Szív-varázs – 10. fejezet (II.)

Együtt

Erik gyakorlatilag félpercenként les a műhely bejárata felé. Ahogy közeledik az idő, amikor Viv befuthat, egyszerűen nem bír magával. Pedig a lány még az egyetemen van, sőt, jelenleg javában tart a mai utolsó előadása, tehát még minimum egy óra, mire megérkezik.
És tessék, megint a bejárat felé sandít, mintha ugyan lenne rá esély, hogy a lány varázsütésre máris belépjen.
– Kit vársz ennyire? – kérdi kajánul Szöcske. A fiú a húszas évei közepét tapossa, Papa úgy négy évvel ezelőtt vette fel. Erős gyerek, de ránézésre inkább a nyeszlett jelző illene rá – innen is ered a beceneve, és még szerencsésnek mondhatja magát, hogy a Szöcskét, és nem a nyeszlettet tartották meg.
– Szerinted mégis kit? – dörmögi kedélyesen Medve, és ráadásnak Erikre kacsint.
Szöcske beletúr egyébként is össze-vissza meredező piszkosszőke hajába, aztán elvigyorodik.
– Ezek szerint jön ma Viv – állapítja meg, és felderül az arca. – Szuper!
– Nézd már, ez lázba jött, mint pap szamara a katonazenekartól! – röhög fel Medve. – Csak össze ne fossa itt magát nekünk a nagy izgalomtól.
Erik is megereszt egy mosolyt. Szöcske rajongása Vivienért már-már komikus. Mikor ide került dolgozni, tulajdonképpen rá is mozdult, de aztán Papa elkapta a grabancánál, felrángatta a kanapéról, és közölte vele, hogy „amennyiben meg akarja tartani a melót, a kislány tiltott terep”. Határozottan szórakoztató jelenet volt, ugyanis Papa úgy megemelte Szöcskét, hogy a fiú lába konkrétan nem ért le a földre. Erik örült, hogy nem neki kellett ezt tennie, ő nem biztos, hogy tudott volna ennyire finom lenni, mert Szöcske addigra már határozottan feszegette a határokat.
Papa akciója után Szöcske összehúzta magát, és soha többet nem meresztett Vivre olyan bárgyú tekintetet, ami egyértelművé tette, hogy épp meztelenül képzeli maga elé, de azért teljesen nem vonhatta ki magát a lány bűvköréből, amiért Erik nem tudja hibáztatni. Egy darabig bánatos kiskutya szemmel bámult rá, aztán végül óvatosan és lassan barátságot kötött vele – azóta Viv a személyes tanácsadója csajozás terén, talán ezért is van, hogy Erik sosem érez féltékenységet, ha Szöcske lelkesen susmog a lány fülébe a kanapén.
A fiúk folytatják a csipkelődést, de Erik nem válaszol, igazából rájuk sem hederít. Tulajdonképpen elég nehéz ma bármire is figyelnie, eltekintve persze attól, hogy újra és újra a bejárat felé pillant, közben pedig Vivienre gondol. Igazából ma még rosszabb, mint pénteken volt. Akkor feszült, aggódó és kicsit ideges volt, most viszont simán csak kibaszottul megőrül azért, hogy újra láthassa Vivient.
A szombat túlzás nélkül élete legcsodálatosabb napja volt. Vivien mellett ébredni sokkal jobb volt, mint várta. Megnyugtató és otthonos. Viv akkor még mélyen aludt, de álmában is szorosan hozzábújt, és ez addig ismeretlen melegséggel burkolta be Erik testét. Mintha végre igazán hazaérkezett volna – csak az a nyughatatlan, apró szúrás ne lett volna a szívében, amiről szánt szándékkal nem vett tudomást, helyette inkább gyengéd csókokkal felébresztette a lányt. Vivien mosolyogva nyitotta ki a szemét, ábrándos tekintettel nézett rá, aztán közölte, hogy jelenleg ott is sajognak az izmai, ahol nem is tudta, hogy egyáltalán vannak. Erik nevetve gördült fölé, és mielőtt megcsókolta volna, még a fülébe súgta, hogy „macskaharapást szőrivel”. Viv nem tiltakozott.
Az egész napot ágyban töltötték. Filmeket néztek, amikre igazából egyikük sem figyelt, mert egészen mással voltak elfoglalva, és ugyanúgy nevettek mindenfélén, mint bármikor máskor. Nem beszéltek semmi komolyról, de erre egyiküknek sem volt szüksége. Az, hogy együtt vannak, annyira egyszerű és természetes, mint amilyen az volt, hogy Erik a korkülönbség ellenére is Vivien barátja lett.
Bár Erik titkon azért aggódott, hogy a család számára már nem lesz olyan természetes, mint számukra, de vasárnap, mikor kézen fogva beállítottak, kellemes meglepetésként érte, hogy mindenki bőszen vigyorogva fogadja őket. Nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjön, már mindenki tudja – nyilván egyértelművé tette a dolgot, hogy a szombatot édes kettesben töltötték.
Persze Leó részéről nem úszták meg élcelődő megjegyzések nélkül, de hát ki hibáztathatná ezért, mikor annak idején, mikor elkezdett Evelin körül sündörögni, ők sem kímélték. És Leó látható élvezettel adta vissza, amit annak idején kapott.
„– Tudjátok, azt hittem, ha végre összejöttök, nem bámuljátok majd úgy egymást, mintha legszívesebben most azonnal szobára mennétek. Tévedtem.
– Mondja ezt az, aki nem tud úgy a nővéremre nézni, hogy attól ne jöjjek zavarba!
– Viv, megleptél. Te képes vagy bármitől is zavarba jönni?”
Leó ezt csak játékos csipkelődésnek szánta, és Viv vissza is vágott, de ettől függetlenül a férfi rátapintott az igazságra. Erik számára is újdonság, de tagadhatatlanul szereti, amikor Viv zavarba jön, annyira ártatlanul édes olyankor. Például, amikor ebéd után félrehúzta a konyhában, mert nem bírta tovább, hogy ne csókolja meg. A mosogatnivaló előttük tornyosult, a csapból folyt a víz, de ők mindenről teljesen megfeledkeztek, ahogy összeforrt az ajkuk. Erik a derekánál fogva a pultra ültette Vivient, a lány rögtön szorosan köré kulcsolta a lábát, és a nyaka köré fonta a karját. Ki tudja, meddig folytatták volna, ha nem zavarja meg őket Jázmin kuncogása.
„– Így sokáig fog tartani a mosogatás.”
Viv épp csak egy pillantást vetett Erik válla felett Jázminra, aztán elvörösödve a férfi mellkasához bújt – imádni valóan aranyos volt.
„– De miattam ne hagyjátok abba.”
Jázmin vigyorogva kikapta a hűtőből a sütit, amit Evelin készített Örs tiszteletére, de mielőtt kilépett volna a konyhából, még visszafordult.
„– Jó titeket ilyen boldognak látni.”
És jó ilyen boldognak lenni. Igazából Erik péntek óta úgy érzi magát, mintha jó pár centivel a föld fölött lebegne. Ha bármikor megengedte volna magának, hogy mélyebben is eltöprengjen azon, milyen lenne együtt lenni Viviennel, akkor sem képzelhette volna tökéletesebbnek. Eddig is imádott együtt lenni a lánnyal, de most, hogy nem kell visszafognia magát, hogy akkor érintheti vagy csókolhatja meg, amikor csak akarja, legszívesebben minden idejét vele töltené.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy csak attól, mert nézed, még nem fog megjavulni?
Erik összerezzen, aztán bocsánatkérő mosollyal Papa felé fordul.
– Csak… alaposan körbejártam a problémát – mondja bizonytalanul, aztán félszegen elvigyorodik.
Papa nevetve megrázza a fejét.
– Azt hiszem, a hétvégén történhetett egy s más, ha az a lány így elvette az eszed – közli derűsen, aztán viszont tettetett szigorral ránéz. – Viszont megérkezett az öcséd, és gondolom, szeretné visszakapni az autóját.
Erik felpillant. Ahhoz képest, hogy milyen gyakran les a bejárat felé, simán nem vette észre, hogy Örs belépett. Erik bólintással üdvözli, Örs int felé, aztán leül a kanapéra. Nem kell beszélniük ahhoz, hogy az öccse tudja, várnia kell még egy picit.
Erik visszafordítja a figyelmét a motor felé, és gyorsan befejezi, amit elkezdett, már csak néhány simítás, és elvileg minden rendben lesz a kocsival. A férfi sajnálja, hogy Örsnek máris vissza kell mennie, már csak azért is, mert tegnap úgy tűnt, hogy jól érzi magát Vivien családjával. Igazából szerencsés, hogy Vanda Fanniéknál ebédelt, hogy a nagybátyjával lehessen, Irina és Lilla pedig babalátogatóba ment Zoéhoz. Nem mintha Erik nem szeretné nekik is bemutatni az öccsét, de így elsőre könnyebb volt úgy Örsnek, hogy nincsenek annyian. Kisebb társaságban hamarabb feloldódik, és Lilla egyébként is akaratán kívül meghátrálásra késztette volna. Mi tagadás, Örs mindig frászt kapott a nagyon élénk és lehengerlő lányoktól, Lilla pedig határozottan ilyen. Idővel – és ha jobban megismeri – persze valószínűleg megkedveli majd, Lillát, akárcsak Vivient, nehéz nem kedvelni. Irinával viszont egészen biztos, hogy jól megértik majd egymást, mindketten hallgatagok és szelídek, és az öccse az ilyen lányokkal mindig hamar megtalálta a közös hangot.
Eleinte furcsa volt, hogy Örs Olinak szólítja, míg a többiek Eriknek, de hamar megszokta, és jólesett neki, hogy se Evelin, se Jázmin nem faggatózott, miután annyit mondott, hogy korábban nevet változtatott. Egyszer majd talán nekik is elmeséli a gyerekkorát, de a tegnapi nap jó hangulatát nem akarta tönkretenni a múlttal – vagy legalábbis a múltnak a nehéz részével, mert azért azt nem úszta meg, hogy ne faggassák az öccsét egy emberként arról, hogy milyen is volt gyereknek Erik.
Különös érzés volt látni a testvérét Viv családja körében – mintha a múltja és a jelene összeforrt volna, és ahogy ott ült az egyik fotelben, Vivien az ölében, a kezük egymásba kulcsolva, a lány feje a vállán, újra érezte azt a szúrást a szívében, amit szombat reggel is. Valami baljós settenkedett a lelkébe, anélkül, hogy észrevette volna, és makacsul tanyát ütött. Ugyanaz az érzés, ami annak idején arra sarkallta, hogy elinduljon.
Erik picit szorosabban húzta magához Vivient, mintha legalábbis kapaszkodna belé. Mikor a lány kérdőn felé fordult, megrázta a fejét, és puszit nyomott az orrára. Nem akarja Vivient ezzel terhelni, igazság szerint ő sem akar tudomást venni arról, hogy a vele született nyughatatlanság most azt súgja, hogy ugyanaz az ember, aki valaha volt, hogy nem változott semmit, csak játszik, játszik úgy, mint ezerszer korábban más körülmények között. Ha tudomást vesz erről, akkor kénytelen azt is belátni, hogy nem elég jó Viviennek, és erre egyszerűen képtelen. Nem tudja elengedni a lányt most, hogy végre az övé, nem tudja és nem is akarja. Viv bízik benne, szereti, és ez az, ami számít.
Mikor végez, lecsukja a motorháztetőt, megtörli a kezét a nadrágjában, aztán a kanapéhoz megy, és lehuppan Örs mellé.
– Készen van, viheted.
– Mennyivel tartozom?
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy elfogadok tőled pénzt?
– Dolgoztál vele, és én egyébként is most örököltem, nem lenne fair, ha nem fizetnék – ellenkezik Örs.
Erik komoran rápillant, és felvonja a szemöldökét. Örs nyitja a száját, de abban a pillanatban Erik szemöldöke még magasabbra szalad, így aztán az öccse mégsem szólal meg, csak bólint.
– Oké, nyertél.
Erik elégedetten elmosolyodik.
– Viszont hosszú út vár rám, úgyhogy indulnom kell – sóhajt fel Örs.
– Örülök, hogy láttalak, tesó.
– Én is.
Szomorú köztük a csend, fáradt és megtört. Ilyen volt akkor is, amikor hét évvel ezelőtt Erik elmondta, hogy elutazik, de arra a pillanatra nem szívesen gondol vissza. Örs még szinte gyerek volt akkor, és látszott rajta, hogy még ha meg is érti, nagyon nehezen fogadja el a bátyja döntését.
– Talán valamikor hazalátogathatnál – jegyzi meg halkan Örs. Nincs a hangjában követelődzés vagy számonkérés, sem ítélet, csupán annyit akar tudatni, hogy bármikor szívesen látják, bár Erik ebben sosem kételkedett. Csupán… nem áll készen arra, hogy visszamenjen oda, ahol minden arra emlékezteti, milyen volt valamikor, mert talán akkor rájönne, hogy tényleg nem változott. Ehhez nem elég erős.
– Rendben – mondja azért, mert nem akarja elkedvteleníteni az öccsét, de Örs átlát rajta.
– Vagy ha más nem, karácsonykor jövök újra – mondja biztatón, aztán félszegen hozzáteszi: – Esetleg… meghívhatnám Nagyiékat is, mit gondolsz?
Erik elmosolyodik.
– Jó lenne.
– Akkor ezt megbeszéltük – mosolyodik el boldogan Örs, és feláll a kanapéról. – Tényleg muszáj indulnom, de ha nem bánod, majd hívlak.
Erik is feláll, átöleli az öcsét, és szelíden megveregeti a hátát.
– Dehogy bánom, sőt, örülnék neki. Vigyázz magadra!
– Te is. És add át Viviennek, hogy puszilom.
Erik kiáll az udvarra Örs autójával, még egyszer megölelik egymást, aztán Örs elindul. Ahogy Erik a forgalomba vesző ezüstszürke autót figyeli, borongós hangulat telepedik rá, amit nem igazán tud magában hova tenni. Az állomásról lassan kigördülő vonatok keltenek ilyen érzést az emberben, mindegy, hogy az ember a vonaton ül vagy a peronon áll. Van valami végtelenül szomorú a távozásban. Pedig hát Örs és ő nem örökre búcsúztak el, ez most nem olyan, mint legutóbb.
Talán csak az a baj, hogy a múltja túl közel került hozzá. Hét éven keresztül szinte sosem gondolt arra, milyen volt, az elmúlt napokban pedig nemcsak, hogy felidézte, hanem el is mesélte, aztán meg annyi minden történt, annyi minden megváltozott, hogy a sok komor és fájó emléknek nem volt ideje lecsengeni benne.
Igen, csak erről lehet szó – győzködi magát, ahogy visszatér a munkához, és inkább arra gondol, hogy tegnap Örs mennyi vidámsággal és szeretettel emlegette fel egy-egy közös sztorijukat. Erik sosem hitte, hogy az öccse ennyi könnyedséggel tud visszaemlékezni a gyerekkorára, de ahogy hallgatta, egyben azt is megértette, hogy nem pusztán Vivien számára volt ő fénylő páncélos lovag, hanem az öccse számára is. Pedig hát akkoriban minden volt ő, csak lovag nem, de azért az jó érzés, hogy Örs gyerekkorát mégis képes volt olykor széppé varázsolni.
Erik gondolatai csapongva vesznek el a múltban. Képek kísértik – ellopott pénztárcákról, a lelkiismeret-furdalásról, mikor a pénz mellett gyerekek fotójára is bukkant, csábításokról, hazug csókokról, megjátszott önmagáról, befizetetlen számlákról, halomba gyűlő szennyesről, Örs sebes térdéről vagy épp láztól csillogó szeméről, az édesanyja kiüresedett, fakó tekintetéről és még ezernyi más keserű képről, de aztán ezek elfoszlanak, és a helyükre Vivien mosolya kúszik.
Viv már az elejétől fogva mindig úgy mosolygott rá, hogy azzal elcsitította a lelkében dúló háborút. Nehéz lenne eldönteni, hogy akkor a boltban igazából ki mentett meg kit saját magától és a benne gyűlő sötétségtől.
Erik megdermed mozdulat közben, mikor könnyű bizsergést érez végigszaladni a gerincén. Leteszi a villáskulcsot, és ahogy megfordul, a nehéz gondolatok olyan súlytalanul rebbennek el a fejéből, mintha soha nem is lettek volna, a helyükre pedig boldogság költözik.
Vivien tétován lép be a műhelybe, a tekintete kutakodás nélkül rögtön rátalál, és az ajka bátortalan mosolyra húzódik. Kicsit sután megemeli a karját, és int neki. Erik elvigyorodik, és elindul a lány felé. Ugyan nem beszélték meg, hogy meddig is terjed a kapcsolatuk nyilvánossága, de ő most nem bír magával, muszáj megcsókolnia Vivient.
Ahogy felé tart, a lány mosolya szélesebbre húzódik, az arca leheletnyit kipirul, aztán ő is megindul. Ahogy találkoznak, Erik a derekánál fogva megragadja Vivient, és a következő pillanatban már az ajkára szorítja az ajkát. Olyan szenvedéllyel csókolja meg, mintha nem is reggel tette volna ezt utoljára, mielőtt eljött Vivienéktől.
Eredetileg nem akart ott aludni, ha mégis, hát a kanapén, de Viv megmakacsolta magát, hogy mivel együtt vannak, és ezt úgyis tudja mindenki, bátran aludhat a szobájában. A férfi végül beadta a derekát – leginkább azért, mert ő maga se vágyott arra, hogy Vivien nélkül aludjon. Most, hogy már szabad, nem tudja elképzelni, hogy valaha is akarna nélküle aludni.
Reggel nem ébresztette fel a lányt, csak finoman megcsókolta, mielőtt elindult volna, és amikor Viv még álmában is viszonozta a csókot, majd elhalón valami olyasmit dünnyögött, hogy „szeretlek”, Erik szíve úgy lódult meg, mintha legalábbis épp mérföldeket futott volna le.
Ha nem támadna mögöttük taps és füttykoncert, Erik nem venné észre, hogy még mindig a műhelyben vannak. Még utoljára végigsimít Viv felső ajkán a nyelvével, aztán elhúzódik. Vivien pihegve bámul rá, aztán mikor az ő agyáig is eljut a hangos tetszésnyilvánítás, elképesztően édesen elpirul, és pont úgy, ahogy a konyhában is tegnap, a mellkasára hajtja a homlokát.
– Azt hiszem, ha nem akarom, hogy porrá hamvasszátok a műhelyemet – lép melléjük vigyorogva Papa –, kénytelen leszek ma hamarabb elengedni téged. De azért ne szokjatok ehhez hozzá! Holnap kíméletlen és kemény főnök leszek.
Vivien kibontakozik Erik karjából, és hirtelen átöleli Papát.
– Mintha tudnál olyan lenni, Papa – mondja felnézve az idősödő férfira.
Erik főnöke elneveti magát, aztán szelíden Viv fenekére legyint.
– Na, hess, ne is lássalak titeket holnapig!
Eriknek ezt nem kell kétszer mondani.
– Mindjárt jövök – hajol Viv füléhez, és mielőtt ellépne, még puszit nyom az arcára. A lány bőrén még érezni a novemberi hideg fagyos csípését.
Hálásan bólint Papa felé, aztán a szó legszorosabb értelmében elrohan átöltözni. Tudja, hogy ezért holnap a fiúk halálra fogják piszkálni, de nem érdekli, minél hamarabb kettesben szeretne lenni Viviennel.
Csak pár perc kell, hogy visszaérjen, de Szöcske már Vivien előtt áll, és épp hevesen gesztikulálva magyaráz neki valamit, Vivien pedig megértőn bólogat, Eriknek azonban nincs türelme kivárni, hogy a fiú befejezze.
– Bocsi, Szöcske, de most elrabolom a csajomat – közli megragadva Viv kezét.
Vivien kedves csilingeléssel a hangjában felnevet.
– Mondd el neki, amit nekem mondtál, és a karodba ájul – kiált hátra a válla felett, mielőtt kilépnének a műhelyből.
– Köszi, Viv! – hallják még Szöcske lelkes hálálkodását, aztán már kint vannak a hidegben, távol a figyelő szemektől.
Erik megtorpan, újra magához húzza Vivient, és legalább olyan hevesen, mint az előbb, megcsókolja. Vivient nem kell biztatni, mohón és vággyal viszonozza a csókot. Szinte egymásba olvadnak, és ha Erik nem érezné a hozzájuk dörgölődző hideget, akár az örökkévalóságig csókolná a lányt.
– Szóval a csajod vagyok? – kérdi Viv huncut mosollyal az ajkán, mikor Erik megszakítja a csókot.
– Minden kétséget kizáróan. A csajom – nyom egy puszit Viv szájára Erik. – A barátnőm – érkezik egy újabb puszi. – A szerelmem – mosolyodik el, és ezúttal nem egyszerűen csak egy puszit ad, de elhúzódik, mielőtt túlzottan egymásba gabalyodnának. – Viszont kurva hideg van, és nem akarom, hogy miattam megfázz, úgyhogy jobb, ha megyünk.
Kézen fogva mennek az udvaron parkoló autó felé, és még ha nevetséges is, a férfinak szörnyen nehéz elengednie Viv kezét, míg beszállnak az autóba. Lehet, hogy menthetetlenül nyámnyila alak lett, de nem érdekli. Megőrül ezért a lányért és pont.
– Hogy vagy? – kérdi Viv, amint bezárják az ajtókat.
– Most már jól – fordul felé mosolyogva Erik.
– Miért? Eddig rosszul voltál? – vonja össze a szemöldökét aggódón a lány.
– Nem voltál velem – húzódik félmosolyra Erik szája.
Vivien hátravetett fejjel felkacag, aztán széles vigyorral a férfira néz.
– Nekem is hiányoztál.
Erik gyengéden megsimogatja a lány arcát, hüvelykujja a mosolya ívén játszik. Vivien csillogó szemmel, szinte rajongva bámul rá. Erik úgy érzi, ő sem nézhet most máshogy.
– Ugye tudod, hogy egy rossz romantikus filmbe is elmenne a szövegünk? – húzza el a száját gúnyosan Viv, de a szeme derűsen csillog.
– Leszarom – vágja rá vigyorogva Erik. – Akkor is hiányoztál, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak rád.
Erik elveszi a kezét, becsatolja az övet, aztán beindítja az autót.
– Viv, öv! – szól rá a lányra.
Vivien úgy rezzen össze, mint aki kábulatból ébred, aztán vigyorogva becsatolja az övet.
– Egészen elveszed az eszem – motyogja közben.
– Ne félj, az ész hiányával ma már engem is gyanúsítottak – vigyorodik el Erik, miközben besorol a forgalomba. – És mi legyen mára a program?
– Vannak ötleteim – közli Vivien sokat sejtető hangon.
– Tényleg? – pillant rá lopva Erik.
– Ühüm.
– Például?
– Menjünk hozzád.
Erik szíve nagyot dobban, a testén izgatott vágyakozás vágtat végig megvadulva.
– Egyre gondoltunk.
Igazából Erik egész nap elég nehezen gondolt másra, különösen délelőtt, amikor még olyan végtelennek tűnt az előtte lustán és álmosan nyújtózkodó idő. A percek csigalassan vánszorogtak, és fogalma sem volt, hogy bírja ki addig, mire végre újra láthatja Vivient. Most viszont itt vannak, és ő alig várja, hogy megoszthassa a lánnyal, mennyi mindent képzelt el, míg nem voltak együtt.
Erik szája bolondos, álmodozós mosolyba kunkorodik.
Szombaton azt játszották, hogy ki mit képzelt el korábban, és a férfi örömmel fedezte fel, hogy Viviennek legalább olyan „piszkos” a fantáziája, mint neki. Hihetetlen, hogy még ebben is mennyire passzolnak egymáshoz – talán épp ezért mindannak, amit az évek alatt elképzeltek, csak a töredékét sikerült megvalósítaniuk, de nevetve megfogadták, hogy előbb-utóbb mindent behajtanak egymáson.
Bár a legjobb tagadhatatlanul az volt, hogy egyetlen pillanatra sem okozott Viviennek fájdalmat, hogy csakis gyönyört adott neki. Mikor világossá vált számára, hogy Viv még szűz, először halálosan megrémült, aztán viszont valami egészen más érzés kerítette hatalmába, amire még most sem talál igazán szavakat. Megtiszteltetés számára, hogy ő volt a lánynak az első, hogy korábban sosem engedett magához ennyire közel senkit, hogy rá várt. És boldog, hogy olyan első alkalmat adhatott neki, amilyenre vágyott, hogy nem okozott csalódást, hogy tényleg, minden pillanatában tökéletes volt.
Mikor egy piros lámpa megfogja őket, Erik Viv felé fordul. A lány őt nézi, de nem mosolyodik el. A tekintete peremére töprengés könyököl, a homlokára halvány ráncok futnak.
– Min gondolkodsz? – kérdi Erik.
Vivien pislog, és picit megrázza a fejét, mintha helyére szeretné rázni a gondolatait.
– Semmin – mondja aztán elhalón.
Erik összevonja a szemöldökét, és szúrós pillantást vet a lányra. Mindig így néz rá, ha Viv ferdít vagy hárít, holott mindketten tudják, hogy valójában el akarja mondani, ami nyomasztja.
– Szerinted ez mindig így lesz? Lehet mindig ezen a fordulatszámon pörögni?
Erik megfogja és megszorítja a lány kezét.
– Nem, Viv, abba rövid úton belehalnánk. De ez nem jelenti azt, hogy nem lesz jó.
– Nem akarom, hogy megváltozzon. Tetszik így – fonja össze a karját maga előtt Vivien, és azzal a dacos, morcos csökönyösséggel néz maga elé, amit Erik titkon nagyon aranyosnak talál.
– Szeretlek, és ez nem fog megváltozni – súgja, és ahogy Viv tiszta szerelemmel rámosolyog, a szívében megint felsejlik az átkozott nyughatatlanság, de Erik magában sűrűn káromkodva csak azért is félresöpri. Ha nem vesz róla tudomást, előbb-utóbb talán feladja, és szépen csendesen elmúlik.
De odabent valami mélyen azt súgja, hogy amíg nem néz szembe azzal, aki volt, sosem lehet az, aki Viv mellett, érte, miatta, maga miatt és kettejükért is, lenni szeretne, addig nem lehet igazán az, aki az elmúlt hét évben volt.

Szív-varázs – 10. fejezet (II.)” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Hát mi ez a baljós érzés Erikben? Nem mondott el mindent? Aggódom :(
    Viszont most felébredt bennem egy gyanú, hogy talán Örs/Lilla vagy Örs/Irina párosra is számíthatunk majd? :P :) Szemet szúrt nekem az a mondat. Na, kíváncsi leszek! :)

  2. Azt hiszem, ezekre a kérdésekre most nem válaszolhatok – különben hol maradna a meglepetés? :) De már nincs sok hátra a történetből, szóval azért hatalmas bonyodalmak nem lesznek. :)
    Hogy lesz-e Örs/Lilla vagy Örs/Irina páros, az ki fog derülni. :) (Bár azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy jelenleg nem tudom, mikor fogom megírni.) Mindenesetre az jólesik, hogy kíváncsi vagy. :)
    Köszönöm szépen a soraidat, sokat jelentenek nekem. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s