Nefelejcs – 10. fejezet

– Apa, szerinted is lehet ő a kislány?
– Oma mondta neked?
Nefelejcs nem tudja, mi ébresztette fel, a feje kába még kicsit, de Ida suttogása felkelti a figyelmét. Nem rezdül meg, a szemét sem nyitja ki, csak fülel a konyha felé.
– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem fordult meg az én fejemben is – mondja Gyula.
Nagyon kell figyelnie, hogy hallja őket. Kicsit lelkiismeret-furdalása van, hogy nem tudatja, ébren van, de a kíváncsisága erősebb.
– Még mielőtt nagyi említette volna?
Gyula nem válaszol Ida kérdésére, a hangokból és az illatokból ítélve a kávéfőző felé fordul. Ida és Gyula tegnap is nagyon igyekeztek, hogy ne ébresszék fel, míg munkába készülődtek, olyan csendesen jártak körülötte, mintha szó szerint lábujjhegyen osonnának. Nefelejcs hálás azért, hogy ennyire kedvesek és figyelmesek, épp ezért már majdnem megmozdul, letéve arról, hogy tovább hallgatózzon, de Gyula újra megszólal:
– Emlékszel Ákos kiállítására?
A kiállítás a kislányról. Nefelejcs halványan elmosolyodik, de gyorsan nyugalmat erőltet a vonásaira.
Annyira szépek azok a festmények, pedig ő nem is magukat a képeket, csak a fotójukat látta, és még azt is csupán egy prospektus lapjain. Ha már így lenyűgözte őt, milyen lenne eredetiben látni őket? A festő finom vonalakkal és pasztellszínekkel dolgozott, de nem is ez ragadta igazán magával, hanem az ábrázolás, a látásmód mikéntje. Például az a kép, amely „Az első hópehely” címet kapta – a hópihe van a kép előterében, felnagyítva, tökéletes és igéző pontossággal megfestve, de mögötte árnyaltan, elmosódva ezüstkék dereng. Nem látszik, hogy a kislány szeme lenne, de abban a kékben mégis van valami, amitől Nefelejcs úgy érezte, mintha egy tekintet kapaszkodna az övébe – és a legfurább az volt, hogy ezt a tekintetet a sajátjának érezte.
– Persze, hiszen az volt az első komolyabb munkám – feleli Ida. – Igazából a mai napig nem értem, miért bízta rám Ákos, akkor még alig ismert.
Azokat a fotókat a prospektusban Ida készítette? Nefelejcs sejtette, hogy Ida nem fotózik rosszul, de abból kiindulva, amit a prospektusban látott, inkább azt kellene állítania, hogy zseniálisan ért a szakmájához. Nefelejcs úgy gondolja, hogy nem lehet könnyű megragadni egy festmény lényegét, Idának mégis tökéletesen sikerült. Kíváncsi rá, hogy a róla készült képek milyenek, de Ida azt mondta, át akarja őket válogatni, illetve szokott utómunkázni is, játszani a fényekkel, a képkivágással és még egy halom olyan dologgal, amit Nefelejcs egyáltalán nem ért.
– Hát… – köszörüli meg a torkát Gyula – azt hiszem, nagyanyád keze volt a dologban.
– Tudtam!
– Csendesebben, felébreszted Nefelejcset – csitítja rögtön Gyula.
Nefelejcsben erősödik a lelkiismeret-furdalás, meg kellene szólalnia, de annyira szeretné tudni, hova fog kifutni ez a beszélgetés. Túlzás lenne azt állítani, hogy jól ismeri Idát, hiszen vele sokkal kevesebb időt töltött eddig, mint Gyulával vagy Richárddal, de annyit azért már tud róla, hogy ha az ember képes kihámozni a lényeget a mondanivalójából, akkor éles meglátásokkal lehet gazdagabb. Ida szeret beszélni, de soha nem a semmiről – egyszerűen csak mintha túl sok gondolat lenne benne, amit mind egyszerre szeretne megosztani a világgal, de ez nem jelenti azt, hogy ezek a gondolatok ne lennének figyelemre méltóak. Nefelejcset pedig nagyon is érdekli, hogy mit gondol a kislányról és róla, hogy szerinte is lehet-e ő a kislány.
– Bocsánat – súgja Ida. Érezni a hangján, hogy alig képes visszafogni magát. – Annyiszor próbáltam már ezt kihúzni nagyiból, de sose vallotta be.
– Megérdemelted azt a munkát, és attól függetlenül, hogy Oma irányította a szálakat, szerintem ezt Ákos őszintén így gondolta. – Nefelejcs szereti, hogy Gyula mindig olyan szelíden és kedvesen beszél, hogy a hangjában ott a törődés és az odafigyelés.
– Hát, ha nem is, mikor meglátta a képeket, minden kételye eloszlott. – Nefelejcs majdnem elvigyorodik, mert Ida vigyora ragadós, és ebben a pillanatban egészen biztos, hogy majd’ szétfeszíti az arcát. Egyáltalán nem úgy beszél, mintha beképzelt lenne, inkább úgy, mint aki büszke arra, hogy képes volt megugrani az önmaga által elvárt szintet. – Jó, mondjuk, ha nem olyan jók a festményei, az én képeim sem lettek volna olyan jók. De mi köze Ákos festményeinek Nefelejcshez?
Igen, ezt Nefelejcs is nagyon szeretné tudni.
– Azon a képen, ami a kislány visszatérését ábrázolja, a lánynak piros kabátja van – magyarázza Gyula töprengős színekkel a hangjában. – Amikor megláttam Nefelejcset a hóesésben a tó közepén, az olyan volt, mintha azt a festményt nézném. Pontosan olyan.
– Talán csak véletlen.
– Talán igen.
– Nagyi erre azt mondaná, hogy „véletlen a rákfenét”.
Nefelejcs elnyom egy mosolyt. Ida tökéletesen utánozza Oma heves és hanyag hangsúlyozását.
– Igen, pontosan ezt – hagyja annyiban Gyula.
– Tudod, apa, sose mondtam, de… kisebb koromban gyakran eszembe jutott az a kislány – mondja Ida rá a legkevésbé sem jellemző szégyenlősséggel a hangjában. – Richárd folyton róla kérdezgetett téged, én meg arra gondoltam, vajon jobb szeretné-e, ha ő lenne a testvére. Féltékeny voltam rá, aztán meg szégyelltem magam, mert hát ő árva volt, nekem meg volt családom, és ha én nem lettem volna, akkor talán örökbe fogadhattátok volna…
– Jószívű lány vagy, Ida – szakítja félbe az egyre hadarósabb szóáradatot Gyula meleg hangon –, de ezen ne emészd magad, semmiképp sem fogadhattuk volna örökbe. Felmerült, de… édesanyáddal mindketten tudtuk, hogy nem bírná, és hát nem is feleltünk volna meg a kritériumoknak, nem adták volna őt nekünk. Richárd pedig soha nem azért érdeklődött iránta, mert a testvérének szerette volna.
– Tudom, imád engem – kuncog Ida.
Richárd tényleg imádja Idát. A férfi többnyire nagyon igyekszik, hogy olyan érzéketlennek tűnjön, mint egy magányos és rideg kőszikla, de ha a húgára néz, mégis sokszor ellágyul a tekintete. Nefelejcsnek tetszik, hogy Richárd olykor rá is így néz – ilyenkor azt érzi, hogy tényleg fontos neki. Ha pedig abból indul ki, hogy tényleg ő az a kislány, akkor nem csoda, ha szomjazza azt, hogy fontos legyen, hogy szeressék. Talán itt is azért érzi ilyen jól magát, hiszen törődnek vele és odafigyelnek rá. Talán eddig nem sok ilyesmi jutott ki neki az életben – és ezzel máris kilyukadt oda, amiért egyre jobban fél attól, hogy emlékezzen. Talán pocsék élete van, olyan, amit nem szeret, bár jelenleg ezt nagyon nehéz elképzelnie, hiszen minden olyan érdekes, a világ tele van titkokkal, és felfedezni őket izgalmas. Reméli, hogy amikor majd emlékezni fog, nem felejti el mindezt.
– Te tudod, hogy kik fogadták örökbe, igaz? – kérdi Ida csendesen.
– Ida, erről nem beszélhetek – hárítja el Gyula rögtön a kérdést.
– Nem, nem is kell, csak… élnek még? – Érezni Ida hangján a tétovázást és az aggodalmat, ami meghatja Nefelejcset.
– Nem.
– Ezernyi verziót kitaláltam már, hogy miért nem keresi senki, de… ha ő a kislány, akkor az az igazság, hogy nincs családja, igaz? – Ida szavai mögül szomorúság bújik elő.
– Valószínűleg nincs.
Nefelejcs maga sem tudja, miért fájnak neki ezek a szavak, de fájnak. Pedig lehet, hogy nem is ő a kislány, talán semmi köze nincs hozzá. De ha arra gondol, hogy senkije sincs – ami elég valószínű, hiszen senkinek sem hiányzik –, akkor úgy érzi, tompa súly nehezedik a mellkasára. Mert az egy dolog, hogy nincs családja, de milyen ember lehet, ha barátai sincsenek? Milyen lehet ő igazából, ha egyszerűen senki nem vette észre, hogy eltűnt? Nyomasztó és nehéz arra gondolni, hogy talán nincs benne semmi szeretetre méltó.
– Kedvelem őt, apa, nagyon is, de… attól tartok, hogy nem az, akinek most látjuk – mondja Ida, és a szavak megerősítik Nefelejcsben mindazt, amitől fél.
– Ezt hogy érted?
– A fotókon, amiket csináltam róla, néha olyan… távoli. Mikor nem hülyéskedtünk, csak annyit kértem, hogy nézzen maga elé… hideg lett. Tudom, baromság, de mintha még a szobában is hidegebb lett volna. Van egy kép… jó, igazából teljes őrültség, de… az egyik képnek a sarka elmosódottan, halványan jégvirágos. Ki is nagyítottam, tényleg olyan.
– Talán csak hiba.
– Nem tudom, a gépem sose produkált még ilyen hibát.
Ida nem rosszindulattal beszél, inkább csak aggódón és értetlenül. Nefelejcs megérti őt. Néha érzi, amint végigömlik a testén valami érthetetlen ridegség, valami, ami arra készteti, hogy tartson távolságot, hogy meneküljön.
– Féltem Richárdot – mondja Ida még halkabban, mint eddig. Mintha árulónak érezné magát, hogy ilyesmit gondol. Nefelejcs sajnálja őt, nem kellene, hogy így érezzen, hiszen természetes, hogy félti a bátyját. Igazság szerint, bármilyen szörnyű is ezt beismerni, Nefelejcs is félti magától Richárdot. Tagadhatatlan, hogy van köztük valami, és nem tudja eldönteni, hogy melyikük bonyolódott már bele jobban. De míg ő tényleg Richárdot ismerte meg az elmúlt napokban, addig Richárd egy olyan lányt, aki talán nem is valóságos.
– Nefelejcstől? – kérdi meghökkenve Gyula, és Nefelejcsnek jólesik, hogy neki eszébe sem jutott ilyesmi.
– Nem, dehogy. Szerintem nincs még egy lány, aki úgy illene hozzá, mint Nefelejcs. De attól, aki Nefelejcs igazából, már féltem.
Szóval az, aki most ő, Ida szerint illene Richárdhoz? Miért, hogy ettől szaporábban dobog a szíve?
– Tudod, Ida, ha visszatérnek Nefelejcs emlékei, már nem lehet majd többé az, aki korábban volt. Ezek a napok nem múlhatnak el belőle nyomtalanul.
Igen, ebben Nefelejcs is nagyon bízik. Szeret olyan lenni, amilyen most, emlékekkel együtt sem akar más lenni, akkor sem, ha ez gyakorlatilag lehetetlen.
– Én is ebben bízom, és fura, de nem is csak Richárd miatt, hanem… rossz lenne, ha Nefelejcs nem lenne többet.
Nefelejcs ezúttal már képtelen elnyomni a kikívánkozó mosolyt, de igyekszik a párnába rejteni, mert nem szeretné, ha Ida rájönne, hogy hallotta ezt a beszélgetést. Valószínűleg kényelmetlenül érezné magát, pedig hát nincs rá oka, semmi olyat nem mondott, ami miatt ne aggódna ő maga is. De azért az jólesik, hogy lényegében hiányozna neki, hogy ennyire törődik vele.
Olyan különös ez: néha úgy gondol magára, mint két különálló személyre – finoman fogalmazva is kissé tudathasadásos állapot, ami rettenetesen bosszantó. Igaza van Richárdnak, ki kell ma menniük a tóhoz. Ha visszatérnek az emlékei, legalább már nem kell találgatnia magát illetően – már persze, ha egyáltalán visszatérnek.
Ahogy Richárdra és az éjszakára gondol, felforrósodik az arca. Az a csók… de nem! Erre most nem gondolhat, mert a pirulással még elárulja magát, muszáj úgy tennie, mintha aludna. A kislányra gondol inkább, a festményekre, és arra, hogy Oma megígérte, beszél majd a festővel, és ha a férfi nem bánja, akkor valamelyik nap meglátogatják, hogy megnézzék azokat a képeket, amelyek még megvannak neki.
Nefelejcs nagyon szeretné őket élőben is látni, egyrészt a képek miatt, másrészt persze azért, mert talán ő az a kislány, és… hát igen, azért is, mert van valami a kislány legendájában, ami elbűvöli. Bár talán csak azért, mert sose derült ki, honnan jött, és jelenleg ezt ő maga sem tudja. Talán mindketten a tündérek világából szöktek meg – ez a gondolat még akkor is vigasztaló, ha igazából nem tud benne hinni.
Nefelejcs egyenletes lélegzik, hallgatja Ida és Gyula készülődésének neszeit, a gondolatai a festmények körül csaponganak, és észrevétlen süpped vissza az álom jótékony sötétségébe. Mikor legközelebb kinyitja a szemét, csend fogadja. Nem tudja, mennyi időre aludt vissza, úgy érzi, csak pár perc lehetett, ezért hallgatózik tovább, de a lakás néma. Ásítozva lerúgja magáról a takarót és felül.
A tekintete a falra akasztott órát keresi, és amikor meglátja, hogy már elmúlt dél, egy pillanatra azt hiszi, rosszul lát, aztán viszont a szemét dörzsölve megállapítja, hogy mégiscsak fáradtabb volt, mint amilyennek reggel érezte magát. Kimegy a konyhába, kitölti a maradék kávét, megmelegíti és megízesíti, majd visszatelepszik a kanapéra.
Míg lábát a dohányzóasztalon nyugtatva kávézik, elhatározza, hogy vesz egy forró fürdőt. Tekintve, hogy Richárd nincs sehol, nyilván még alszik (mert abban biztos, hogy a férfi nem hagyná minden szó nélkül magára, és tekintve, hogy az elmúlt éjszakákon nem túl sokat aludtak, feltehetően az ő szervezete is igényli a pihenést). Nefelejcs viszont már nem akar lustálkodni, a fürdés pedig az egyik kedvenc elfoglaltsága, főleg, mióta felfedezte, hogy Ida habfürdői milyen csodás illatokkal rendelkeznek. Nem tudja, hogy korábban szerette-e magát ilyen illatokkal kényeztetni, de ha visszatérnek az emlékei és hazatér (bárhol is legyen ez a haza), biztosan beszerez a narancsos illatúból – az a kedvence, természetes és könnyű illat, nem telepszik rá, csak finoman körbelengi.
Mikor Ida kisminkelte a fotózás előtt, kifejtette, hogy ő amolyan „bio-lány”, csak natúrkozmetikumokat használ, mert egyrészt érzékeny a bőre, másrészt nem akarja szennyezni a környezetet, harmadrészt pedig ellenzi, hogy bármit is állatokon teszteljenek. Ahogy azt ecsetelte, hogy a neten milyen képeket lehet találni, Nefelejcs elhatározta, hogy ha a saját fürdőszobájában bármi olyat talál, ami nem natúrkozmetikum, gondolkodás nélkül kidobja, és ezentúl inkább ő is „bio-lány” lesz.
Kávézás után megengedi a vizet, és csak akkor ereszkedik a kádba, amikor már elzárta a csapot. Nem tudja megunni, ahogy a forró víz a testét simogatja, ahogy magába fogadja és ellazítja. Hátrahajtja a fejét, behunyja a szemét, és most már megengedi magának, hogy az éjszakára gondoljon.
Kicsit még mindig felfoghatatlan a számára, hogy volt mersze belopózni Richárd szobájába, hogy énekelt neki. Nem tudta, fog-e menni, de ahogy aludni próbált és forgolódott, az a dal egyszerűen csak ott volt a fejében, és… jó, hát igazából remek kifogás volt arra, hogy Richárddal legyen.
Széles mosoly lopja magát az ajkára.
Richárd megcsókolta – és úristen, milyen jó érzés volt. Jobb, mint amilyennek képzelte, sokkal-sokkal jobb. És ahogy a testük egymáshoz simult, ahogy érezte, mennyire kívánja a férfi, ahogy megfogta a mellét – jó ég, hiszen már csak a gondolatra is bizsereg mindenhol!
Vajon az is ilyen érzés lenne, ha ő érintené meg magát?
Nefelejcs, még mindig behunyt szemmel, óvatosan a mellére csúsztatja a kezét. A mellbimbója kemény, a tenyerének feszül, de maga az érzés nyomokban sem emlékeztet arra, amikor Richárd érintette.
Richárd keze sokkal nagyobb, egészen betakarta, és még a pólón keresztül is érezte a forróságát. Olyan mohón és vágyakozón érintette, mintha soha nem lehetne belőle elég. Elképzeli, hogy ott van a férfi ágyában, hogy a teste az övéhez préselődik, hogy a kezébe fogja a mellét. A szíve máris gyorsabban dobog, és érzi a vágyakozó sajgást a lába között.
Félszegen a hasára teszi a másik kezét, aztán lassan lejjebb csúsztatja, majd még lejjebb, egészen odáig, ahol lüktetve vágyik az érintésre.
Apró sóhaj szakad ki belőle, ahogy finoman dörzsölni kezdi magát, de közben azt képzeli, hogy Richárd teszi ezt. Tudja, hogy az jobb érzés lenne, hogy a férfi ujjai egészen másként cirógatnák, hogy az sokkal többet adna…
Megdermed, ahogy nyílik a fürdőszobaajtó. Az egyik keze a mellén, a másik a lába között, és egyszerűen nem mer mozdulni. Levegőt sem vesz, ahogy Richárdot figyeli, aki kócos hajjal, csoszogva indul a vécé felé.
– Öhm… Richárd. – Ez a riadt cincogás tényleg az ő hangja?
Ahogy a férfi felé fordul, Nefelejcs kapcsol, hogy hol is van éppen a keze. Elengedi a mellét, és mélyebbre csúszik a kádban, remélve, hogy a hab elfedi majd, mit is művelt az imént.
– Ne haragudj, nem vettelek észre – motyogja a férfi kásás hangon. Úgy néz ki, mint aki még félig alszik, és Nefelejcs nagyon örül ennek. Még mélyebbre csúszik a kádban, a víz már az álláig ér.
– Igen, feltűnt – motyogja, és reméli, hogy az arca csak annyira pirult ki, hogy azt még a forró vízre lehessen fogni.
Richárd tekintete a térdére siklik, aztán vissza az arcára. Látszik rajta, hogy csak most fogja fel, mit lát, a szeme rögtön élénkebben csillog.
– Én… megyek – mondja rekedtesen.
– Jó – leheli Nefelejcs.
Richárd azonban nem mozdul, csak bámulja tovább. Nefelejcs beharapja az ajkát, a tekintete Richárd szájára téved. Éjszaka érezhette magán, már pontosan ismeri a tapintását, az ízét, tudja, milyen érzés, mikor az ajkával játszik. Nefelejcs nagyot nyel, és kényszeríti magát, hogy a férfi szemébe nézzen. Richárd tekintete ködös és kábult.
– Richárd…
– Megyek.
De hiába mondja, még mindig nem mozdul. Nefelejcs igazán nem akarja, hogy elkalandozzon a tekintete, igazán próbál Richárd szemére összepontosítani, de csak egy rebbenésnyi pillanat, és máris egészen más tájékait kémleli. Más, nagyon is eleven tájékait…
Richárd magához tér, és zavart torokköszörüléssel kisiet a fürdőből.
Nefelejcs behunyja a szemét, és nagyot lélegzik. Hát jó, ennek is meg kellett egyszer történnie. Kínos pillanat kipipálva, most már ilyet is átélt.
Akárhogy igyekszik, nem tud újra ellazulni, az pedig eszében sincs, hogy folytassa, amit elkezdett. Gyorsan megmosakszik, aztán félve ólálkodik elő a fürdőből. Richárd a konyhaasztalnál ül, előtte gőzölgő kávé. Nefelejcs a pulthoz lép, ő is elkészíti magának a kávét, aztán leül a férfival szemben. Nem mer Richárdra nézni, pedig érzi magán a tekintetét. Helyette inkább felkönyököl, a kezébe veszi a csészét, és óvatosan belekortyol.
– Nefelejcs? – kérdi Richárd, és a lány nem néz ugyan rá, de egészen biztos benne, hogy mosoly bujkál a szája szegletében. Gúnyos mosoly. Ami azt mondja, hogy pontosan tudja, mit csinált a fürdőszobában, mielőtt belépett volna.
– Kérlek, Richárd, légy úriember – pillant rá Nefelejcs megrovón, de ahogy a tekintete a férfiéba kapaszkodik, már tudja, hogy hiábavalóan reménykedik.
– Mit műveltél a kádban? – kérdi Richárd szemtelenül, és a mosolya határozottan ördögi jelleget ölt.
– Honnan veszed, hogy bármit is műveltem? Már a fürdésen kívül, persze – húzza ki magát Nefelejcs. Nem létezik, hogy ilyen könnyen megadja magát, akkor sem, ha a férfi pontosan tudja, mit csinált.
– Jobban elpirultál, mint általában.
Nefelejcs elkapja a tekintetét, érzi, hogy megint elpirul, de szégyellni csak azért sem hajlandó magát. Feltehetően harmincéves, és fogalma sincs arról, milyen a szex, természetes, hogy kíváncsi, nem? Ki ítélné el azért, mert – mondjuk úgy – kísérletezett?
Visszanéz Richárdra. A férfi kaján mosollyal figyeli, egyértelmű, hogy nagyon jól szórakozik. Nefelejcs szégyenlősen elmosolyodik, vállat von, mintha nem is akarna válaszolni. Richárd halkan és dörmögősen felnevet, de Nefelejcs látja a szemén, hogy még nem hagyta annyiban. De nem baj, ő sem akarja annyiban hagyni. Megvárja, hogy Richárd belekortyoljon a kávéjába, és szándékosan akkor szólal meg.
– Nos, hát talán lehet, hogy felfedeztem a testem olyan rejtett zugait, amelyeket eddig nem, és közben azt képzeltem, hogy te csinálod – közli pont olyan szemtelenül, mint ahogy az előbb a férfi kérdezte.
Richárd félrenyeli a kávét, aztán krákogva felköhög. Nefelejcs elégedetten somolyogva figyeli.
– Megölsz… – nyögi Richárd érces hangon két köhögés közt.
– Te kérdezted – vonja meg a vállát ártatlanul a lány.
– Már bánom – morogja Richárd a mellkasát masszírozva.
Nefelejcs csilingelőn felnevet.
– Dehogy bánod! Imádod elképzelni, mit csináltam.
Richárd tekintete megtelik mélyvörös, simogató izzással.
– Még jobban imádnám látni.
Nefelejcs meglepetten pislog. Hirtelen úgy érzi, nagyon meleg van a konyhában.
– Tényleg?
Richárd felnevet.
– Tényleg.
Nefelejcs nem tudja elképzelni, hogy Richárd előtt megérintse magát. Az… mérhetetlenül zavarba ejtő lenne. Ugyanakkor, ha a férfi úgy nézne rá, ahogyan most, ennyi nyílt vágyakozással, talán megérné.
Nem akarja elképzelni, a képek mégis az agyába tolakodnak. Ő, amint egy ágyon fekszik, Richárd pedig vele szemben ül, és minden mozdulatát mohón bámulja. Félhomály, apró, lobogó lángok, gyertyák füstös fénye. Richárd félmeztelen lenne, ahogy a mellkasa emelkedne és süllyedne, meg-megcsillannának rajta a szőrszálak. Nefelejcs szándékosan lassan simogatná magát, hogy kiélvezze a figyelmet, hogy mindkettejük vágyát addig korbácsolja, míg már aztán eszüket vesztve esnének egymásnak…
Nefelejcs megrázza a fejét.
Egek, mégis honnan a fenéből jönnek ezek a gondolatok?
Richárd úgy néz rá, mintha pontosan tudná, mi jár éppen a fejében – és mintha mindaz, amit éppen elképzel, a legkevésbé sem lenne ellenére.
Nefelejcs egész testében forróság hömpölyög, lustán, de feltartóztathatatlanul. A lába között erősebb a sajgás, mint a fürdőkádban, a melle feszül, a légzése akadozik, a szája pedig kiszárad. Kívánja Richárdot, olyan nagyon kívánja, hogy legszívesebben most azonnal felpattanna, és a kanapéra rángatná. Vagy csak ő maga sétálna a kanapéhoz, menet közben komótosan ledobná magáról a pólót, aztán háttal a férfinak letolná a melegítőalsót, majd elheveredne az ágyon…
– Szerintem most nagyon jót tenne nekünk egy séta odakint – pihegi Nefelejcs, hátha így elűzheti ezeket a szemérmetlen képeket. Eddig is tudta, hogy élénk a fantáziája, de azt őszintén nem gondolta, hogy ennyire vadítóan élénk.
Richárd tekintetéből elillan a vágy, az ajka komor vonallá feszül.
Talán mégsem volt jó ötlet ezt felvetni – szidja magát Nefelejcs.
– Igazad van, használjuk ki, hogy most szép idő van.
Nefelejcs kipillant az ablakon, és szinte hallani véli, ahogy a köztük sistergő szikrák éles pattanással, füstös ízeket hagyva maguk után, végleg kihunynak. A levegőbe nyomasztó feszültség kúszik, és mintha még a fény is szürkésebb, kopottabb lenne.
Valóban szép idő van, nincs beborulva, mint az elmúlt napokban, és a szél sem tépi a faágakat. Tökéletes idő arra, hogy kisétáljanak a tóra, de a gondolat apró görcsként összekuporodva a lány gyomrába fészkeli magát. Nem akaródzik megmozdulnia, annyira se, hogy felemelje a kávésbögrét. Ha nem mozdul, talán megáll az idő.
Szavak nélkül fejezik be a kávézást. Mikor Nefelejcs a mosogatóhoz lép, Richárd mögé áll, a derekára csúsztatja a kezét, és háttal magához húzza. Nefelejcs örömmel dől neki, és amikor Richárd keresztbe fonja a karját a hasán, nyugalom önti el, és biztonságban érzi magát. Tudja, hogy ez a pillanat nem tart örökké, de hálás azért, hogy legalább erre a néhány másodpercre szétfoszlik benne a feszültség.
Richárd ajka a nyakát érinti, puhán és édesen. Annyira jó érzés, annyira természetes. Mintha ők ketten mindig így lettek volna, mintha nem most először történne meg, hogy Richárd ilyen egyszerűen és könnyedén átöleli.
Nefelejcs felsóhajt, megszorítja Richárd alkarját, majd kibontakozik az ölelésből. A férfira pillant, de nem kell semmit mondania ahhoz, hogy értsék egymást. Richárd bólint, aztán mindketten elindulnak felöltözni.
A lány fásult közönnyel rángatja magára a ruhákat. Visszavehetné a sajátjait is, már megszáradtak, de inkább megint Ida szekrényéből kölcsönöz melegebb holmit. Richárd már az előszobában vár rá, amikor végez. Cipőt húz – szintén Idáét, bár a lába nagyobb valamennyivel az övénél, de a két vastag zokni elég ahhoz, hogy ne legyen kényelmetlen –, aztán kabátba bújik. Úgy pillant Richárdra, olyan beletörődő nyugalommal, mintha a halálos ítéletét várná.
A férfi nem mond semmit, csak kézen fogja. Kint csípős hideg fogadja őket, de a levegő tiszta és friss, tele a jég és a hó áttetsző illataival. Ahogy a tóhoz tartanak, hangos károgással varjak repülnek el felettük. A hangjuk és az ég kékjét összekenő fekete szárnycsapások baljós és komor hangulatot csepegtetnek Nefelejcs lelkébe. Minden egyes lépéssel egyre nehezebbnek érzi a levegővételt, és a szíve mintha egyre kétségbeesettebben dobogna.
Nem érti, miért ennyire ideges, hiszen könnyen lehet, hogy semmire sem fog emlékezni. Ahogy elérik a partot, mégis megtorpan, és már-már könyörögve néz Richárdra.
– Biztos, hogy jó ötlet ez?
– Essünk túl rajta – feleli Richárd sötéten, de ahogy ránéz, megpróbál bátorítón mosolyogni. – Utána hazamegyünk, iszunk még egy kávét, és esküszöm, megnézem veled a Szerelmünk lapjait. – A férfi még egy fintort is megenged magának, amivel sikerül előcsalnia Nefelejcsből egy bizonytalan és halvány mosolyt.
A filmet Ida emlegette tegnap, mert szerinte illik Nefelejcs jelenlegi állapotához, de Richárd nem volt hajlandó megnézni. Közölte, hogy bármit, csak ilyen romantikus maszlagot ne.
Nefelejcs bólint, nagy levegőt vesz, és ahogy kifújja, a jégre lép. Folyamatosan azt várja, hogy hirtelen visszatérnek az emlékei, hogy a következő lépésnél egyszerűen már majd tud mindent, de nem történik semmi. Elmélázva figyeli a tó másik partjánál a társaságot. Elég távol vannak ahhoz, hogy ne tudja őket tisztán kivenni, de azért az látszik, hogy felnőttek. Kicsit furcsa, hogy pont olyan önfeledten és harsány nevetésekkel tarkítva játszanak, mint a gyerekek, akiket Nefelejcs korábban látott az utcákon, de talán pont ezért magával ragadó is őket figyelni – vagy csak könnyebb, mert így nem azzal kínozza magát, hogy fog-e emlékezni. Látja, hogy hógolyóznak és szánkóznak, néhányan korcsolyáznak is. A kiáltásaik és a vidám sikongatások elveszik az élét a varjak sötét károgásának.
Mikor Richárd megtorpan, Nefelejcs csodálkozva pillant rá.
– Itt történt?
Richárd bólint, és fürkészőn figyeli az arca minden rezdülését.
Nefelejcs elengedi a kezét, bátortalanul arrébb lép, és előbb a jégre, majd a tó két partjára néz. Vár és vár, de nem történik semmi. Egyetlen emlékfoszlány sem bukkan fel. Csak akkor veszi észre, hogy eddig bent tartotta a levegőt, amikor megkönnyebbülten kiszakad a tüdejéből. Nem emlékszik, még mindig nem. Maradhat minden úgy, ahogy eddig, és ez most elég.
– Semmire nem…
– Vigyázz!
Nefelejcs a hang irányába fordul, és még épp annyi ideje van, hogy felfogja, egy fekete sapkás lány száguld felé kalimpálva, a következő pillanatban azonban már sajgó fenékkel a jégen fekszik, és az eget bámulja.
– Ne haragudj – mászik le róla ügyetlenül a lány. A lábát nézi, nyilván nem akar balesetet okozni a korcsolya élével. – Most tanulok korizni, és a megállással még problémáim vannak.
Richárd már mellettük van, a karjánál fogva talpra állítja a lányt, aztán Nefelejcset is felsegíti.
– Jól vagy? – kérdi csupa zilált aggodalommal.
Nefelejcs bólint, bár a feneke nem túl hálás az esésért, de máshol szerencsére nem ütötte meg magát.
– Tényleg ezer bocs, ha valahogy jóvá… – A lány elhallgat, ahogy felemeli a fejét és a szemébe néz. – Ó, Hilda. Szia!
Nefelejcs szaporán pislog.
Hogy ki? És miért ez a különös hangsúly?
– Lizi, jól vagy? Nem ütötted meg magad? – siklik melléjük és fékez le könnyed eleganciával egy szőke férfi.
– Nem, nincs semmi baj, jól vagyok – feleli a lány megnyugtatóan mosolyogva.
– Hál’ az égnek! – sóhajt fel a férfi, aztán feléjük fordul, de ahogy észreveszi Nefelejcset, az arcáról ellebben a derültség. – Ó, Hilda. Helló!
Megint az a különös hangsúly. Mintha… nem látnák szívesen. Nefelejcs torka összeszorul. A tekintete riadtan rebben a lányról a férfira és vissza, és konok fejfájást hozva maga után egyre csak visszhangzanak benne a szavak.
Hilda – az vajon ő? Ez lenne a neve? Ha igen, miért nem idéz fel benne semmit? Nem kellene legalább ismerősen csengenie?
Úgy néznek rá, mintha nem értenék, mit keres itt. Ezek az emberek tudják, ki ő, többet tudnak róla, mint ő saját magáról.
Csak néhány másodperc, mégis pokolian fáj a feje, a tekintete előtt összemosódnak a formák és a színek.
Behunyja a szemét, igazán csak egy pillanatra, csak egy kicsit legyen sötét és csend, mielőtt megszólal, mielőtt kérdez, mielőtt megtudja, kicsoda, csak egy picit hadd legyen még egyszerűen Nefelejcs…

Nefelejcs – 10. fejezet” bejegyzéshez 16 hozzászólás

  1. Szia Kia!! :)
    Nemreg neztem vissza a blogodra es lattam hogy ujjat alkottal de vegig abban a htben voltam hogy egy tok uj tortenetet es csak hanga bokrot hagytad meg reginek de hogy vegig hildarol volt szo ez kesz eszembe se jutott volna na es hogy pont liziekkel talalkozik kesz vagyok teljesen. Most jonnek a legerdekesebb reszek szerintem :)
    Varom a kovit
    Puszi eszti :)

  2. Szia Eszti! :)
    Igazság szerint nagyon-nagyon igyekeztem úgy írni, hogy úgy tűnjön, csak Hanga-bokor a közös pont az eddigi történetekkel, persze van egy-két olyan jellegű (alaposan elrejtett) utalás, ami alapján éppen ki lehet következtetni, hogy ki is Nefelejcs, de ehhez olyan részletekre kellene emlékezni az előző történetekből, amelyekre szerintem senki nem emlékszik. :) (Vagy mondjuk azt, hogy erre építettem, bár kíváncsi vagyok, Hilda felmerült-e bárkiben is Nefelejcs kapcsán.) Örülök, hogy meglephettelek. :) Remélem, tényleg érdekes lesz, ami jön. :)
    Nagyon köszönöm a soraidat! :)
    Puszi!
    Kia

  3. HILDAAAAA!!!!!! Jézusúristen! Az a Hilda? AZ A HILDA???? És Lizi… és és és Kornél… ÚRISTEN!
    Basszus, nem találok szavakat… Mióta vágytam rá, hogy regényt írj vele, és ÚRISTEN, NEFELEJCS=HILDA… Vááááááááááá!!!
    Hát esküszöm, erre legvadabb álmaimban sem számítottam! Itt ülök és hápogok… Akkor ezért volt ő mindig ilyen hideg és érzéketlen, mert már a múltja is olyan volt, amilyen… Jézusom…
    FOLYTATÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁST!!!

    Bocsi, most nem tudok semmi értelmeset kinyögni, csak hebegek, meg vigyorgok, mint egy idióta. Vááááá :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s