Nefelejcs – 11. fejezet

Richárd meglepetten pillant Nefelejcsre. Fogalma sincs arról, mit gondoljon, arról még úgyse, mit érez éppen, de egyikre sincs esélye rájönni, mert Nefelejcs behunyja a szemét és kifut a szín az arcából. Ösztönösen mozdul felé, elkapja, mielőtt újra a jégen kötne ki. Óvatosan emeli a karjába és szorítja magához.
– Na igen, általában ilyen hatással vagyok a nőkre – közli a szőke fickó.
Richárd borús tekintettel mered rá, a lány pedig oldalba böki, úgyhogy visszavesz a mosolyából.
– Jól van? – kérdi a fekete sapkás lány. Hogy is hívta a férfi? Lizi?
– Szerinted úgy néz ki, mint aki épp jól van? – emeli meg a szemöldökét Richárd.
Nem, nem lehet ennyire undok, ezek az emberek nem tehetnek arról, hogy ismerik Nefelejcset, ezért aztán igazán nem haragudhat rájuk. Mégis haragszik, nagyon. Ahogy Nefelejcs kezdett megnyugodni, lassan benne is oldódott a feszültség, a lány arcát nézve már elkönyvelte magában, hogy nincsenek emlékek, hogy nem változik semmi – erre tessék.
– Nefelejcs – súgja gyengéden, de a lány nem rezdül. Vajon most jönnek vissza az emlékei? Amikor kinyitja a szemét, már nem Nefelejcs lesz? És miért érez erre a gondolatra élesen szúró fájdalmat?
Richárd felsóhajt, majd az ismeretlen lányra és a férfira néz.
– Ha jól sejtem, ti ismeritek őt.
Mindketten meghökkenve és értetlenül néznek rá, végül a férfi visszafogottan bólint.
– Mi ez az egész? – kérdi a lány.
– Elsején beszakadt alatta a jég, azóta nincsenek emlékei – magyarázza Richárd hűvösen, pedig nem ártana, ha legalább egy picit barátságos lenne. Nem akarja elijeszteni ezeket az embereket.
– Úgy érted, nem tudja, kicsoda? – A férfi összevont szemöldökkel méregeti Nefelejcset.
– Szerintem az, hogy nincsenek emlékei, pontosan ezt jelenti – morogja Richárd. – Szóval ki ő? – szegezi nekik a kérdést, durvábban, mint szeretné.
– Kelemen Hilda, színésznő, kollégák vagyunk – feleli a férfi készségesen, bár a szemében hitetlenség játszik.
Színésznő, hát persze, ez igazából hamarabb is eszébe juthatott volna – tulajdonképpen elég meglepő, hogy nem is gondolt rá. Most, ahogy helyére ugranak a mozaikdarabkák, Richárd kelletlenül beismeri, hogy nem volt hajlandó meglátni azt, ami az orra előtt volt.
Nefelejcs tudta, hogy Oma Shakespeare-től idéz, egy színházas film utolsó sorait kívülről fújja, kitűnően táncol, gyönyörűen énekel, és könnyedén bújik egyik szerepből a másikba. Ráadásul Ida úgy emlékszik, fotózta már, ami nem kizárt, tekintve, hogy olykor szokott fotózni színházi előadásokat is, csak hát tényleg csapnivaló az arcmemóriája.
Richárd tudja, ha felvetült volna benne, hogy Nefelejcs színésznő, akkor hamarabb megtudhatták volna, ki ő – végül is elég lett volna felmenni a legközelebbi színház honlapjára. Nincs mit szépíteni ezen, valószínűleg pont ezért nem gondolt erre a lehetőségre. Hiszen akkor elveszítette volna őt. Mondjuk, most már teljesen mindegy. A tó adta, a tó elvette – és Richárd ebben a pillanatban igen bőszen kívánja, hogy száradjon ki a rohadék.
– Tudjátok, hol lakik? – Mogorvább már aligha lehetne.
– A színészházban, alattunk három emelettel.
– Ha minden igaz, a táskája a tó mélyén pihen, minden iratával és feltehetően a kulcsaival együtt. Van rá mód, hogy bejussunk a lakásába?
– Persze, a színház portáján vannak pótkulcsok – bólint a férfi. Látszik rajta, hogy még mindig nem egészen fogta fel, hogy mi is történik éppen.
Richárd mély levegőt vesz. Nem akarja ezt tenni, de muszáj.
– Ha magához tért, hazavinném őt. Nyilván máshogy terveztétek a délutánt, de megtennétek, hogy velünk tartotok?
A férfi és a lány összenéz, hogy mit jelent ez a néma tekintetváltás, Richárd nem tudja, de nem is érdekli.
– Persze – jelenti ki a férfi. – Átvesszük a korit, és akár indulhatunk is.
– Köszönöm. Ott lakom, nyitva hagyom nektek a kaput, gyertek be nyugodtan. – Nem vár választ, és csak akkor jut eszébe, hogy be sem mutatkozott, amikor már a partra ér. Mindegy, nemsokára utána jönnek, akkor majd bemutatkozik.
A házba lépve előbb lefekteti Nefelejcset a kanapéra, aztán kibújik a kabátjából és a cipőjéből, mindkettőt kiviszi az előszobába, majd visszatérve megáll a kanapé mellett, és komor tekintettel méregeti a lányt.
– Most legalább nem vagy csuromvíz – motyogja, miközben letérdel, és óvatosan lesegíti róla a kabátot, majd a cipőt is, azonban arról már fogalma sincs, mi legyen a következő lépés. Próbálja meg magához téríteni? Vagy jobb, ha békén hagyja? Mivel árt kevesebbet?
Richárd a hajába túr, és tétován bámulja a lányt. Annyira nyugodtnak látszik – mintha csak aludna. Gyönyörű így, gyönyörű és sebezhető. Hogyan védje meg attól, ami jön? Hogyan védje meg, ha magához térve már nem Nefelejcs lesz? Ha pedig mégis, mit kellene tennie? Helyes, hogy a beleegyezése nélkül döntött arról, hogy hazaviszi? És ha Nefelejcs inkább maradna? De hát most, hogy tudják, ki ő, hogy hol lakik, nem maradhat. Nem mintha Richárd nem akarná, hogy maradjon, de az orvosok szerint nagyobb az esélye, hogy visszatérjenek az emlékei, ha olyan környezetben van, ami az életéhez kapcsolja.
El fogja őt veszíteni – vagy így, vagy úgy, de akkor is elveszíti. Megsimogatja a lány arcát, és csak bámulja tovább. Vajon akarna vele lenni, ha már majd emlékszik? Végül is kialakult köztük valamiféle kapcsolat, talán az sem túlzás, ha barátságnak nevezi. Eltekintve persze attól, hogy a barátok nem kívánják úgy egymást, ahogyan ők.
Nem kellene, hogy ennyire ragaszkodjon hozzá, hogy ennyire vele akarjon lenni. Nem kellene, hogy fájjon a gondolat, hogy elveszíti. Sosem ragaszkodott semmihez és senkihez – az egyetlen állandó az életében mindig a zene volt. Városról városra járt, sőt, néha országról országra, ritkán aludt a saját lakásában, és az eltelt évek alatt megtanulta, hogy ne kötődjön olyasmihez, ami úgysem marad az élete része. Miért van, hogy Nefelejcs pusztán a lényével felülírt mindent, ami eddig olyan jól bevált?
– Hahó! Bejöhetünk? – hallja az ajtó felől a férfi hangját.
– Igen, gyertek csak. – Kísértetiesen üres a hangja.
Hát ennyi volt – állapítja meg, miközben feláll. Nem néz Nefelejcsre, ahogy az előszoba felé indul.
A férfi valamivel fiatalabb nála, Richárd úgy saccolja, a harmincas évei elején járhat, és már ránézésre is az ő tökéletes ellentéte, legalábbis ami a habitusokat illeti, bár egyébként sem sok hasonlóságot lát kettejük között, eltekintve attól, hogy mindketten kék szeműek és magasak. A lány fiatalabb lehet Nefelejcsnél, Richárd szerint nem olyan csinos, mint Nefelejcs, de azért a barna hosszú hajával és a kifejező szemével vonzó jelenség.
– Ne haragudjatok, be sem mutatkoztam. Farkas Richárd vagyok – mondja, mikor már a lány és a férfi is az előszobában áll. Még most sem igazán kedves, de legalább már nem is olyan mogorva, mint a tónál.
– Fekete Kornél – mosolyodik el a férfi. Jóindulatú a tekintete, és a korábbi vidámság mellett most már inkább aggodalom dereng benne.
– Kiss Eliza, de szólíts csak Lizinek.
Mindkettejükkel kezet fog, megvárja, míg kihámozzák magukat a kabátjukból, aztán bevezeti őket a nappaliba.
– Üljetek csak le – int a fotelek felé, ő maga pedig visszatérdel a kanapé mellé. Még mindig nem tudja, mit kellene tennie – esetleg felhívhatná az apját, ő mégiscsak orvos, biztos tudná, mit kell ilyenkor csinálni.
– Hogy került ide hozzád? – érdeklődik halkan Kornél.
Richárd feléjük fordul, és röviden, tömören beszámol arról, mi történt. Se Kornél, se Lizi nem kérdez közbe. Kornél tekintete olykor-olykor Nefelejcsre rebben, a szeme egyre aggódóbban csillog. Lizi – talán öntudatlanul – oldalra font, hosszú haját babrálja, a szeme pedig egyre jobban kikerekedik, ahogy Richárd összefoglalja, mit mondtak az orvosok, hogyan maradt náluk Nefelejcs, hogy miért mentek ma ki a tóra.
– Ez… ijesztő – közli Lizi, mikor Richárd elhallgat.
Richárd nem felel, csak bólint. Tényleg ijesztő, de hogy mondhatná el, hogy Nefelejcs milyen jól kezelte a helyzetet? Hogy mennyire csodálatra méltó az ereje és a bátorsága? Hogy egyszer sem tört össze, hogy milyen könnyed derűvel vette a vele történteket? Hogy mennyi mindenre megtanította őt?
Richárd újra Nefelejcsre pillant, és amikor észreveszi, hogy megrezdülnek a lány hosszú szempillái, közelebb hajol hozzá, és leheletkönnyen végigsimít az arcán.
Nefelejcs kábán pislogva nyitja ki a szemét.
– Szia, idegen! – súgja Richárd.
Nefelejcs ajka halvány mosolyra húzódik. Richárd szíve ujjongva reményt dobol – amiért persze valahol mélyen szégyelli magát, hiszen nem helyes, ha azt szeretné, hogy Nefelejcs továbbra se emlékezzen.
– Szia!
– Ki vagy most? – kérdi Richárd sután. De akkor is muszáj tudnia, hogy a lány emlékszik-e már önmagára.
– Nefelejcs, és attól tartok, Hildáért nem fogok rajongani – fintorodik el a lány.
Igen, ettől Richárd is tart. Nem kerülte el a figyelmét, hogy se Lizi, se Kornél nem üdvözölte kitörő lelkesedéssel a lányt, amikor a tavon találkoztak velük.
Nefelejcs hirtelen felül, majd összevonja a szemöldökét.
– Mi történt?
– Elájultál.
– Már megint?
– Úgy tűnik, nem tudsz ellenállni a karomnak – mosolyodik el féloldalasan Richárd.
Nefelejcs elpirul, és Richárd ennek is örül – mert most már minden kétséget kizáróan még mindig az ő ártatlan Nefelejcse ül előtte. Már várja a visszavágást, és abból, ahogy Nefelejcs tekintete villan, tudja, hogy mindjárt érkezik is…
– Bakker… – zavarja meg őket Kornél hitetlenül csendülő hangja.
Nefelejcs csak ekkor veszi észre, hogy nem kettesben vannak.
– Ó, helló! – pillant megilletődötten Lizire és Kornélra.
– Helló! – visszahangozzák egyszerre, és mindketten megütközve bámulják Nefelejcset. Richárd abszolút nem érti, mit találnak rajta ennyire furcsának.
– Miért néztek ilyen meglepetten? – kérdi Nefelejcs félrebillentett fejjel.
Lizi hitetlenül megrázza a fejét, Kornél pedig zavartan elvigyorodik.
– Sose láttunk még elpirulni.
– Pedig szoktam – mosolyodik el Nefelejcs, és cinkos pillantást vet Richárdra.
– Egészen elképesztő – motyogja Kornél.
Nefelejcs homlokára ráncok húzódnak.
– Azt ne mondd, hogy mosolyogni se szoktam – szusszant morcosan, ami nagyon édes. Richárd visszafogottan elmosolyodik.
– Hát, így nem – jelenti ki bizonytalanul Kornél. Úgy néz, mint aki nem tudja, jól teszi-e, hogy ennyire őszinte.
– Hogy így?
– Ennyire… nem is tudom…
– Kedvesen – segíti ki Lizi bátortalanul. Látszik rajta, hogy nem akar Nefelejcs lelkivilágába taposni, ugyanakkor az is, hogy nem tudja, hogyan kerülje ezt el.
– Ó – komorul el Nefelejcs arca. – Akkor nem vagyok kedves?
Lizi és Kornél egyszerre kapja félre a tekintetét, ami megerősíti Richárdot mindabban, amit az igazi Nefelejcsről gondolt. Valószínűleg Hilda tényleg visszahúzódó és zárkózott, legalábbis jobb esetben, rosszabb esetben pont olyan hideg és gúnyos, mint amilyen általában Richárd is, ami tulajdonképpen nem lenne baj, de a férfi tudja, hogy Nefelejcset meg fogja viselni, ha azzal kell szembesülnie, hogy valójában egészen más személyiség, mint amilyen most. Ötlete sincs, hogyan akadályozhatná meg azt, ami készülőben van, de valamit tennie kell.
– Színésznő vagy – bukik ki belőle.
Nefelejcs megrovón pillant rá – egyértelmű, hogy átlát rajta és pontosan tudja, hogy csak a témát akarja elterelni, viszont ahogy eljut hozzá az információ, az arca mégis felderül.
– Színésznő? – kérdez vissza, és a következő pillanatban már mosolyog. – Azt hiszem, ez tetszik, bár… ijesztő lehet kiállni az emberek elé – fűzi hozzá töprengve. A tekintete Lizire és Kornélra ugrik. – És ti honnan ismertek? Richárd már elmondta, mi történt velem?
Kornél bólint, majd elvigyorodik.
– Ez elég szokatlan helyzet, de… – megvonja a vállát – hát, Fekete Kornél vagyok, a kollégád, ő pedig Kiss Eliza, vagyis Lizi, a feleségem.
– Örülök, hogy megismerhetlek titeket – jelenti ki Nefelejcs mosolyogva. – Nos, jelenleg én Nefelejcs vagyok, és fogalmam sincs, ki az a Hilda.
A kijelentés nyomán különös csend telepszik rájuk, feszültség és tétovaság szövi magát a hallgatásba. Senki sem tudja, hogy mit lehetne most mondani, és ezúttal már Richárdnak sincs ötlete. Nefelejcsre néz, próbálja megfejteni, mire gondolhat, mit érezhet. A lány puhatolózva figyeli Lizit és Kornélt, aztán felé fordul. Richárd megfogja a kezét, bár akkor se tudná megmondani, miért teszi ezt, ha valaki halállal fenyegetné. Nefelejcs elmosolyodik, majd mély levegőt vesz, és Richárd már tudja, hogy meg fogja kérdezni azt, amire valójában már tudja a választ.
– Ha nem tévedek, ti nem igazán kedveltek engem, igaz? – pillant Lizire és Kornélra.
– Ez… összetett – feleli Lizi, és Richárd érzi, hogy a szavak mögött egy egész történet lapul. Egy történet, amit talán jobb lenne, ha nem ismernének meg.
– Miért?
– Tényleg hallani akarod? – Lizi feszengve pillant Nefelejcsre.
– Nem, de nem árt, ha tudom, milyen is vagyok, nem? Szóval ne kíméljetek! – Nefelejcs kihúzza magát, de Richárd látja a szemén, hogy igyekszik ugyan bátornak mutatkozni, valójában azonban nagyon rémült.
– Mi… nem igazán kedveljük egymást – kezdi tétován Lizi. – A megismerkedésünk… nos, nem volt túl fényes.
– Ezt hogy érted?
Lizi úgy sóhajt fel, mint aki épp elszánja magát valamire, holott egyáltalán nem biztos benne, hogy jól teszi-e. Richárd kedveli ezt a lányt – igazából mindig is kedvelte az olyan embereket, akik nem hazudnak csak azért, hogy valakit pátyolgassanak, és bár ebben a pillanatban jobban örülne, ha Lizi hazudna, ugyanakkor tudja, hogy ez Nefelejcsnek a legkevésbé sem használna. Mert igaza van, jó, ha tudja, milyen igazából – akkor is, ha valószínűleg már soha többé nem lesz olyan.
– Közölted velem, hogy Kornélnak úgysem fogok kelleni, szóval ne reménykedjek.
Nefelejcs szeme elkerekedik.
– De miért mondtam ilyet? – kérdi már-már szörnyülködőn.
– Hát… ha engem kérdezel, azért, mert féltékeny voltál, bár ezt egész biztos, hogy nem ismernéd be. Egyébként… én is féltékeny voltam rád – vallja be a lány, és Richárd hálás azért, hogy enyhíteni próbálja a szavai súlyát.
– Miért voltam féltékeny? – vonja össze a szemöldökét értetlenül Nefelejcs, majd megilletődve Kornélra kapja a tekintetét. – Ne haragudj, nem megbántani akarlak, és igazán jóképű vagy, de elképzelhetetlen számomra, hogy érdeklődnék irántad.
– Hilda… – Kornél tartózkodón pillant Nefelejcsre, úgy tűnik, kényelmetlenül érzi magát, és Richárd már sejti, miért, és ez a sejtés alattomosan összepréseli a mellkasát.
– Nefelejcs, kérlek. Hilda nem én vagyok. Vagyis nyilván de, csak… nekem ez a név semmit nem jelent. Jelenleg nem vagyok Hilda – jelenti ki határozottan Nefelejcs, majd éles tekintetet vet Kornélra. Egyértelmű, hogy nem fog tágítani. – Szóval akkor miért voltam féltékeny?
Kornél lehajtja a fejét, és nem felel. Lizi szelíden megfogja a kezét, és Nefelejcsre pillant.
– Lefeküdtetek – jelenti ki nyugodtan. Richárd tiszteli, amiért nincs sem ítélkezés, sem megbántottság, sem vád a hangjában.
– Tényleg? – hökken meg Nefelejcs, és csodálkozva bámulja Kornélt.
Lizi bólint, Kornél pedig félszegen és szinte bocsánatkérőn pillant Nefelejcsre.
Richárd gyomra görcsbe rándul, és egészen más szemmel méregeti Kornélt. Nem, nem akarja elképzelni, hogy a férfi megcsókolta és megérintette Nefelejcset, pontosan úgy, ahogyan ő szeretné, azt pedig még úgy se, hogy hogyan festene egy méretes monoklival a szeme alatt. Annyi mindenkibe belefuthattak volna, annyi mindenki felismerhette volna Nefelejcset, mégis mi a frászért pont egy olyan férfinak kellett, akivel a lány korábban együtt volt?
– Ó – nyugtázza Nefelejcs. – Hát ez fura. – Elkomorul az arca, ahogy Lizire pillant. – De ugye te még nem voltál akkor képben?
– Nem, akkor Kornél és én még nem ismertük egymást.
– Ez megnyugtató. És… azóta? Mármint azt látom, hogy szeretitek egymást, tehát nyilván esélyem sem lett volna, de ugye nem is próbálkoztam?
– Nem – nyugtatja meg szilárdan Kornél. – Soha nem kezdesz olyan férfival, aki foglalt.
Richárdot ez az információ annyira nem nyugtatja meg. Kornél jelenléte sem nyugtatja meg. Igazából fogalma sincs, hogy ebben a pillanatban lenne-e bármi is, amitől jobban érezné magát.
– Ez azt jelenti, hogy… hát, hogy rendes barátom nincs? Mármint, most nyilván nincs, de korábban…
Nem lehetne inkább átugrani ezt a témát? Tényleg, miért kell ezt feszegetni?
– Nem vagy az a típus – feleli Kornél, de rajta is látszik, hogy akár Nefelejcs menstruációs ciklusáról is szívesebben beszélgetne, mint erről.
Nefelejcs megszorítja Richárd kezét, és Richárd tudja, hogy bármennyire kényelmetlen is legyen, még nincs vége.
– Úgy értitek, hogy… én… szóval izé… – dadogja pirulva a lány.
– Szereted a férfiakat – közli Lizi félszegen, és megint a haját babrálja.
Kínos hallgatás borul rájuk, se Lizi, se Kornél nem mer Nefelejcsre nézni, Richárd azonban csak ennyire képes. Nem akar belegondolni, hányan érinthették és csókolhatták a lányt, aki eddig csak az övé volt – még akkor is, ha végig tudta, hogy ez nem valóság, és akkor is, ha igazából egy pillanatig sem volt az övé. És hát miért is érzi most magát ennyire rosszul? Ő sem szent, sőt, és egyébként sincs semmi joga arra, hogy ilyen féltékeny legyen… Hogy mi? Féltékeny? Atyaég, tényleg féltékeny.
– Azért ez valahol nagyon ironikus – töri meg a csendet Nefelejcs, és a hangjában elnyomott kuncogás rezzen –, jelenleg fogalmam sincs arról, milyen a szex.
Richárd hitetlenül megrázza a fejét, de aztán nem bírja, felnevet. Nefelejcs jókedvűen pillant rá, mint aki tényleg viccesnek találja a helyzetet – és ez talán így is van.
– Lehetetlen vagy, ugye tudod? – kérdi gyengéden Richárd.
Nefelejcs megszorítja a kezét, és puhán csillogó szemmel elmosolyodik. Lizi és Kornél ellenére ez a pillanat most csak a kettejüké, de sajnos túl hamar véget ér, mert Nefelejcs újra feléjük fordul.
– Nem tudjátok véletlenül, hogy van-e családom? – kérdi, de nincs a hangjában remény, inkább csak mintha meg akarna győződni arról, amiben már egyébként biztos. Mintha hallania kellene, hogy elhiggye.
– Legjobb tudomásom szerint nincs, de mi azért nem ismerjük egymást túl jól, és én nem is vagyok a színháznál régóta. – Kornél javára legyen mondva, hogy próbálja nem elvenni a reményt Nefelejcstől, bár sajnos elég vérszegény próbálkozás, amivel senkit nem ver át.
– És… barátaim? – firtatja tovább Nefelejcs.
– Sokakkal vagy jóban.
Mindannyian tudják, hogy ez nem válasz a kérdésre, de Richárd nem hibáztatja a férfit. Végül is hogy közölje az ember valakivel, aki épp semmit nem tud magáról, hogy gyakorlatilag senki sem szereti igazán?
Richárd megszorítja Nefelejcs kezét, és reméli, hogy a lány ennyiből megérti, hogy bármi is hangzott el eddig és bármi is fog még, neki akkor is ugyanúgy fontos lesz, mint eddig.
– De azért annyira nem, hogy bárkinek is hiányozzak – sóhajt fel Nefelejcs szomorkásan, és Richárd őszintén sajnálja, hogy ezt a kijelentést se Lizi, se Kornél nem igyekszik megcáfolni. Úgy véli, itt az ideje, hogy berekessze ezt a beszélgetést, és jobb, ha elindulnak. Nefelejcsnek elég egyszerre ennyi információ magáról, így is van mit megemésztenie. Ami azt illeti, neki magának is van mit megemésztenie, és ehhez most levegőre van szüksége.
– A színészházban laksz, Lizi és Kornél azért vannak itt, hogy velünk jöjjenek és megmutassák – mondja halkan. Tudja, hogy muszáj ezt tennie, de ettől még nem érzi jól magát. Ha hazaviszi Nefelejcset, talán visszatérnek az emlékei – és ki tudhatná, milyen lesz akkor?
– Ez nagyon kedves tőletek, köszönöm. – Nefelejcs próbál mosolyogni, de akármilyen kitűnő színésznő is lehet, most nem tudja tökéletesen elrejteni, hogy megviseli mindaz, amit hallott.
Richárd szíve összeszorul – hogyan segíthetne? Hogyan hozhatná vissza a derűt Nefelejcs tekintetébe? Mit mondhatna, amitől jobban érezné magát? A pokolba, miért nem lehet csak egy picit kedvesebb ember? Ha az lenne, talán tudná, mit kellene most tenni.
– Tudod, Hild… Nefelejcs – szólal meg Lizi bizonytalanul –, Kornél mindig úgy vélte, hogy sokkal több van benned, mint amit látni engedsz, és… hát, ha eddig nem is, de most már igazat adok neki. Ha nem lennél igazából is más, mint amilyennek gondollak, most se lehetnél más, márpedig egészen más vagy. És lehet, hogy eddig nem kedveltelek túlzottan, de aki most itt ül előttem, olyan lány, akit szívesen megismernék jobban.
Nefelejcs könnybe lábadt szemmel néz Lizire.
– Tényleg?
– Tényleg – mosolyodik el Lizi.
– Köszönöm – súgja Nefelejcs.
Kornél büszkén csillogó tekintettel néz Lizire, és Richárd megérti, hogy amit a lány az előbb mondott, az tőle valószínűleg nagyon nagy lépés. Tényleg nem kedvelheti Hildát, de most minden vele kapcsolatos tapasztalata ellenére mégis esélyt ad Nefelejcsnek. Ha lennének szavai, Richárd megköszönné neki, mert tudja, hogy Nefelejcsnek csak ennyire van szüksége. Mert ez elég reményt ad ahhoz, hogy kitartson, hogy erős maradjon, hogy ne veszítse el azt a valakit, akit az elmúlt napokban felépített.
Nefelejcs nagy levegőt vesz, és kihúzza magát. Egy pillanatra behunyja a szemét, mint aki erőt gyűjt, aztán bólint.
– Oké, akkor menjünk haza.

Nefelejcs – 11. fejezet” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Jajj, Kia!
    Úgy megkönnyebbültem, hogy nem vetted el tőlünk egyenlőre még Nefelejcs ez, és még picit nem kell Hildával találkozunk. Zseniális, mint mindig, és örülök, hogy Liziék is itt vannak.
    Puszi,
    D. Eszti (láttam, hogy többen vagyunk Esztik, úgyhogy egyszerűsítettem – én vagyok a Ricsi – Richárd párhuzamos Eszti)

  2. Azt hiszem, Hilda sem lesz már a régi, ha “visszatér”, de megértelek, róla azért senkinek nem lehetnek túl kellemes emlékei, Nefelejcs ellenben (legalábbis ebben bízom) szerethető karakter. :) Örülök, hogy örülsz Liziéknek – lesz még más régi ismerős is. ;) Nagyon köszönöm a dicsérő szavakat, sokat jelentenek. :)
    Ó, és jó ötlet a külön “megkülönböztetés”, tényleg többen is vagytok Esztik. :)

  3. Megfogalmazódott bennem néhány kérdés.
    – Hány nap is telt el Nefelejcs eltűnése óta?
    – Színésznőként nem hiányolták a társulatból? Vagy épp amúgy sem voltak előadásai ebben az időszakban?
    – Most hirtelen nem rémlik, kiment-e a képe vagy bekerült-e a tévébe, vagy egyéb felhívás róla. Ha igen, ezt a színészek vagy egyéb kollégák közül senki sem látta?

  4. Öt nap telt el, Nefelejcs január elsején tűnt el, a történet szerint most épp 5-e van.
    A második kérdésről lesz szó a következő fejezetben, de Nefelejcs jelenleg nem próbál új darabot, előadása pedig pénteken lenne. (Most csütörtök van – mármint a történetben :) -, tehát igazából egy nap múlva már észrevették volna, hogy eltűnt.)
    Nem, nem került be, bár a fotókat megcsinálták, de egyrészt Ida még válogatja őket, másrészt Nefelejcs nem vállalta be ezt, bár egyébként erről nem volt külön szó, lehet, hogy érdemes lenne rá kitérni.
    Hm, azt hiszem, mindenre válaszoltam. :) De ha van még kérdés, csak bátran, örülök nekik, rávilágítanak arra, ha valamit kihagytam vagy nem magyaráztam meg kellőképpen, és ezért mindig hálás vagyok. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s