Nefelejcs – 13. fejezet

– Úristen! – kapja a szája elé Nefelejcs a kezét, és pislogás nélkül, egész testében megdermedve bámul a monitorra.
Richárd ujja megáll az egér felett, nem görget tovább. Nem tudja, mi ütött a lányba, de az alapján, hogy kifut a szín az arcából, semmi jó. A színház honlapját nézik, már túlvannak a legutóbbi darabja fotóin, amit a lány hitetlenkedve bámult, most pedig épp az adatlapjánál járnak.
Nefelejcs javaslatára a számítógéppel kezdtek. Richárd ugyan szorgalmazta, hogy célszerűbb lenne előbb az íróasztal fiókjait átnézni, de Nefelejcs azt szeretné jobban tudni, hogy milyen ember, nem pedig azt, hogy mikor született, mennyit keres vagy bármi egyebet, amire a hivatalos iratokban bukkanhatnának. Úgyhogy miután Richárd felhívta az apját, hogy beszámoljon neki a fejleményekről, rávetették magukat a számítógépre.
A lány böngészője szerencsére mentette a jelszavait, így be tudtak lépni az e-mail-fiókjába, de semmi különösebben érdekes dologra nem leltek. A fiókja tele van hírlevelekkel, néhány fellépést egyeztető üzenetváltással, közösségi oldalak és online rendelések értesítő üzeneteivel, de semmi személyes levelezést nem találtak. A lány a facebookon sem túl aktív, néha megoszt ezt-azt, főleg színházzal kapcsolatos híreket, egy-egy idézetet, de hozzászólásokat nem nagyon ír. Az előzmények között sem szerepel semmi számottevő, néhány híroldal, receptes oldalak, youtube-videók, könyves blogok, online könyvesboltok, google-keresések leginkább filmekre, könyvekre és színházi előadásokra, illetve Richárd számára teljesen ismeretlen kozmetikai márkákra (bár Nefelejcs ennek örült, aztán hirtelen kirohant a fürdőbe, és visszatérve közölte, hogy Ida büszke lenne rá, mert ő is „bio-lány”).
Tulajdonképpen eddig annyit tudtak meg Hildáról, hogy minden bizonnyal szeret olvasni, hogy fontos számára a bőrápolás, hogy szereti a színdarabok filmadaptációit, hogy inkább romantikus és drámai filmeket néz, mint könnyed vígjátékokat, és szeret különleges ételeket főzni, már ha az elkönyvjelzőzött receptekből indulnak ki.
A leghasznosabb információkat eddig a színház honlapja adta. Nefelejcs harmincéves, január elsején született – ami megerősítette Richárdban a gyanút, hogy ő a legendás kislány, de nem tette szóvá, mert nem akarta letörni Nefelejcs lelkesedését (éjszaka úgy kétségbeesett, hogy ő a kislány, és Richárd nem akar neki okot adni, hogy ugyanúgy érezzen). Nem végzett színészként kezdte a pályafutását, hanem tizenéves gyerekszereplőként. Nem csak ennél a színháznál dolgozott, de már jó pár éve a társulat tagja. Most épp az eddigi szerepeit böngészik. Richárd egyáltalán nem csodálkozik azon, hogy Nefelejcs mennyi főszerepet kapott, még csak azon sem, hogy a könnyedebb vagy kisebb szerepek mellett fajsúlyos szerepeket is osztottak már rá.
Ahogy a lány arcát fürkészi, felvetül benne, hogy a címek nyomán Nefelejcsnek talán beugrott egy-két dolog a múltjával kapcsolatban, bár azt nem tudja, hogy ettől miért ijedt meg ennyire a lány.
– Mi történt? – kérdi óvatosan.
Nefelejcs a fejét rázza, felpattan a székről, és fel-alá kezd járkálni. Richárd egészen beleszédül abba, hogy figyelje őt.
– Ezt… nem hiszem el! – motyogja a lány újra és újra színtelenül.
– Nefelejcs, kezdesz megijeszteni – közli Richárd, hátha ezzel magához térítheti a lányt. Nefelejcs meg is torpan, de a hitetlen fejrázást nem hagyja abba, amitől tényleg kifejezetten ijesztő.
– Ne haragudj, csak… ó, a fenébe is!
Nefelejcs újra megindul. Furcsán darabos mozgása elárulja, hogy mennyire feszült – Richárd még egyszer sem látta ilyennek. Nem bírja tovább nézni, felpattan a székről, Nefelejcs útjába áll, majd megragadja a vállát. Nem szólal meg addig, míg Nefelejcs rá nem néz.
– Hé, kislány, higgadj le, nagy levegő, és mondd el, mi a baj.
Nefelejcs még mindig a fejét rázza, a tekintetéből kikönyököl a kétségbeesés. A szeme nem csillog úgy, nincs benne annyi élet, elveszettség és magány kísért a tekintete mélyén. Richárd szíve összeszorul az aggodalomtól és a tehetetlenségtől, kezdi úgy érezni, hogy nagyon rossz ötlet Nefelejcs múltjában turkálni, akkor is, ha ez segíthetne emlékezni. Talán jobb lenne, ha nem tennének addig semmi ilyesmit, amíg vissza nem térnek az emlékei, talán nem jó, hogy szembesíteni akarják az eddigi életével.
– Nefelejcs – mondja gyengéden Richárd, és finoman megérinti a lány állát, hátha ezzel végre megakadályozhatja, hogy tovább ingassa a fejét.
– Nincs baj, csak… minden, amire emlékeztem, az erkély, az éneklés, azok nem én vagyok, csak szerepek. Az erkély a Rómeó és Júlia, az éneklős jelenet az Evita, amikor pedig azt hittem, bálba készülök, az a Hello, Dolly!, és az összes többi, az is mind… Istenem, mégis milyen üres és lehangoló életem lehet, ha hamarabb emlékszem a szerepeimre, mint bármilyen igazi, valóságos élményre? – fakad ki a lány, majd mintha kiszállna belőle minden erő, kicsit meggörnyed, és lehajtja a fejét. Olyan most, mint a szomorúság megtestesült, élő szobra.
Richárd nem először érzi a nap folyamán, hogy szeretné kitekerni Hilda nyakát. Pedig Hilda is Nefelejcs, ők ketten elvileg ugyanazok, de közben mégsem, és Hilda fájdalmat okoz Nefelejcsnek, és ezért Richárd dühös rá, de tulajdonképpen az, akire dühös, jelenleg nem is létezik, tehát valamilyen szinten mégis Nefelejcsre dühös, holott őt csak megvédeni szeretné, és ez… őrjítő.
– Nem hinném, hogy ez azt jelenti, üres az életed – feleli Richárd magabiztosan, bár leginkább azért, mert muszáj mondani valamit, nem igazán gondolja végig, hogy igazak-e a szavak. Egyszerűen csak annyit érez, hogy nem hagyhatja, hogy Nefelejcs ilyen szomorú legyen.
– Richárd, a szerepeimre emlékszem, magamra pedig nem – oktatja ki hidegen a lány, mintha pontosan tudná, hogy csak azért szólalt meg, mert vigasztalni akarja. A tekintete is hűvös, sőt, szinte már kíméletlenül éles, mintha jégszilánkokkal lenne tele, de mögötte ott a leplezni vágyott szakadékmély magány. Ez a tekintet Hilda, Richárd egészen biztosan érzi ezt. Hilda, aki könyörtelen, ha kell, aki talán számító is, akinek a színház az élete, és aki nem enged magához közel senkit.
De aki a szíve mélyén mégis olyan, mint Nefelejcs, mert Nefelejcs Hilda emlékek nélkül – és Richárd most először tudja magában összeegyeztetni a két teljességgel ellentétesnek tűnő személyiséget. Mert megérti, hogy Hilda csak egy szerep, ugyanúgy, mint bármelyik másik, akit Nefelejcs a színpadon életre keltett. Nefelejcs vagy Hilda, mindegy, hogyan nevezi, egy kedves és szeretetre méltó lány, aki attól fél, hogy egyedül hagyják. Hilda azért kell, hogy ne legyen senki, aki aztán egyedül hagyhatja. Így tud védekezni.
Olyan ez a pillanat, mint amikor a kirakós utolsó darabja is a helyére kerül, és a kép nem csonka többé.
Nefelejcs a kislány. A kislány, akit huszonnégy évvel ezelőtt egy rozsdamarta, vén csónakban hagytak a tél kellős közepén. A kislány, aki felnőtt, de azóta is attól fél, hogy egyedül hagyják. A kislány, akivel bámulták egymást egy huszonnégy évvel ezelőtti éjszakán, és aki a zenét adta neki. Ő az, egészen biztos.
Richárd elmosolyodik. Szeretné megosztani mindezt Nefelejccsel, de tudja, hogy azzal csak megrémítené a lányt, ezért aztán összeszedi a gondolatait, és valami egészen mást mond.
– Igen, ami azt jelenti, hogy nyilván imádod a munkád, és ez jó. Azt jelenti, hogy szenvedélyesen éled meg a szerepeid, hogy sokat jelentenek neked. De ettől nem lesz üres az életed, épp ellenkezőleg.
Nefelejcs összehúzza a szemét. Úgy méregeti, mintha árulkodó rezzenések után kutatna, amelyek bebizonyítják, hogy hazudik. De Richárd nem hazudik. Nefelejcsnek tényleg az élete a színház, minden tekintetben.
A lány vonásai lassan lágyulnak el. Ha Richárd nem nézné olyan figyelmesen, nem venné észre az apró változásokat, csak annyit látna, hogy az egyik pillanatban a lány távoli és hideg, a másikban pedig újra Nefelejcs. De látja az átalakulást, és megérti, hogy Hilda mindvégig itt volt, csak éppen Nefelejcs nem tudja, hogy pillanatokra önkéntelenül is magára öltötte a múltja szerepét.
– Richárd – jegyzi meg a lány huncutul felfelé kunkorodó szájjal.
– Tessék?
– Te pozitívan gondolkodsz.
– Néha szoktam.
Nefelejcs szemöldöke a magasba szökik, bár a hatáson sokat ront, hogy szédülten vigyorog.
– Néha – toldja meg Richárd hangsúlyosan, de halványan ő is elmosolyodik.
A lány elneveti magát, és ez az édes hang elűzi a komorság és félelem kesernyés illatait. Richárd megkönnyebbül. Nem bánná, ha Nefelejcs hangulatai kevésbé ingadoznának, de hibáztatni azért nem tudja őt. Ez a mai nap minden, csak nem egyszerű a számára.
– Köszönöm – pillant rá Nefelejcs.
– Mit?
– Hogy nem hagytál kétségbeesni.
Richárd bólint, de nem nagyon tudja, mit kezdjen a Nefelejcs szemében tündöklő nyílt hálával. A lány többször is nézett már rá így az elmúlt napokban, akár már hozzá is szokhatott volna, de mégis mindig zavarba hozza.
– Mit szólnál hozzá, ha tartanánk egy kis szünetet? – veti fel Richárd. – Kávézzunk egyet, ránk fér.
– Oké – mosolyodik el Nefelejcs, majd közelebb hajol, és gyors, könnyű puszit nyom az arcára.
Richárd megütközve néz rá, aztán halkan elneveti magát. Ez a lány újra és újra meglepi – leginkább talán azzal, hogy mintha tökéletesen megértené őt, mintha tudná, mikor mi van benne, és tudná azt is, hogyan kezelje ezt.
Jó néhány kávéval és annál is több órával később Richárd már épp azon gondolkodik, hogy talán inni kellene még egyet, amikor Nefelejcs fáradt sóhajjal hátradől az ágyon.
– Egek, most már csak egy forró fürdőre vágyom. Bánnád, ha…
– Nem, menj csak nyugodtan.
Nefelejcs elmosolyodik, „öreg csontjaimat” nyögve feltápászkodik az ágyról, és a fürdő felé indul. Richárd a fenekén felejti a tekintetét, pedig a melegítő még csak ki sem hangsúlyozza igazán a formás domborulatokat. A férfi már nem lepődik meg azon, hogy Nefelejcs legkisebb, legkevésbé ingerlő mozdulatától is azon kapja magát, hogy roppant piszkos képek peregnek a fejében. Most például arra gondol, hogy mennyire szeretne belemarkolni azokba az édesen gömbölyded halmokba, magához húzni a lányt, egészen addig, míg az öle az ágyékához nem feszül, és… Megrázza a fejét, miközben egy apró, gúnyos horkantás szakad ki belőle. Az ajtókeretet bámulja éppen, mert Nefelejcs már rég eltűnt a fürdőben.
Körbenéz a pár órával ezelőtt még teljesen rendezett lakásban. A földön és az asztalon papírok – Nefelejcs élete betűkbe és számokba zárva. Nefelejcs alias Kelemen Hilda, született Hanga Noémi. Mikor megtalálták az anyakönyvi kivonatot és a névváltoztatásról szóló dokumentumokat, Nefelejcs megjegyezte, hogy a Hanga vezetéknév nagyon gyanús. Richárd nem reagált rá, mert egy pillanatra a lány szemébe újra sötétség kúszott. Nefelejcs fél attól, hogy ő a kislány, leginkább azért, amiről múlt éjszaka beszélgettek. Richárd megérti őt – és lassan kezd eljutni odáig, hogy azt kívánja, bár emlékezne a lány, mert a sok kétely előbb-utóbb agyon fogja őt nyomni. Pedig szerinte kizárt, hogy Nefelejcs azért ment volna Hanga-bokorba, mert besokallt, valami más oka kellett, hogy legyen. Az élete rendezettnek tűnik, és a magány ellenére is kiegyensúlyozottnak. Richárd úgy véli, Hilda alapvetően elégedett azzal, amit elért, amit felépített – más kérdés, hogy Nefelejcs már nem biztos, hogy egyet fog vele érteni.
Richárd nagy sóhajtás kíséretében feláll a fotelből, és akkurátusan elkezdi összerendezni a papírokat. Külön válogatja azokat, amelyekre Nefelejcsnek szüksége lehet, és azokat, amelyeket biztosan elpakolhatják. Bele se mer gondolni, hogy mennyi ügyintézés vár a lányra – új személyi, lakcímkártya, adókártya, valahogy a bankszámlájához is hozzá kell férnie… Richárd megborzong, a maga részéről mindig roppant fárasztónak találta ezeket a hivatalos dolgokat.
Hallja, hogy a fürdőben Nefelejcs most kezdi engedni a vizet a kádba. Megáll mozdulat közben, és merengve elképzeli, amint a lány levetkőzik, majd meztelenül bemászik a kádba. Vajon most is meg fogja magát érinteni?
Ó, nem, erre nem szabad gondolnia, a legkevésbé sem. Így is pokoli hosszúnak ígérkezik az éjszaka, nem hiányzik, hogy jó előre felspannolja magát. Nefelejcs ágya elég nagy, elférnek benne úgy, hogy egymáshoz sem kell érniük, sőt, akár a padlón is aludhatna, de ehhez határozottan öregnek érzi magát. És… hát igen, legalább egyszer szeretne Nefelejcs mellett aludni és ébredni. Nevetséges, persze, sőt, szánalmas is, de attól még így van, és nem látja értelmét, hogy letagadja maga előtt. Egyébként pedig felelősségteljes felnőtt emberek, csak azért, mert egy ágyban alszanak, nem kell egymásnak esniük. Aha, és milyen jó lenne, ha ezt el is hinné…
Ahogy végez a rendrakással, behúzza a sötétítő függönyöket, és leül az egyik fotelbe, de pár néma másodperc után fel is áll. Nem bírja most a csendet. A számítógéphez lép, és rövid töprengés után Chopin mellett teszi le a voksát. A musicalek nem kifejezetten az ő világa, a többi nevet meg, amit a lány gépén találtak, nem is ismeri. Mikor felcsendülnek az első hangok, a hűtőhöz lép, és kiveszi az üveg bort, amit akkor találtak, amikor ennivalót kerestek. Végül inkább rendeltek, egyikük se merte megkockáztatni, hogy megkóstolják a többnapos kajákat.
Richárd a pohár borral a kezében visszaül a fotelbe, és most már valamivel ellazultabban hátradől. A feszültség persze nem tűnik el belőle teljesen, még a bor édeskés zamata sem tudja feloldani.
Nefelejcsre gondol, és Hildára. Aztán arra, hogy ha ő vesztené el az emlékeit, vajon mennyire lenne más, mint most. Mi az, ami az alaptermészetéhez tartozik, és mi az, amit az élet formált rajta? Vidámabb természetű ember lenne emlékek nélkül? Nem tartja valószínűnek. Kisebb korában is inkább hallgatag és töprengős volt, nem az a mosolygós típus, rosszcsont és eleven kölyök, a gúny pedig kamaszkorára a részévé vált. Sosem bírta a felesleges szócséplést, és sosem félt ezt bárkivel közölni, többnyire ezért tartották a kortársai undoknak. Nem bánta, hiszen ott volt neki a zene.
Jobban belegondolva, ha elvesztené az emlékeit, eltekintve persze a családjától, nem sokban lenne más a helyzete, mint Nefelejcsnek. Őt sem sokan kedvelik, elismerik, tisztelik, de ritkán kedvelik. Lehetséges, hogy ez nála is csak védekezés? De Nefelejcsnek van rá oka, neki nincs. Sosem félt attól, hogy bárkit is elveszítene…
… mert miután a kislányt elvitték, tudta, hogy semmi sem állandó. A zene állandó volt.
Richárd nem tudja, honnan bukkan fel benne a kép, de a nyomában tompán sajog a szíve.
Ott állt a szobája ajtajában, résnyire nyitotta. Az édesanyja hívta, hogy köszönjön el a kislánytól, de ő nem ment. Nem akart tőle elköszönni, mert nem akarta, hogy elvigyék. Ezért maradt a szobájában, ezért leste meg, ahogy felöltöztetik és elviszik. Nem köszönt el tőle. Napokig bánta, és nem tudott aludni. Éjszakánként kiült a fotelbe, és bámulta a kanapét, mert a kislány ott feküdt. Csak a zene maradt belőle. Richárd megfogadta, hogy a zenét sosem fogja elveszíteni. Ezért tanult, ezért gyakorolt, ezért vált azzá, aki. A zenét nem veszíthette el, mert a kislányt, akivel megosztotta az éjszaka csendjét, elveszítette.
A kislány… Nefelejcs.
Nefelejcs lényegében mindig vele volt.
– Min gondolkodsz?
Richárd felkapja a fejét. Ahogy Nefelejcsre néz, félrenyeli a bort. A lány egy szál törölközőben áll az ajtóban. A haját kusza kontyba tornyozta a feje tetején, kicsit bolondosan fest így, de ez nem változtat azon, hogy mennyire vonzó.
– Ez merénylet, ugye tisztában vagy vele? – küszködi ki Richárd magából két köhögés között.
– Már láttál törölközőben, azt mondtad, nem hat meg – kacérkodik Nefelejcs kajánul, de aztán puhán elmosolyodik. – Elfelejtettem magammal tiszta ruhát vinni, nem volt szándékos.
Az ágyhoz lép, felhajtja a paplant, és kihúz alóla valami fekete anyagot. Nem törölközött meg rendesen, hófehér bőre bűnre csábítóan csillog.
– Azt hiszem, ez… túl merész nekem – méregeti Nefelejcs a fekete, csipkés hálóinget. Ránézésre épp csak takarná a lány fenekét, a hátát pedig szinte teljesen szabadon hagyná. Ha ebben jelenne meg előtte, Richárd egészen biztosan nem állna jót magáért.
Nefelejcs összegyűri a hálóinget, és az ajtó melletti szekrényhez lép. Korábban már belenézett, és sorra mutogatta Richárdnak a ruháit – Richárd szerint ez csak időhúzás volt a részéről, hogy ne kellejen megnézniük az íróasztal fiókjait, ráadásul némelyik ruhát elképzelni a lányon felért egy kínzással.
– Szóval, min gondolkodtál el annyira? – kérdi Nefelejcs, miközben ruhát keres magának.
– Az életemen.
– Hűha, és mire jutottál? – Súlytalan kérdés, Nefelejcs rá se néz, de Richárd mégis érzi a hangján, hogy őszintén kíváncsi. De hogy mire jutott, azt jelenleg ő maga sem érti.
– Még semmire.
Nefelejcs egy pólóval és egy melegítővel a kezében felé fordul. Bizonytalanul néz rá, mintha nem tudná, szabad-e kérdezni, úgyhogy Richárd bátorítón biccent egyet.
– Hiányzik a másik életed? Amit magad mögött hagytál? Ha visszakapnád a zenét, visszatérnél?
Miért érzi úgy, hogy a kérdések többet rejtenek magukban? Hogy Nefelejcsnek fontos a válasz?
– Nem tudom – feleli őszintén, de ahogy kimondja, összefut a szemöldöke.
Most, hogy jobban belegondol, rájön, hogy már nem vágyik a régi életére. De akkor mire vágyik?
– Richárd…
– Ki vele!
– Lehetne, hogy mutatsz nekem olyan zenét, amit te írtál? – Nefelejcs félénken néz rá. Ahogy összekulcsolt kézzel a ruhákat szorongatja maga előtt, egészen olyan, mint egy gátlásos, bátortalan kislány.
– Tényleg érdekel?
– Persze! – csillan fel Nefelejcs tekintete. – Annyiszor akartam már kérni, csak… nem tudtam, nem fájna-e, ezért inkább nem kértem.
– Nem, már nem fáj. A laptopomon több felvétel is van, meg apának és nagyinak mindig hazaküldtem egy-egy cd-t, szívesen megmutatom majd.
– Köszönöm. – Nefelejcs arca ragyog a boldogságtól. Szökkenős léptekkel megy vissza a fürdőbe.
Különös – töpreng Richárd –, de már tényleg nem fáj a zene hiánya. Talán azért, mert amikor Nefelejcs énekelt neki, valami megrezdült benne. Bár igazából az elmúlt napokban alig gondolt a hiányra. Az ürességet érzi még, de… valahogy már nem olyan, mint korábban.
Ha Nefelejcs emlékezne, vajon emlékezne arra is, hogy akkor régen együtt töltöttek egy éjszakát? Richárd szeretné neki elmondani, hogy tőle kapta a zenét. Szeretné megköszönni, akkor is, ha már nincs benne többé zene. Szeretné, ha… Ó, a pokolba, szeretné, ha Nefelejcs emlékezne!
Belekortyol a borba. Nagyszerű. Eddig bármit megtett volna azért, hogy Nefelejcs ne emlékezzen, most meg bármit megtenne azért, hogy emlékezzen.
– Na, így már nem merénylet? Tetszem? – ront be a lány a szobába, és kitárt karral megpördül. A melegítő a combjára simul, csak alul bővebb, a póló is szűk, ingerlőn a mellére feszül, és ahogy felemeli a karját, elővillan a hasa.
– Te tetszel, bármi is legyen rajtad – jelenti ki Richárd sötét, érdes hangon. A testébe vágy kúszik, és megint olyan képek sorjáznak benne, amelyekről jobb lenne nem tudomást venni. – Azt hiszem, én is fürdök egyet – teszi le a poharat az asztalra. Hiba volt bort inni, egészen kótyagosnak érzi magát, és a gondolatai kicsúsznak a szabályos mederből, amelybe kényszeríteni igyekszik őket. Képtelen megmozdulni. Csak bámulja a lányt, és minden, amire gondol, olyan szemérmetlen, hogy ha Nefelejcs tudná, vérvörösre pirulna.
A lány úgy mosolyog rá, mintha pontosan látná, mi jár a fejében. Mintha látná, és nem bánná. Richárd nagyot nyel. Kőkemény odalent, és Nefelejcs ajkán elbűvölő, csábító mosoly, és nem, ebben a pillanatban fogalma sincs arról, hogy fogja túlélni ezt az éjszakát.

Nefelejcs – 13. fejezet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s