapja a kezét, és a tenyerét a lány kézfejére simítva a mellkasára húzza. Már ez az apró érintés is elég ahhoz, hogy vágy perzselje végig a testét. Nefelejcs vajon érzi, milyen hevesen dobog a szíve?
– Eszembe se jutna – súgja Richárd gyengéden.
Igazság szerint egészen mást szeretne most tenni. Olyasmit, amiben szerepet játszik az ágy, és a legkevésbé sincs hozzá szükség kabátra, cipőre meg még úgyse.
– Megőrjítesz – motyogja Nefelejcs olvadt holdfényre emlékeztető tekintettel. A hangja újra simogató és puha – Richárd akár egész nap tudná hallgatni.
A szabad kezével kisimít a lány arcából néhány kócos tincset, és finoman a füle mögé igazítja őket.
– Te is engem.
Szeretlek.
Miért nem tudja kimondani? Hogyan lehet, hogy ezt akarja mondani, az ajkán mégis átváltoznak a hangok, és egészen mások lesznek?
– Maradj – kéri halkan.
Szeretlek, hát nem érted?
– Nem lehet – rázza meg a fejét tétován Nefelejcs. Nem igazi visszautasítás ez, inkább mintha önmagával küzdene.
– Kérlek, beszélnünk kell – győzködi Richárd óvatosan. Nem akar erőszakos lenni, nem akarja lerohanni a lányt. Annyira elveszettnek és törékenynek tűnik, ha túl követelődző, talán újra visszavonulót fúj, és olyan hideg lesz, mint az előbb, és ezt nem engedheti.
– Kérlek – mondja újra, és úgy érzi, minden kétségbeesése ebbe az egyetlen szóba préselődik. Soha nem könyörgött senkinek, most mégis ezt teszi, és a legkevésbé sem szégyelli magát érte.
Nefelejcs lesüti a tekintetét, és egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát.
Richárd nem tudja, mit tegyen. Hogyan győzze meg? Ki kell mondania, képes rá. De mi van, ha ezzel még inkább elijeszti a lányt? Ha ez most túl sok lenne? Ha inkább egyszerűen csak időt kellene neki adni? De nem tudja újra elhagyni – kivéve persze, ha biztos benne, hogy ezzel teszi a lehető legjobbat.
– Nem – jelenti ki komoran Nefelejcs, és elveszi a kezét. Nem néz a szemébe, csak megfordul, újra belép a lakásba, majd cipővel a kezében behúzza maga után az ajtót, és kulcsra zárja. Kerülve Richárd tekintetét élesen pillant a többiekre.
– Most már mehetünk?
– Nefelejcs, talán maradnod kellene – szólal meg szelíden a szőke hajú lány, és Richárd nagyon szeretné őt homlokon csókolni a szavaiért.
– Ebédelni máskor is velünk jöhetsz – toldja hozzá Lizi biztató tekintettel.
– Nem, én… – Nefelejcs megrázza a fejét. – Csak menjünk, jó?
Kornél jelentőségteljesen Richárdra néz, mintha várna tőle valamit, de Richárd nem tudja, mit. Mégis mit kellene tennie? Ha Nefelejcs ennyire nem akar vele maradni, nem kényszerítheti.
– Ne várj rám, Richárd – mondja Nefelejcs, ahogy ellép mellette. Még mindig nem néz a szemébe.
– Nefelejcs! – szól utána Richárd, bár fogalma sincs, mit kellene mondania ahhoz, hogy Nefelejcs vele maradjon.
A lány lassan megfordul, de a testtartása húsba vájón elutasító, a tekintete pedig már-már könyörtelen.
– Nem, Richárd – jelenti ki hűvösen. – Láttál, jól vagyok, most már hazamehetsz, nem kell többet vigyáznod rám.
– Nem tudok nem vigyázni rád.
– Már nem a te felelősséged vagyok – közli a lány megemelt állal.
– Nefelejcs, én…
– Sajnálom – vág közbe a lány olyan kapkodós sietséggel, ami egyértelműen jelzi, hogy tudja, mit akart mondani, de nem akarja hallani. – Hidd el, jobb lesz így.
Lehet, hogy tévedett? Hogy Nefelejcs tényleg nem akarja? Hogy nem érez iránta semmit?
Richárd meggörnyedve, beesett vállal figyeli, ahogy Nefelejcs elfordul tőle. Nem fogja fel igazán, hogy ez tényleg megtörténik, csak akkor, amikor hallja, hogy a lift megindul lefelé.
Nefelejcs elment. Hagyta elmenni. És nem mondta meg neki, hogy szereti. Nem mondta meg, pedig ezért jött. Miért nem mondta meg?
Pontosan eltervezte, de az egész átkozottul félrecsúszott. Sok mindennel számolt, de azzal nem, hogy Nefelejcs már nem Nefelejcs lesz.
Dühösen megfordul, aztán mégis vissza. A hajába túrva megáll, és csak mered a folyosó végére, aztán megint megindul. Fel-alá masírozik, a keze ökölbe szorul, az ujjpercei kifehérednek. Sosem volt agresszív típus, most mégis nagyon szeretne beleverni a falba. Levezetni valahogy a lelkét marcangoló feszültséget, a tehetetlenség miatt érzett haragot. Fájdalomra cserélni azt, amivel nem tud mit kezdeni.
Hogy szúrhatta így el? Meg kellett volna mondania, hogy szereti. Csakhogy gyáva volt, ezen nincs mit szépíteni. Hagyta, hogy visszafogják a kételyek, pedig mind csak kifogás volt. Egyszerűen rohadtul berezelt. De mégis miért? Mert Nefelejcs hidegen nézett rá? Mert a szavába vágott? Mert elküldte?
A francba is, ő nem ért sem a kapcsolatokhoz, sem a nőkhöz, nem tudja, mi jár a fejükben, és soha nem is érdekelte, de Nefelejcset akkor is szereti, és nem számít, hogy hívják éppen. Nefelejcs akkor is Nefelejcs. Hiába emlékszik, a lényeg, az, ami ő, nem változott meg. Nem változhatott meg. Ismeri őt, ismeri és szereti, úgy, ahogy van. Akkor is, amikor a lány dühös rá vagy fél tőle, akkor is, ha el akarja lökni. Mindez nem változtat azon, hogy szereti. Meg kellett volna mondania.
Kibújik a kabátjából, és ledobja a földre. Feltűri a pulóvere ujját, aztán járkál tovább, majd mégis inkább leül. A falnak támasztja a hátát, kinyújtja a lábát keresztbe a folyosón, és nagy levegőt vesz.
Rendben, ha itt marad, akkor biztosan lesz még egy esélye. Megvárja Nefelejcset, addigra a lány remélhetőleg lehiggad annyira, hogy legalább végighallgassa. Vár, órákat, ha kell, nem számít. Előbb-utóbb haza kell jönnie. Ha pedig akkor sem akarja meghallgatni, akkor addig fog itt ülni az ajtaja mellett, amíg rá nem un, és inkább meghallgatja, csak szabadulhasson tőle.
Richárd behunyja a szemét, és a falnak dönti a fejét. Eddig nem engedte meg magának, hogy arra gondoljon, mi lesz, ha Nefelejcs nem szereti, most azonban semmi másra nem tud gondolni, és a legszörnyűbb, hogy nem lát semmit. Nem tudja elképzelni a jövőt Nefelejcs nélkül. Ha ő nincs, semmi sincs.
Nem, állj, elég! Ráér még temetni a jövőt, most egyszerűen csak türelmesnek kell lennie. Nefelejcs jelenleg szörnyen bizonytalan és összezavarodott, hiszen most se nem Nefelejcs, se nem Hilda. De miért volt félelem a szemében? Miért félne tőle? Hiszen mellette állt, és megígérte, hogy ez akkor is így lesz, ha emlékezni fog. Miért nem bízik benne?
Vagy talán magában nem bízik?
„… nem akarlak bántani, márpedig, ha újra Hilda leszek, talán foglak…”
Richárd kinyitja a szemét, és üres tekintettel maga elé mered. Nefelejcs szavai visszhangot vernek benne, egészen addig, míg végre meg nem érti. Nefelejcs miatta menekült el, nem maga miatt, hanem azért, mert attól tart, őt bántaná. Hiheti azt, hogy nem szereti, lehet bizonytalan az érzéseiben, tarthat attól, hogy ő másként érez, de attól még szereti. Ezért félt igazából, akkor is, ha ezzel ő maga sincs tisztában.
Bolond kislány, és ő is mekkora bolond volt.
Richárd felpattan, felkapja a kabátját, és tétovázás nélkül a lift felé indul. Talán még utolérheti őket. Ezúttal nem lesz gyáva, akárhogy is néz rá Nefelejcs, akármit is mond, nem fogja eltántorítani. Igenis megmondja neki, hogy szereti, a fenébe is, jóban-rosszban meg a többi, és ez mindig így lesz – mindig szeretni fogja. Majdnem negyven év kellett ahhoz, hogy képes legyen szeretni, ez most már nem fog elmúlni, soha.

Nefelejcs – 19. fejezet” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Egyszerűen zseniális!
    Elvarázsoltál, ráadásul éreztem a félelemmel együtt mindent, amit csak szerettél volna. Tűkön ülve várom a következőt, csak így tovább és köszönöm!
    D. Eszti

  2. NoémiHildaNefelejcs, ne legyél már ilyen hü…izé, butuska!
    Hát nem igaz, nagy nehezen levezeti magában, hogy valójában még mindig szeretetre vágyik, aztán mégis visszaölti magára a Hilda-arcot :( Persze megértem, hogy ez most nehéz neki, de… vááá! Nagyon várom a folytatást!

  3. Szia Kia!

    Jaj, de kiakadtam Hildán/Nefelejcsen. Nem hiszem el, hogy így kell viselkednie Richárddal. Értem én, hogy mi baja, miért nem akar vele találkozni, de hát sosem volt határozatlan. Richárd meg nem tud megszólalni. Vagyis, pontosítok, nem tudja kimondani az érzéseit. Őt is értem, hogy miért nem, de könyörgöm, tegyen már valamit! Bár, úgy látom, hogy tesz is, éppen most. :D Gonosz a függővég. Izgulok, hogy mi lesz ebből, el se tudom képzelni. Jó, biztos a végén “boldogan éltek, míg meg nem haltak és egyebek” (ezt most Adriántól idéztem :D) lesznek, de na. Meg se tudom fogalmazni, mit gondolok, nem is folytatom, várok a következőig inkább. :D
    Megkérdezném azt, hogy az Anna-Máté párossal tervezel e hasonlót, mint az Emma-Áron párossal? Én személy szerint szívesen olvasnám. :D
    Kíváncsian várom a következő részt! :)
    Puszi: Eszti

  4. Nagyon-nagyon köszönöm. Örülök, hogy elvarázsoltalak, és annak is, hogy minden érzést sikerült átadnom. :)
    A folytatással nagyon igyekszem. :)
    Köszönöm szépen a soraidat! :)

  5. :D Igazán kedves szót találtál, pedig szegény Nefelejcsre most keményebbet is lehetne használni. De már nem sokáig. ;) Mert a felismerésig már valóban eljutott, csak most… hát igen, kicsit visszaváltott Hildára. :)
    Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, a folytatással pedig igyekszem. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s