Szív-örvény – 12. fejezet

„A földi mennyország itt van.”

„… még nem volt elég… Megéri… Az enyém vagy, Jázmin… Ha fájni fog, hát hadd fájjon… nem volt elég… Az enyém vagy… hadd fájjon… Megéri… Jázmin…”
Jázmin nem tud szabadulni Ádám szavaitól. Egész hétvégén ki se tette a lábát a házból, még az udvarra se ment ki, ami, akárhogy nézi, eget verő ostobaság, mert a saját udvarukon nem futhat Ádámba, de Jázmin már attól is tartott, hogy mi van, ha meghallja átszűrődni a szomszéd kertből a hangját vagy a nevetését. Péntek délután a szobájából is kelletlenül lépett ki, de hát a fürdőt olykor meg kellett látogatnia, illetve persze a konyhát, mert a gyomra nem díjazta, hogy megvonja tőle az ételt.
Körülbelül éjfélig filmezett, mert képtelen volt elaludni. A Thomas Crown-ügy volt az első választása, mert Pierce Brosnan mégiscsak Pierce Brosnan, Jázmin szerint igen kevés férfi érhet a nyomába, de sajnos ahhoz nem volt elég, hogy ne Ádámot lássa maga előtt. Aztán jött az Indiana Jones harmadik része, Jázmin arra gondolt, hogy Sean Connery és Harrison Ford együtt már csak képes arra, hogy elterelje a figyelmét Ádámról, de e tekintetben ők is kudarcot vallottak. Végül a Die Hard harmadik részét nézte meg, nem azért, mert abban bízott, Bruce Willis majd nem juttatja eszébe Ádámot (bár tény, hogy kettejük között nincs túl sok hasonlóság), hanem inkább azért, mert az megunhatatlan, ahogy Bruce Willis sűrűn káromkodva megmenti a világot. Elgondolkodott az Armageddonon is, de aztán elvetette – azon a filmen mindig sír, bár ezt bárki előtt görcs nélkül letagadja, és nem akart sírni, mert attól tart, ha egyszer elkezdi, nemigen hagyja abba.
Szombaton ő volt a soros a főzésben, és a rántott hús mellett döntött krumplipürével, mert mindkettő elég babrás (legalábbis számára biztosan, a panírozás és a krumplipucolás sem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé), bár az édesapja besegített, aztán megjelent Viv és Erik is, de legalább az állandó ökörködésükkel valamennyire elterelték a figyelmét. Délután olvasott, egy igazi, vérbeli krimibe menekült, nem valami könnyű, erotikával túlzsúfolt történetbe, ami úgy-ahogy be is vált, bár azért közben olykor elmerengve maga elé bámult, az ajkára félmosoly kunkorodott, a fülében pedig Ádám nevetése vert visszhangot. Este Viv és Lilla próbálta megint buliba csábítani, de Jázmin félt, hogy az utcán esetleg Ádámba botlik, és egyébként sem volt kedve semmilyen bulihoz. Erik szerint „otthonülős” lett, és Jázmin kénytelen belátni, hogy ebben van némi igazság, de egyszerűen nem vágyik semmilyen társaságra – kivéve persze, ha ez a társaság Ádám.
Ma már nem hadakozik magával, de talán csak azért, mert belátta, hogy úgyis alulmaradna. Sokáig aludt, aztán megebédelt a családdal, de most egyedül van. A biztonság kedvéért, mondhatni alibiből, elindított ugyan egy filmet, de igazából egyáltalán nem figyeli.
Ádám szavai versenyt kergetőznek a fejében, és Jázmin azon töpreng, vajon mit jelent szerelmesnek lenni, hogy honnan tudja az ember, hogy nem pusztán vágyról vagy akár időszakos fellángolásról van szó. Ádám még mindig akarja őt, ő is a férfit, és életében először úgy érzi, hogy talán ez nem fog elmúlni. Ádám olyan határozottan jelentette ki, hogy hadd fájjon, és ez gondolkodóba ejti Jázmint. Mert mi van, ha tényleg megéri? Ha minden, ami esetleg később történhet, nem nagy ár azért a boldogságért, amit így kaphatnak? Még az is megfordul a fejében, hogy Ádám tizenhárom évvel idősebb nála, így – már csak statisztikai alapon is – valószínűbb, hogy idővel nem a férfi maradna egyedül, és akkor sosem okozna neki fájdalmat, eltekintve attól, hogy jelenleg nyilvánvalóan mást sem tesz, amitől persze lelkiismeret-furdalása van, és ez még inkább arra sarkallja, hogy talán érdemes lenne felülbírálnia a nézeteit. Meg persze szeretne a férfival lenni, de ezt próbálja kizárni, hogy ne az önzőség vezérelje. Fontos neki annyira Ádám, hogy elsősorban azt nézze, neki hogy lenne a legjobb.
A csengő hangja szétzilálja Jázmin gondolatait. Kelletlenül feláll, aztán rögtön vissza is huppan a kanapéra. Nem mehet ő ki, mert mi van, ha Ádám áll a kapu előtt? Amilyen állapotban most van, nemes egyszerűséggel a nyakába ugrana, és arra kérné, hogy ne menjen el soha többet. De Viv nincs itthon, Erikkel motoroznak valamerre, szóval csak a papája marad, ő viszont lehet, hogy éppen szundít a szobájában, nem várhatja tőle, hogy ő menjen ki.
– A pokolba! – dünnyögi Jázmin az orra alatt, és újra feláll.
Az előszobában papucsba bújik, aztán kilép a teraszra, és a kapu felé indul. A nyirkos, enyhén hűvös levegő segít, hogy kicsit összeszedje magát. Jólesik most, hogy a világ nincs tele színekkel, hogy a szemerkélő eső fakóra mossa az ősz illatait.
Mikor kinyitja a kaput, egy röpke pillanatra megkönnyebbül, aztán viszont szorongás vesz erőt rajta. Mit akarhat tőle Vanda?
Vanda bátortalanul mosolyog, az egyik kezével a pólója szegélyét gyűrögeti, a másikban papírokat szorongat.
– Helló! Ne haragudj, hogy így rád török, de szeretnék veled beszélni – hadarja egy szuszra.
– Oké, gyere beljebb – mondja Jázmin megilletődve. Fogalma sincs, miért akarhat vele beszélni Vanda. Vanda tiszta, jólelkű lány, Jázmin elképzelhetetlennek tartja, hogy most azért jött át, hogy számon kérje rajta, amit Ádámmal tett, akkor már valószínűbb, hogy meggyőzni akarja, de ettől Jázmin ugyanúgy – ha ugyan nem jobban – tart.
– Kérsz esetleg valamit inni? Kávét, teát? – kérdi Jázmin, amikor belépnek a házba.
– Nem, semmit, köszönöm – hárítja el Vanda feszülten, miközben kibújik a cipőjéből. – Nem baj, ha felakasztom, ugye? – kérdi, ahogy leveszi magáról a cipzáras pulcsiját is. Jázmin megrázza a fejét, aztán lelöki a lábáról a papucsot.
Nem szeretné, ha Vanda még kényelmetlenebbül érezné magát, és mivel úgy gondolja, a legjobb, ha mihamarabb túlesnek ezen a beszélgetésen, a nappaliba vezeti. Próbál könnyedén viselkedni, mintha nem lenne fura ez a szituáció, de még magát sem igazán tudja meggyőzni. Sután int Vandának, hogy üljön csak le nyugodtan. Ő maga szívesen maradna állva, sőt, jelenleg fel-alá járkálni sem szégyellne, de ettől Vanda talán még jobban feszengene, így aztán mély levegőt vesz, és leül a kanapé másik sarkába.
– Nem igazán tudom, hol kezdjem – pillant Vanda félszegen Jázminra.
Jázmin bátorítón elmosolyodik.
– Ahonnan a legkönnyebb.
– Oké – sóhajt Vanda, aztán az ajkára kedves mosoly szökken, a tekintete pedig megtelik melegséggel. – Bírnám, ha a mostohaanyám lennél, és tudom, hogy ez hülyén hangzik, és nem akarlak zavarba hozni, de igazából ezért vagyok itt. Megteszed, hogy meghallgatsz?
Jázmin szaporán pislog Vandára, és egy pillanatra átsuhan a fején a gondolat, hogy talán csak álmodik, de hiába hallgat, Vanda nem tűnik el, csak a mosolya halványul egyre inkább, ezért Jázmin megköszörüli a torkát.
– Én… persze, meghallgatlak. És… köszönöm.
– Mit?
– Hogy elfogadnál mostohának – mosolyodik el Jázmin. Lehet, hogy kissé abszurd ez a beszélgetés, de az, hogy Vanda nem bánná, ha ő lenne a mostohaanyja, mégiscsak sokat jelent Jázmin számára. Sose hitte volna, hogy valaha is találkozik olyan emberrel, aki elfogadná őt anyjának, van ebben valami szívet szorongatón megható.
Vanda mosolya újra felragyog, és Jázmin már kezdi érteni, hogy Ádám miért szereti annyira, ha a lánya mosolyog. Vanda mosolyában van valami olyan kedves, jóleső melegség, ami mintha puha takaróként beburkolná az embert.
– Nincs mit, tényleg így gondolom – jelenti ki Vanda. – És azt is gondolom, hogy apa nagyon boldoggá tenne, tudom, hogy elfogult vagyok, de szerintem nincs nála jobb ember a Földön. Azt is gondolom, hogy te is boldoggá tennéd apát, melletted ő… – Vanda tétován megvonja a vállát –… hát, igazán önmaga. Nem tudom, miért nem akarod, és ha nem hinném, hogy a szíved mélyén szereted őt, akkor nem lennék itt. Láttalak néha az elmúlt hetekben, Jázmin, és nem úgy tűnik, mintha most boldog lennél.
Jázmin lesüti a tekintetét. Nem, tényleg nem boldog.
– Evelin szerint félsz, és azt is mondta, hogy ha bárki megpróbálna meggyőzni, csak még inkább magadba zárkóznál, de azért én mégis megkockáztatom – folytatja Vanda. – Nem tudom, miért vagy mitől félsz, de apa szerint a félelmeink nem hibák, csupán legyőzendő akadályok. Megértene téged, bármiről is legyen szó. És… tudok a mesédről, Jázmin, mármint azt persze nem, hogy miről szól, de szerintem nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy apa is szerepet kap benne.
– Honnan…
– Evelintől. Mikor kezet fogtunk – Vanda a konyha felé int –, történt valami, amit csak Evelin érzett. Azt mondta, hogy hirtelen ott volt benne a mesém. Mikor megosztotta velem, akkor beszélt az anyukátokról is. Sajnálom, ami vele történt.
Jázmin csak bólint, mert a torka összeszorul, és nem biztos benne, hogy képes lenne most hangokat kipréselni magából.
– Azt is Evelintől tudom, hogy te nem hiszel ezekben a mesékben, és én… hát, azért jöttem, hogy bebizonyítsam neked, hogy a világban sokkal több minden van, mint ami megérthető vagy megmagyarázható. A világ tele van csodákkal. Szerintem ezért adta neked Kamilla A tizenharmadik boszorkányt, ami amúgy újabban a kedvenc könyvem. Nyilván ő se tudta, de azért kellett neked a könyv, hogy felkészítsen, végül is különleges képességekkel megáldott nőkről szól, olyan emberekről, amilyen a mi egész családunk.
Jázmin már nyitná a száját, hogy tiltakozzon, de Vanda előre nyújtja a kezét, a tenyere felfelé fordítva, és a közepén megcsillan valami. Jázmin összevont szemöldökkel hajol közelebb. Az apró csillanásból virág bontja szirmait, jégvirág. Jázmin szaporán dobogó szívvel, hitetlenül nézi. Ha nem látná, nem hinné el, mert ez fizikai képtelenség, ez egyszerűen lehetetlen.
– Az érzéseim hatással vannak a környezetre. A jég akkor jön, ha nagyon eltökélten szeretnék valamit. Ezt a trükköt tegnap éjszaka tanultam – vigyorodik el büszkén Vanda, aztán ökölbe szorítja a kezét. Néhány csepp víz a kanapéra esik. – Ó, bocsi, ez még nem megy tökéletesen. Ne haragudj, hogy összevizeztem a kanapétokat – pillant bocsánatkérőn Jázminra, de ő képtelen válaszolni, csak a fejét rázza. – Evelin szerint a mesék valóra válnak, és kétlem, hogy anyukád olyan mesével ajándékozott volna meg, aminek nem jó a vége. Amit az előbb láttál, valóság, ugyanígy a mese is az.
Jázmin szíve vadul dübörög a mellkasában. Amit az előbb látott, az felfoghatatlan. De látta, és ha ez megtörténhet, akkor talán igaza van Evelinnek, és a meséik tényleg valóságosak. Ha viszont a meséje valóság, akkor Ádám…
– Tudom, hogy ez sok egyszerre – szólal meg Vanda félénken és halkan, mintha attól tartana, bármilyen hangosabb szó darabokra szaggatja most Jázmint. – Én egészen idáig menekültem otthonról, mikor szembesültem ezzel – fintorog a lány. – De ha ez nem is győz meg, akkor talán ezek majd megteszik. – Vanda a háta mögül kettejük közé teszi a papírlapokat, amikről Jázmin már teljesen megfeledkezett. – Ha úgy adódik, nyilván el kell majd mondanod apának, és… hát, ha lehet, tedd majd hozzá, hogy nem turkáltam a dolgai közt, csak bejelentkezve maradt a gépen, és véletlenül láttam meg – pirul el, aztán felpattan a kanapéról. – Most megyek. Maradj csak, nem kell kikísérned. Bedobom a kulcsotokat a postaládába, jó?
Jázmin a lapokról Vandára emeli a tekintetét, és bólint. Úgy érzi magát, mintha egy másik idősíkban lenne, mintha hozzá képest minden és mindenki kegyetlenül felgyorsult volna, és ő képtelen lenne lépést tartani. Vanda megértőn és bátorítón mosolyog, és – teljesen érthetetlen ugyan – a tekintetében szeretet csillog. Jázmin nem tudja, mivel érdemelte ki ennek az édes kislánynak a szeretetét, de azt tudja, hogy nem szeretné elveszíteni. Bár Vanda nem ismerheti őt igazán, ő azonban Ádám szavai nyomán ismeri Vandát. Talán ezért képes kényszeríteni magát arra, hogy megszólaljon.
– Vanda, köszönöm.
A lány a nappali ajtajából fordul vissza.
– Nincs mit. Remélem, hogy… hogy ez elég ahhoz, hogy legyőzd azt, amitől félsz. Apa nemrég indult el, de biztos vagyok benne, hogy bármikor visszafordul, ha kéred – mondja, aztán kifordul az előszobába, majd hirtelen mégis visszalép. – Ó, és Jázmin! Apának is van különleges képessége, sosem téved el, mindig megtalálja az utat, ami oda vezet, ahol lennie kell. Szerintem a te szívedhez is megtalálta az utat, és szerintem pontosan ott kell lennie – vigyorodik el a lány, és ezúttal tényleg magára hagyja Jázmint.
Jázmin kábán mered utána, és csak akkor mutat bármilyen életjelet, amikor hallja az ajtó tompa kattanását. Összerezzen, tekintetét a lapok felé fordítja. Kell néhány másodperc és egy mély levegővétel, de aztán remegő kezébe fogja őket. Ahogy végigfut az első sorokon, már nincs megállás. Szaporán dobogó szívvel, néha el-elakadó lélegzettel falja a sorokat. Érzelmek végtelen skáláját járja be, míg Ádám szavait olvassa. Fájdalom, lelkiismeret-furdalás, hitetlenkedés, kétség, öröm, szeretet – úgy örvénylenek benne az érzések, egymásba kapaszkodva, összefonódva, mintha ő maga már nem is létezne, mintha érzésekké olvadna. Mintha nem lenne más, mint egy borzasztó méretesre nőtt érzelmi romhalmaz.
Nem is veszi észre, hogy szipog és könnyezik, csak akkor, amikor befejezi az olvasást. Félreteszi a lapokat, papír zsebkendőt keres, és kifújja az orrát, aztán azonban újra olvasnia kell, újra éreznie kell Ádámot.
– Jázmin? Minden rendben?
Jázmin zavartan felkapja a fejét, észre se vette, hogy már nincs egyedül.
– Kicsikém, mi a baj? – kérdi az édesapja aggódón, ahogy meglátja minden bizonnyal csúnyán felpuffadt és vörösre sírt szemét. A megszólítástól Jázmin könnyei újra megerednek – nem tudja, mikor hívta őt így utoljára az édesapja, talán még óvodás korában. Mindig túl komoly és felnőttes volt, a becézés nem illett hozzá, és nem is szerette volna, most azonban jólesik neki.
Péter gyors léptekkel átszeli a nappalit, a következő pillanatban már magához húzza Jázmint, és átöleli. Jázmin a papája vállába fúrja a fejét, mélyen magába szívja a csak rá jellemző, lusta és édes illatot, ami olyan, mint az otthon és a szeretet. Péter gyengéden simogatja Jázmin hátát, és közben bolond kis semmiségeket suttog. Jázmin sosem gondolta, hogy ilyenkor megnyugvást adhat a „minden rendben lesz” és a „no, nincs semmi baj” vagy a „bármi is legyen, megoldjuk”, a szavak most mégis elcsitítják a lelke riadt és vad háborgását.
– Apa, honnan tudja az ember, hogy szerelmes? – kérdi, mikor már képes nem kapkodva és zihálva levegőt venni.
– Onnan, hogy már nem tudja a másik nélkül elképzelni az életét – feleli Péter gondolkodás nélkül, és Jázmin hallja a hangján, hogy mosolyog.
– Én bármit el tudok képzelni, ha nagyon akarok – dörmögi Jázmin összeráncolt homlokkal. – Csak éppen nem akarom elképzelni, hogy milyen lesz nélküle.
Péter halkan, dörmögősen felnevet, aztán kicsit eltolja magától Jázmint. Gyengéden kisimítja az arcából a hozzátapadt hajszálakat.
– Tudod, Jázmin, szerintem te pont úgy szereted Ádámot, ahogyan édesanyád szeretett engem, az a fiú pedig úgy szeret téged, ahogy én szerettem édesanyádat. Nem hiszem, hogy ennél többet mondhatok.
Jázmin látja az édesapja szemében a fájdalmat. Sötét és kavargó és végtelen, olyan végtelen, hogy mintha még ő maga is érezni vélné.
– És megéri? Megéri az a fájdalom, ami…
– Igen – bólint határozottan Péter, aztán összevont szemöldökkel félrebillenti a fejét. – Istenem, nem vettem észre, én nem tudtam… – sóhajtja, és szomorúan behunyja a szemét. Mikor újra Jázminra néz, a tekintete csupa gyengéd féltés. – Sajnálom, kicsikém, sajnálom, hogy miattam… Tudom, hogy az az egy év szörnyű volt, és… nem tudtam, nem sejtettem, hogy te ezért… Bocsáss meg nekem.
– Apa, én sose haragudtam rád – rázza a fejét Jázmin, mert nem érti, mire gondol az édesapja.
– Pedig kellene, hiszen miattam menekültél a szerelem elől. Édesanyádat elveszteni… pokoli volt, és felfoghatatlan. Néha még ma is az. Néha még várom, hogy belépek a konyhába, és ott áll majd liszttől maszatos arccal. Vagy kilépek az udvarra, ő pedig a virágok között térdelve, hátranézve, nyakig sárosan, rám mosolyog. Néha még hallom a hangját és érzem az illatát. – Jázmin torka összeszorul, és újra könnyek csípését érzi a szemében. – De, Jázmin, ez nem jelenti azt, hogy most boldogtalan vagyok. Hiányzik, nagyon hiányzik, de ha tudom is, hogy hamarabb megy el, akkor sem csináltam volna semmit máshogy. Általa, vele tapasztaltam meg, hogy mi a boldogság. Ő adott nekem titeket. Lehet, hogy fizikailag már nincs velünk, de valójában itt van. Bennem és bennetek. A fájdalom csupán annyit jelent, hogy tudom, mi a tökéletes boldogság. Attól, hogy ő már nincs velünk, a boldogság még megvan. Megvan, ha rátok nézek, és akkor is, ha emlékezem. Semmiért nem adnám ezt oda, kicsim, semmiért a világon. Ha belegondolok, hogy úgy is élhettem volna, hogy nem ismerem meg őt soha, az sokkal, ezerszer jobban fáj, mintha arra gondolok, hogy már nincs velünk. Értesz engem?
Jázmin beharapja az ajkát, és töprengve nézi a papáját. Most először látja meg, hogy a szemében a fájdalom csak csalóka árnyék, csak a felszín, korábban sosem vette a bátorságot, hogy mélyebbre nézzen, mert mindig megrémisztette, hogy nem segíthet az édesapjának, hogy nem enyhítheti a bánatát. Most azonban megérti, hogy nem a fájdalom végtelen, hanem a szerelem. És ahogy ezt megérti, ahogy felfogja a papája szavainak értelmét, végre elfogadja, hogy amit érez, az tényleg szerelem. Szereti Ádámot, és bár fél, a szerelem mégis erősebb, mint a félelem.
– Apa, ugye megbocsátasz? Írnom kell egy e-mailt.
– Miért nem hívod fel? – kérdi értetlenül Péter.
– Mert sok mindent kell elmagyaráznom, és mert… mert mi mindig e-mailezünk – vonja meg a vállát elpirulva Jázmin.
Péter elmosolyodik, és bólint. A tekintetében mintha öröm és büszkeség játszana.
– Menj csak, kicsikém!
Mielőtt felállna, Jázmin még átöleli az édesapját – úgy érzi, erre most mindkettejüknek szüksége van.
– Köszönöm, apa. Nagyon szeretlek – súgja. Nem szokta ezt gyakran mondani, igazából fogalma sincs, mikor mondta utoljára, és ezt most nagyon sajnálja. Tudja, hogy az édesapja tudja, hogy szereti, de ez nem jelenti azt, hogy olykor nem esik jól hallania is.
– Én is téged, Jázmin, én is téged – szorítja magához Péter, aztán finoman megpaskolja a hátát, mintegy indulásra nógatva.
Jázmin felpattan, felkapja a lapokat, és a szobájába rohan. Bekapcsolja a laptopját, türelmetlenül dobol az ujjaival, míg a rendszer betölt, aztán bejelentkezik az e-mail-fiókjába, és írni kezd.
 
Sok mindent szeretnék neked most mondani, és fogalmam sincs, hol kellene kezdenem. Úgy érzem magam, mint az előbb Vanda. Ádám, a lányod egy csoda, és ne haragudj rá, de elhozta nekem az e-mailjeidet. Véletlenül találta meg őket, és segíteni akart. Ha nem teszi meg ezt, most nem írok neked. Szóval tényleg ne haragudj rá, jó?
Köszönöm az elküldetlen leveleket. Szeretném, ha tudnád, hogy én is írtam neked. A levél végére sorba bemásolom őket, mert leírtam mindent, amit még tudnod kell rólam, ami ahhoz kell, hogy megérts, és abban bízom, meg fogsz érteni. Viszont van még valami más is, amit el szeretnék mondani. Édesanyám meséjét.
Sose beszéltem erről senkinek, mert ez anyával a közös titkunk volt. Mindhárman kaptunk tőle egy mesét, egy olyan mesét, ami csak nekünk szólt. Idő kellett hozzá, hogy megértsem, ez a mese nem egyszerűen nekem, hanem rólam szól. Rólam és rólad. Talán ezért érzem úgy, hogy el kell mondanom, de az is lehet, csak azért szeretném veled megosztani, mert így már hármuk titka lesz, anyáé, a tiéd és az enyém. Tudod, ugyan nem ismerheted őt meg, de úgy hiszem, nagyon szeretne téged.
A mesém egy kislányról szól, aki egy téli éjszakán mindenét elveszíti. Egy idegen megszánja, és neki adja a saját köpenyét, hogy legyen valami, ami óvja a hidegtől. A kislány a köpenynek köszönhetően nem fagy halálra, de attól ez a köpeny sem óvhatja meg, hogy jéggé ne dermedjen. Jégből és hóból lesz, és semmi se fáj neki többé. Felnőve visszahódítja a királyságot, ami egykor a családjáé volt. Jégkirálynőként ismeri a nép, és igazságos, de nem igazán jószívű uralkodó lesz belőle.
Aztán egy nap a férfi, akitől a köpenyt kapta, meglátogatja. Keresi azt az ártatlan gyermeket, aki valaha a kislány volt, és aki, a férfi szerint, még mindig ott van a jég alatt. Szépen lassan eléri, hogy a nő megolvadjon, hogy újra képes legyen érezni, de ettől a királynő annyira megrémül, hogy arra kéri a férfit, menjen el. A férfi pedig elmegy, és a királynő csak későn jön rá, hogy beleszeretett.
Mindig úgy gondoltam, hogy ez a mese egyszerűen csak egy mese, akkor is, ha Evelin szerint nem így van, ha szerinte igaz, és valóra válik. Egészen a mai napig képtelen voltam hinni ebben, mert… nem is tudom, mégis ki hinne egy mesében? De Vanda ma mutatott nekem valamit, valamit, ami nem lenne lehetséges, ami fizikailag képtelenség, viszont hogy kérdőjelezhetném meg, ha egyszer láttam? Ha pedig az igaz, talán igaz a mese is, talán tényleg valóra válhat. Bevallom, ebben bízom.
A mese végén a királynő a szélbe suttogja, hogy szereti a férfit, és arra kéri, térjen vissza hozzá, és a férfi visszatér. Ez az e-mail az én szélbe suttogott vallomásom. Szeretlek, és arra kérlek, gyere vissza hozzám. Sajnálom a fájdalmat, amit okoztam, és azon leszek, hogy jóvátegyem, elfeledtessem veled. Mindig boldognak szeretnélek látni, és mindent meg fogok tenni azért, hogy így is legyen. Ha akarod, egy életen át.
 
Jázmin nem olvassa át, amit írt, mert tisztán és egyszerűen szeretné megosztani Ádámmal a gondolatait. A levele végére még gyorsan kimásolja a korábbi leveleit, aztán remegő kézzel rákattint a küldésre. Tudja, hogy most jön a neheze. Ha Ádám észre is veszi, hogy e-mailje érkezett, nem biztos, hogy megnézi, kitől, ahogy az sem biztos, hogy rögtön elolvassa. Lehet, hogy megvárja, míg hazaér, és csak akkor nyitja majd meg a levelet. Szóval most nem tehet mást, minthogy vár, és reménykedik abban, hogy a mese igaz, hogy minden rendben lesz.
Lehajtja a laptop fedelét, félreteszi az éjjeliszekrényre, aztán a kezében szorongatva a telefonját, összekucorodik az ágyon. Behunyja a szemét, és mosolyog. Izgatott és remegős mosoly, kicsit talán még bizonytalan, de hittel és reménnyel teli. Ki hitte volna, hogy szerelmesnek lenni ennyire jó érzés? Ki hitte volna, hogy az egész világ mintha színesebb és derűsebb lenne? És ez a lebegős, felhő-puha boldogság? Ha arra gondol, hogy szereti Ádámot, a férfi pedig viszontszereti, és soha többé nem kell elválniuk és átélni azt a hiányt és veszteséget, amit az elmúlt hetekben, akkor úgy érzi, mintha lenne benne valami végtelen, valami csodálatos, valami megnevezhetetlen.
Jázmin tudja, hogy kicsit előre rohan, de nem tudja megállni, hogy ne képzeljen el ezernyi változatot arra, hogy milyen lesz, amikor újra találkoznak. Hogy milyen lesz most, hogy már nem akarja tagadni a szerelmét. Látja maga előtt Ádám mosolyát, érzi a csókja ízét, az érintései forróságát, és tudja, hogy mellette mindig biztonságban lesz, hogy rengeteget fognak együtt nevetni, hogy neki bármikor bármit elmondhat, mert Ádám meg fogja érteni. Már most élvezi a beszélgetéseiket, azt, hogy Ádám megosztja vele a gondolatait, még azt is élvezi, hogy olykor talán vitatkozni fognak, de ha más nem is, játékosan csipkelődni biztosan. Fogalma sincs, hogy akár csak pár órával ezelőtt hogy lett volna képes minderről lemondani. Most már annyira egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen – Ádám és ő összetartoznak, és igen, ahogy a férfi írta, varázslatosan tökéletes lesz együtt.
 
Ádám egy benzinkútnál parkolt le, mikor a mobilja e-mailt jelzett. Valami szívdobogós sejtelem késztette erre – talán, mert nem jellemző, hogy vasárnap délután e-mailje érkezzen. Amikor meglátta, hogy Jázmin a levél feladója, megszűnt számára a világ. Csak most tér vissza, szédülten vigyorogva, hevesen dobogó szívvel. Nem figyelte, mikor állt meg, de tudja, hogy Jázmin jelenleg a válaszára vár, az e-mailt háromnegyed órával ezelőtt küldte, azóta valószínűleg egyfolytában azon izgul, hogy megkapta-e már, elolvasta-e, és ha igen, mit fog reagálni. Ádám nem szeretné, ha tovább kellene várnia, ezért aztán a legegyszerűbb megoldás mellett dönt: felhívja Jázmint.
– Szia! – Jázmin szinte rögtön felveszi a telefont, a hangja reszketéssel teli.
– Szia! – neveti el magát Ádám, és már attól is boldog, hogy hallhatja Jázmin hangját, hogy ez a „szia” a kettejüké, hogy csak ők tudják, mit jelent. – Otthon vagy?
– Igen.
– Jó. Ha megszegek néhány sebességkorlátozást, úgy egy óra múlva nálad leszek. Ne menj sehová, jó?
– Sehová se megyek – Ádám érzi, hogy Jázmin mosolyog –, itt leszek, várlak, de kérlek, vezess óvatosan.
– Óvatos leszek – bólint Ádám, és szíve szerint máris indulna, de nem tudja ilyen egyszerűen megszakítani a hívást. – Jázmin… nagyon szeretnék most mondani neked valamit, de nem telefonon keresztül akarom kimondani, a szemedbe akarok nézni közben. Tényleg megvársz, ugye?
– Nem fogom magam meggondolni – neveti el magát Jázmin, és Ádám úgy érzi, simogatja ez a hang. Imádja Jázmin nevetését. – Veled akarok lenni.
Nos, igen, ezt is imádja, de igazán elhinni és felfogni csak akkor fogja, ha már a karjában tarthatja Jázmint.
– Sietek.
– Várlak.
Ádám bontja a hívást. Szüksége van még néhány mély levegővételre, hogy el merjen indulni, de akkor aztán alaposan beletapos a gázba. A biztonságos vezetés híve, mindig odafigyel, mindig körültekintő, most azonban csak arra tud gondolni, hogy Jázminnal akar lenni. Végül pontosan ez veszi rá, hogy lassítson és óvatosabb legyen – hiszen Jázminnak is ezt ígérte, és meg szokta tartani az ígéreteit. Épségben akar megérkezni hozzá.
Jázmin levelére gondol, arra, amelyikben végre fény derült arra, hogy miért félt annyira, és úgy érzi, hogy érti őt. Fájón összerándul a gyomra arra a gondolatra, hogy most történik vele valami, és Jázmin egyedül marad, mikor már bármi lehetne. Elképzelni sem tudja, hogy mennyi szenvedést okozna, hogy mennyire összetörné ez Jázmint. Megrázza a fejét. Nem lesz semmi baj, nem történhet baj. Jázmin azt írta, a meséje végén a férfi visszatér a királynőhöz – és így is lesz.
Egy órával és töménytelen gondolattal később Ádám leparkol Fanniék háza előtt. Már besötétedett, az utcai lámpák fényében szikrákat vet a lustán és bágyadtan szemerkélő eső. Lendületesen kiszáll az autóból, és megindul Jázminék kapuja felé, de rögtön meg is torpan, ahogy észreveszi a földön kuporgó, törékeny alakot. Jázmin esőkabátban, törökülésben ül a földön, kezében a nyaklánca. Ádámot szíven üti a gondolat, hogy tizenhárom évvel ezelőtt így látta őt először – vagy legalábbis majdnem így.
– Szia! – néz fel rá Jázmin félénken mosolyogva.
– Szia! – feleli Ádám közelebb lépve. Jázmin felé nyújtja a kezét, és felhúzza őt a földről. Ahogy a bőrük összeér, áramütésként cikázik szét benne a boldogság. – Mit csinálsz itt kint?
– Téged vártalak. Nem bírtam már megmaradni bent, és úgy számoltam, lassan ide kell érned.
Ádám a derekánál fogva magához húzza Jázmint, és összekulcsolja a kezét a háta mögött, Jázmin pedig a nyaka köré fonja a karját. Nem szólalnak meg, csak nézik egymást. Jázmin szeme fáradt, olyan, mintha korábban sírt volna (Vanda szeme is így szokott kinézni, ha sír), de a tekintete boldogságtól ragyog.
– Itt vagy – állapítja meg Jázmin finoman elmosolyodva.
– Hol máshol lehetnék, mikor hívtál? – kérdi Ádám derűsen. – Szeretlek.
– Nem ér – neveti el magát Jázmin –, én akartam előbb mondani.
– Jobb későn, mint soha – nevet Ádám is, és nem bírja tovább, meg kell csókolnia Jázmint. Az ajkuk puhán és gyengéden találkozik, épp csak megízlelik egymást, amikor Jázmin elhúzódik, hogy aztán fátyolos tekintettel Ádám szemébe nézzen.
– Szeretlek.
Ádám szíve nagyot dobban. Fogalma sem volt, hogy ennyire jó lesz hallani, hogy ez az egy szó ennyi boldogságot adhat. Ilyen lehet a mennyország, ennyire boldog és tökéletes.
– Annak idején – suttogja Jázmin – úgy képzeltem, hogy a szívemet a kőbe zártam. Azt hiszem, ez a kő mindig is a tiéd volt, csak nem tudtam róla. Szeretném most visszaadni neked, szeretném, ha te őriznéd – bontakozik ki az ölelésből Jázmin, és Ádám kezébe csúsztatja a fekete követ, amit valamikor tőle kapott. Ádám nagyot nyel, mert érti Jázmint, érti, mit jelent, hogy neki adja a követ. A kő volt az ő menedéke, ott van benne minden olyan érzés, amit el akart rejteni, és igen, benne van a szíve is – és ezt mind neki adja, most már az övé.
– Köszönöm – mondja Ádám, és a zsebébe süllyeszti a követ. Tudja, hogy mindig magánál fogja hordani, nemcsak a zsebében, hanem a lelkében is.
– Sok mindenről kellene beszélnünk – jegyzi meg Jázmin óvatosan.
Ádám ugyan nagyon szívesen foglalkozna most valami egészen mással beszélgetés helyett, de tudja, hogy tényleg vannak dolgok, amiket még tisztázniuk kell, Jázminnak ez fontos.
– Oké, akkor sétáljunk – bólint Ádám, és mikor Jázmin kérdőn megemeli a szemöldökét, elneveti magát. – Jázmin, ha most felmegyünk a szobádba, nem foglak hagyni szóhoz jutni.
– Értem, akkor séta – kuncog Jázmin.
Kézen fogva indulnak el. Egyiküket sem zavarja a szemerkélő eső, sem a pocsolyák. Ádám számára csak Jázmin létezik, a keze a kezében, a bőre forrósága, az, hogy itt van, vele. Mikor kiérnek az utca végére, és csak úgy találomra jobbra fordulnak, Jázmin mély levegőt vesz.
– Nagyon sajnálom, hogy…
– Jázmin, nem kell bocsánatot kérned – szakítja félbe Ádám határozottan. Szeretné, ha a nő nem emésztené magát a történteken.
– Annyira butának érzem magam. Évekig rettegtem, pedig…
– Nincs semmi baj, megértelek.
– Tényleg? – pillant rá Jázmin, és a tekintetében hitetlenkedés és remény ölelkezik. Ádám elmosolyodik, és bólint.
– Igen. Mikor elváltam, úgy éreztem, soha nem fogok többé bízni egyetlen nőben sem. Tudtam, hogy egy rossz tapasztalat miatt nem általánosíthatok, de ettől függetlenül akkor is így éreztem. Évek teltek el, mire képes voltam arra, hogy megbízzak egy nőben, de egészen addig, míg nem találkoztunk, zárkózott maradtam. Amit te átéltél, az össze sem hasonlítható azzal, amit én éltem át, nem csoda, ha ilyen erős és végletes tagadásba sodort. Ez nem a te hibád, az emberi lélek szörnyen bonyolult, és olykor teljesen mindegy, mit mond az eszünk, ha egyszer a szívünk másfelé húz. Megértem, miért féltél, de örülök, hogy már nem félsz. – Ádám leheletnyit megszorítja Jázmin kezét, aztán mikor a nő viszonozza a szorítást, gyengéden ránéz. – Legyőzted a sárkányt.
– De ha te nem vagy…
– Jó, akkor együtt győztük le – adja meg magát Ádám.
Jázmin huncutul rápillant.
– Szóval mégiscsak egy szőke herceg vagy?
Ádám megállítja Jázmint, és átölelve magához húzza.
– Nem egy, hanem a tiéd.
Jázmin mímelt töprengéssel az ég felé néz.
– Hát jó, azt hiszem, mégsem olyan rossz, ha az ember lányának van egy szőke hercege.
Ádám hozzáhajol, és hevesen megcsókolja. A nyelve Jázmin nyelvét keresi, és hosszú pillanatokra elvesznek egymásban.
– Azt hiszed? – húzódik el Ádám, az ajkán apró, de kissé kaján mosoly.
– Tudom – pihegi Jázmin.
Ádám újra megcsókolja. A szenvedély folyékony tűzként perzseli végig a testét, de kényszeríti magát, hogy újra megszakítsa a csókot.
– Nem olyan rossz?
– Oké, nagyon jó – neveti el magát Jázmin.
– Így már tetszik – somolyog Ádám, és nagyon büszke magára, amiért sikerült Jázmin ajkára nevetést csalni. Amikor Jázmin nevet, annyira fiatalnak tűnik, és Ádám arra gondol, hogy mennyire szerencsés, amiért ez a csodálatos nő érdemesnek tartotta arra, hogy legyőzze érte a félelmeit.
– És, Jázmin – szólal meg Ádám hirtelen indíttatástól vezérelve –, nézd a dolog jó oldalát, tizenhárom évvel vagyok… – Elharapja a szavakat, amikor Jázmin mélyen elpirul. Csak egy pillanat kell, hogy rájöjjön, miért. – Ez már neked is eszedbe jutott.
– Ne haragudj – szabadkozik Jázmin gyorsan és lesütött tekintettel –, ezzel is próbáltam magam meggyőzni, hogy nem okozhatok neked fájdalmat, ami persze nem jelenti azt, hogy azt szeretném, ha te…
– Tudom – akasztja meg a szóáradatot Ádám. Tényleg tudja, és érti is. – Édes vagy.
– Ez tényleg megtörténik, igaz? – pillant rá Jázmin. Csodálkozás van a tekintetében, és mérhetetlen boldogság. – Együtt leszünk.
– Vagyunk – javítja ki Ádám.
Jázmin elmosolyodik, de a mosoly röpke, túl gyorsan átveszi a helyét a bizonytalanság.
– És… hogy lesz? Én… szóval ez nyilván úgy működik, hogy előbb-utóbb össze akarunk majd költözni…
– Inkább előbb, sokkal előbb – vág közbe Ádám, majd elvigyorodik. – Mondjuk, azonnal?
– Nem szeretném magára hagyni apát és Vivient – jelenti ki Jázmin félve, de határozottan, Ádám azonban nem ijed meg. Már végiggondolta ezt, miközben ide tartott, biztos volt benne, hogy Jázmin ezt fogja mondani, és már vannak ötletei, bár azt nem tudja még, hogy Jázmin hogy fogja fogadni, de talán jobb ezt is most tisztázni.
– Ha nem zavar, hogy osztozkodnod kell velem a szobádon, én nem bánom, ha itt fogunk élni.
– Tényleg?
– Az a fontos, hogy veled legyek, nem az, hogy hol – jelenti ki Ádám, és örömmel látja, hogy Jázmin tekintete meghatottságtól csillog. – És… szóval már gondolkodtam ezen. Ha sikerül eladni a lakásunkat, beépíthetnénk nálatok a padlást. Ahogy elnéztem a ház szerkezetét, alkalmas lenne rá, és akkor bőven lenne helyünk. Persze, csak akkor, ha édesapád és Vivien nem bánja.
– Nem hiszem, hogy lenne ellene kifogásuk. – Jázmin arca boldogságtól ragyog.
– És Vanda ellen? – kérdi puhatolózón és kicsit aggódva Ádám. Mindent meg szeretne tenni azért, hogy Vanda véletlenül se érezze úgy, hogy kirekeszti az életéből, hogy úgy változnak meg körülöttük a dolgok, hogy annak ő már nem lehet teljesen a része.
– Apa odalenne a boldogságtól, szerintem titkon régóta vágyik már unokára, és ugyan Vandával már nem babázhatna, de szerintem jól kijönnének. Vivnek pedig jót tenne, ha lenne egy vele egyidős barátnője. Vanda beköltözhetne Evelin szobájába, Evelin úgyis a fülemet rágja, mióta elköltözött, hogy kezdjünk valamit azzal a szobával, mert így Vivient folyton a hiányára emlékezteti.
– Akkor te sem bánnád, ha velem együtt Vandát is megkapnád?
– Ádám, Vanda a lányod, persze, hogy nem. És egyébként is azt mondta, hogy örülne, ha én lennék a mostohaanyja. – Jázmin hangjában büszkeség játszik, sőt, mintha picit önkéntelenül kihúzná magát.
Ádám egészen elgyengül attól, hogy Jázmin számára egyáltalán nem kérdés, hogy Vanda hozzá, vagyis hát most már hozzájuk tartozik. Attól pedig még inkább, hogy ezt Vanda is így érzi.
– Tényleg? – kérdi kicsit sűrűbben pislogva a meghatottságtól. Lehet, hogy férfiból van, de az csak egy mítosz, hogy a férfiak sosem hatódnak meg.
– Igen.
– Akkor talán újságoljuk el apukádnak, hogy gyakorlatilag lett egy unokája – vigyorodik el Ádám, bár a szavai nem minden hátsó szándék nélkül valók. Szeretne már zárt helyen kettesben lenni Jázminnal, hogy aztán csupa olyasmit művelhessenek, ami bőven tizennyolc karikás.
– Nem akarsz előbb Vandával beszélni?
– Nem, előbb apukád, aztán Vanda, aztán pedig bezárkózunk a szobádba.
– Szobánkba – helyesbít Jázmin vigyorogva, és Ádám szíve gyorsabban dobog, ahogyan nézi őt. Együtt vannak, és együtt is maradnak, és abból kiindulva, hogy most mennyire egyszerűen sikerült megbeszélniük a legfontosabbakat, Ádám úgy véli, sosem lesz olyasmi, amiben ne tudnának dűlőre jutni. Nem tévedett, mikor azt gondolta, hogy tökéletesek lesznek együtt.
Ahogy elindulnak visszafelé, Jázmin tétován megköszörüli a torkát.
– Lenne még egy kérdésem, ígérem, utolsó.
– Oké – pillant felé Ádám kutatón. Jázmin mintha zavarban lenne.
– Nyilván lesz olyan, hogy együtt leszünk a családoddal, és… nem fog zavarni, hogy Kornél és Adrián… – Jázmin nem mondja ki, csak bizonytalanul int egyet maga elé. Ádám örül, hogy nem kell hallania, mert valahol mélyen ez még mindig egy olyan kérdéskör, amivel nehezen tud megbirkózni.
– Majd igyekszem, hogy ne gondoljak erre – jelenti ki, aztán azonban szabadkozva Jázminra pillant. – Jó, talán az elején egy picit furcsa lesz, de megnyugtató tudni, hogy ők csak… szóval, hogy engem szeretsz.
Ezúttal Jázmin torpan meg. Ádám nyaka köré fonja a karját, a férfit pedig nem kell különösebben biztatni, hogy újra magához húzza. Még az egyre elveszettebben szemerkélő esőben, a ruhák ellenére is nagyon jó érezni Jázmin közelségét.
– Csak téged – hajol hozzá Jázmin, és az ajkát súrolva suttogja a szavakat, mielőtt mohón megcsókolná.
Határozottan jó, hogy már sötét van, mert Ádám ezúttal nem tudja megállni, és Jázmin fenekére csúsztatja a kezét. Jázmin belenyög a csókba, és még jobban Ádám testéhez préseli magát. Ádám számára most sokkal nehezebb elhúzódni, de megteszi, azzal biztatva magát, hogy hamarosan övék az éjszaka, és úgy és annyit szeretheti Jázmint, ahogyan és amennyit csak akarja.
– Nekem is lenne még egy utolsó kérdésem – jegyzi meg halkan, megsimogatva az ajkával Jázmin ajkát.
– Ki vele!
– Mi a meséd legvége?
– Boldogan éltek.
– Ennyi?
Jázmin felnevet, majd könnyű puszit nyom Ádám szájára.
– Ezt legelőször én is megkérdeztem anyától, érdekelt, hol van a „míg meg nem haltak”, de anya tudhatott vagy érezhetett valamit, mert azt sosem tette hozzá. Akkor először pedig csak annyit mondott, amit most én is mondok neked – somolyog Jázmin. – Ennyi nem elég?
– Dehogynem – neveti el magát Ádám vidáman, aztán újra megcsókolja Jázmint. Ez a csók mintha a jövőről suttogna hihetetlenül édes álmokat. – Tökéletes.
Már most is az – teszi hozzá magában Ádám. – Varázslatosan tökéletes.

Szív-örvény – 12. fejezet” bejegyzéshez 12 hozzászólás

  1. Húha ez fantasztikus volt. Vanda nagyon aranyos volt. Evelinnek van képessége? Ő is tud mesét mondani? Fogjuk hallani Vanda meséjét is? Egyszerűen fantasztikus volt a fejezet 😊

  2. Szia Kia!

    Hát ez valami csodálatos volt, annyira örültem, hogy jázmin és Ádám végre megtalálták egymást!
    Ez az e-mail dolog nagyon vicces volt, de olyan megható is…azt hiszem ennyi az össz értelmes, amit mondani tudok. :D
    Nagyon megszerettem ezt a párost, és végül Jázmin félelmét is megértettem. Ádám és Jázmin abszolút belopta magát a szívembe, és örülök, hogy boldogan kezdhetem a hetet, Neked köszönhetően. :* :)
    Lesz epilógus (vagy prológus? keverem a kettő jelentését… :D)?
    Nagyon köszönöm ezt az egész Szív-örvényt!
    Puszi: Eszti

  3. Tudtam én, hogy azoknak az elküldetlen e-maileknek még fontos szerepük lesz! Imádlak, Vanda <3
    Gyönyörű volt az egész, nem is igazán találok szavakat. Úgy örülök, hogy végre egymásra találtak!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s