Szív-örvény – 11. fejezet (II.)

„… ne engedd, hogy ez megtörténjen, fohászkodott, és szinte eszét vesztette félelmében.”

Tizenhat nappal ezelőtt történt. Ádám e-mail-fiókjában tizenhárom elküldetlen levél pihen, a legutolsót tegnap este írta. Ma reggel, ahogy leért a garázshoz, már az ősz füstös, ködszürke illatait érezte a levegőben. Arra gondolt, hogy vajon Jázmin szereti-e az őszt. Nem sokkal később, ahogy dugóba keveredett, eszébe jutott, hogy Jázmin mesélt arról, hogy nem szeret a fővárosban vezetni. Az irodában valamivel kevesebbet gondolt a nőre, mert túlságosan lefoglalta az átszervezés, ami lehetővé teszi, hogy egy másik városból dolgozzon, de azért néha elmerengve még így is maga elé bámult, csak azért, hogy pár perccel később arra eszméljen, hogy már megint a múltban jár a jelen helyett.
Most, ahogy áthajt a kereszteződésen, már meg se próbál nem Jázminra gondolni. Csak a hétvégére utazott le, de abban bízik, hogy láthatja őt. Már el is határozta, hogy minden este elmegy futni, hátha ugyanúgy, mint először, lesz olyan szerencséje, hogy Jázminba „fusson”. Ádám szeretné őt látni, szeretné tudni, hogy van. Úgy véli, ha láthatja, akkor el tudja majd dönteni, van-e értelme még reménykedni – ami persze nem jelenti azt, hogy ha nincs, ő nem fog makacsul továbbra is reménykedni, de ebbe már beletörődött. Tudja, ha nincs is értelme, ő akkor is egész további életében Jázminra fog várni.
Hevesen kalapál a szíve, ahogy egy ezüstszürke autó után ráfordul a Liliom utcára. Tudja, hogy vajmi kevés rá az esély, hogy találkozzon Jázminnal, hiszen kora délután van, szóval valószínűleg még dolgozik, de ettől még ugyanolyan izgatott, mintha épp vele készülne találkozni. Igazából már pusztán az is izgatottsággal tölti el, hogy annyi üres nap után újra itt van.
Csak akkor szentel nagyobb figyelmet az előtte haladó autónak, amikor az lassít és indexel. A szíve még őrültebb tempóra vált – hiszen ez Jázmin autója! Ádám egyszerre ijed meg, és érez mérhetetlen örömöt. Látni fogja Jázmint, csupán pillanatok kérdése. Vajon Jázmin észrevette már, hogy ő jön mögötte? Vajon mit fog tenni, hogyan fog viselkedni?
Ádám egyre kapkodósabban veszi a levegőt, ahogy leparkol. Nem fordul fel a felhajtóra, Jázmin viszont igen, így már látja őt. Még a szélvédőn keresztül is felfedezi, hogy Jázmin sápadt, ebből pedig arra következtet, hogy észrevette őt. Ha viszont ettől vált ilyen falfehérré, akkor az azt jelenti, hogy hiába az elmúlt két hét, a legkevésbé sem közömbös számára, és ez jókedvre deríti a férfit, ami rá is fér – épp eleget borongott az elmúlt időszakban, most jólesik, hogy könnyebb érzések gyűrik maguk alá a komorakat. Bár lehet, csupán azért érzi magát máris jobban, mert láthatja Jázmint.
Ádám kiszáll az autóból. Naplemente-színekkel teli falevelek ropognak-zörögnek a talpa alatt, a bágyadt-meleg, őszi napfény hunyorgásra készteti. Becsapja a kocsi ajtaját, lezárja, de közben egy pillanatra sem veszi le a tekintetét Jázminról.
Jázmin nem mozdul meg. Az autót ugyan leállította, de a keze még mindig a kormánykeréken, Ádám még az ablakon keresztül is látja, hogy egészen elfehéredtek az ujjpercei. A férfin riadtan átfut a kétkedés: mi van, ha Jázmin ahelyett, hogy kiszállna, inkább elmegy? De nem, Jázmin nem szokott megfutamodni. Ha az ismerősei közül ki kellene választania azt az embert, aki szinte semmitől se fél, biztos, hogy Jázmint választaná. Nem, talán csak azért nem akar kiszállni, hogy őt ne hozza kényelmetlen helyzetbe, talán esélyt akar adni, hogy ha akarja, bemehessen anélkül a házba, hogy találkozniuk kelljen. Nos, rendben, akkor egyértelműen a tudtára adja, hogy neki sincs eszében gyáván megfutamodni. Végül is ide fog költözni, előbb-utóbb muszáj találkozniuk, és valószínűleg mindkettejüknek jobb, ha ez először tanúk nélkül történik.
Ádám lezserül az autónak támaszkodik, összefonja a mellkasa előtt a karját, és nem hajlandó elfordulni Jázmintól. Nem ülhet ott a végtelenségig, előbb-utóbb ki kell szállnia. Ha pedig mégis kereket oldana, hát akkor itt fog állni addig, amíg vissza nem jön. Kizárt, hogy ne találkozzon vele, ha már egyszer esélyt kapott rá.
Jázmin a szeme sarkából felé les, és Ádám nem tudja megállni, elmosolyodik. Tagadhatatlanul élvezi, hogy ilyen hatást gyakorol a nőre, leginkább azért, mert ezzel egyértelművé válik, hogy nincs veszve semmi. Látja, hogy Jázmin dühösen szusszant egy aprót, aztán mély levegőt vesz, elengedi a kormányt, felkapja az anyósülésre tett táskáját, és kiszáll az autóból. Ádám tüdejében bennreked a levegő. Imádta Jázmin nyári ruháit, leginkább a rövidségük és az igen kevés anyag miatt, de most még lenyűgözőbbnek találja, pedig csak egy egyszerű fekete nadrág és egy hosszú ujjú blúz van rajta valami rövid kabátféleséggel. Igazság szerint elég valószínű, hogy bármit is venne fel Jázmin, ő lenyűgözőnek találná.
Jázmin óvatosan felméri, mintha próbálná kitalálni, mire számíthat tőle. A tekintete kicsit elidőzik Ádám szakállán, de a férfi úgy látja, tetszik neki, pedig tulajdonképpen csak azért növesztett szakállat, mert nem volt kedve borotválkozni. Így pár évvel idősebbnek tűnik ugyan, de nem igazán zavarja, végül is nincs senki, akinek tetszeni akarna – kivéve persze az előtte álló csodálatos nőt.
– Szia! – mondja Jázmin. Mintha nemcsak az arca, a hangja is elsápadt volna.
– Szia! – visszhangozza Ádám, és gyűlöli, hogy ilyen messze vannak egymástól, hogy nem léphet hozzá, hogy nem érezheti a testét. – Ó, a francba! – morogja, aztán ellöki magát az autótól, pár lépéssel átszeli a köztük lévő távolságot, és mielőtt egyáltalán bármelyikük is elgondolkodhatna azon, hogy mit is tesz, a két kezébe fogja Jázmin arcát, és már csókolja is.
Pislogásnyi idő kell csak, és Jázmin ugyanolyan mohón viszonozza a csókot, mint ahogyan Ádám elkezdte. Nincs finomkodás és puhatolózás, kiéhezetten, vágytól hajtva hatolnak egymás szájába, a nyelvük szédült táncot jár. Ádám egyik keze Jázmin nyakára siklik, a másikat a derekára csúsztatja. Jázmin keze a férfi mellkasára rebben, az inge anyagát markolja, hogy még közelebb húzza magához. Ádám ekkor már tudja, hogy ennyi nem lesz elég, hogy egyikőjük sem fog tudni leállni.
Zihálva megszakítja a csókot, a homlokát Jázmin homlokának támasztja.
– Van otthon nálatok valaki? – kérdi rekedtes hangon.
– Nem, mindenki dolgozik még.
– Jó, akkor menjünk.
– Nem lehet. – Jázmin megpróbálna elhúzódni, de Ádám nem engedi. – Nem akarom, hogy miattam rosszul érezd magad.
– Jázmin, ebben a pillanatban csak akkor fogom magam rosszul érezni, ha visszautasítasz. Mindketten akarjuk, felnőttek vagyunk, szóval a többit bízd rám.
– De később fájni fog – tiltakozik Jázmin, a hangja csupa megbánás és remegő riadtság.
– Ha fájni fog, hát hadd fájjon. Megéri – szögezi le Ádám határozottan, ellentmondást nem tűrve. – Hol a kulcsod?
– A táskámban – feleli Jázmin bizonytalanul, láthatóan még mindig hadakozva a józansággal és a vággyal. Ádám ezt a küzdelmet már régen feladta.
Kicsit elhúzódik Jázmintól, leveszi a válláról a táskát, kicipzározza, majd Jázmin elé tartja.
– Nem vagyok olyan őrült, hogy egy női táskában próbáljak valamit megtalálni.
Jázmin ajkára apró mosoly szökken, aztán beletúr a táska rendezetlen tartalmába, és – csodák csodája – előhúzza a kulcsát. Ádám kikapja a kezéből, kézen fogja Jázmint, és a kapu felé lép. Nem akarja, hogy a nő meggondolja magát, így erre esélyt sem akar adni. Amilyen gyorsan csak lehet, a házban kell lenniük, hogy aztán kicsókolhasson belőle minden megtépázott, de még küszködő józanságot.
Amint a hátuk mögött van a bejárati ajtó, Ádám nem tétovázik, a táskát oda sem figyelve a földre ejti, a tompa puffanás még valamennyire eljut a tudatáig, de aztán máris újra Jázmin ajkára tapasztja az ajkát. Ahogy megérzi a telt és selymes ízt, ahogy sűrű ködként beburkolja a semmihez sem fogható illat, már csak Jázmin létezik a számára.
Könnyedén megemeli Jázmint, csodásan formás lába rögtön Ádám dereka köré kulcsolódik. Vadul és mindenről megfeledkezve csókolóznak, és Ádám a falhoz préseli a nő hátát, mert mindenhol érinteni akarja. Kezét a derekára csúsztatja, végigsimít az oldalán, aztán a kezébe veszi a mellét. A melltartó útban van, nem érzi a tenyerének feszülni az apró, tökéletes mellbimbót. Ádám magában elátkozza azt, aki feltalálta a melltartót – igazán nem érti, mire is jó ez az ostoba ruhadarab.
– A szobámba – zihálja Jázmin, és Ádám átöleli, majd megindul vele az emeletre.
Képtelenek néhány másodpercnél hosszabb időre elszakadni egymás szájától, így Ádám újra és újra a falhoz nyomja Jázmint, miközben érinti, ahol csak éri. Amint beérnek a szobába, Ádám igyekszik megszabadítani Jázmint a blúzától, Jázmin pedig őt az ingétől, azonban mindkettejük keze reszket, nehezen boldogulnak a gombokkal. Először Ádám neveti el magát, aztán Jázmin is.
– Ez így nem fog menni – állapítja meg Jázmin huncutul, majd hátrébb lép, és Ádám szemébe nézve lassú, érzéki mozdulatokkal kigombolja a blúzt. Ádám előbb Jázmin tekintetében merül el, aztán azonban nem bírja, muszáj néznie, ahogy a nő csábosan vetkőzik. Ahogy a kabátka és a blúz a földre hullik, Jázmin hátranyúl, és kikapcsolja a melltartóját, leesni azonban nem hagyja.
– Te jössz – pillant Ádámra, aki dermedten, megbabonázva mered Jázminra.
Ádám nem vesződik a gombokkal, egyszerűen a fején át lehúzza az inget, és a fölre hajítja, aztán vigyorogva Jázminra néz. Jázmin hagyja leesni a melltartót is, aztán kínzó érzékiséggel végigsimít a mellén és a hasán, egészen a nadrágja gombjáig. Ádám úgy bámulja, mintha most látna először életében meztelenül egy nőt. A vékony ujjak már a cipzárnál tartanak, és ahogy a nadrág halk suhogással földre hull, Ádám nagyot nyel. Jázmin egy fekete, szinte áttetsző csipkebugyit visel.
A nő derengős félmosollyal az ajkán kilép a nadrágból, majd szelíden ringó csípővel Ádám elé áll. Végigsimít a férfi szaporán süllyedő és emelkedő mellkasán, aztán ujjai a hasán játszanak, majd finoman érintik a köldökétől induló keskeny szőrcsíkot, mely egyenesen a farmer gombjáig vezet. Csak pár másodperc kell, és Jázmin már húzza is le Ádámról a nadrágot, a bokszeralsóval nem vesződik külön, a korcát összefogja a nadrágéval.
Ahogy a farmer földet ér, Jázmin keze már Ádám erekciójára simul. A férfi felnyög az érintésre. Annyit álmodozott Jázminról, annyiszor játszotta le magában, hogy milyen volt vele lenni, és még többször fantáziált arról, hogy milyen lehetne, de a képzelet meg se közelítheti a valóságot.
Jázmin könnyed mozdulattal hirtelen Ádám elé térdel, mikor a sarkára ülve felnéz rá, az ajkán sokat sejtető, vágyakozó mosoly.
– Sosem térdeltem még senki elé, így nem – jelenti ki halkan, és Ádám épp csak felfogja a szavai értelmét, amikor megérzi Jázmin száját a férfiassága csúcsán, és elreppen minden gondolata. A nő nem veszi rögtön a szájába, először csak az ajkaival érinti, puhán és finoman, aztán a nyelvével simogatja, játszik vele, egészen addig, míg Ádám úgy érzi, össze fog esni, ha ezt még sokáig folytatja.
Mikor Jázmin mélyen magába engedi, Ádámból kiszalad a levegő, és zihálva tölti meg újra a tüdejét. Jázmin egyik keze a csípőjét szorítja, és ahányszor mélyen a szájába veszi, megszorítja, és maga felé húzza. A másik keze a férfiasságára kulcsolódik, és miközben újra és újra forró szájába engedi, hol erőseben, hol gyengédebben szorítja, édesen kínzó kábulatba taszítva ezzel a férfit.
Ádám minden értelmes gondolata elszáll, csak az érzés létezik, az egyre gyűlő kéjtől sikamlós feszültség. A keze önkéntelenül rebben Jázmin fejére, nem irányítani akarja őt, mert amit épp csinál, az több mint tökéletes, csak érinteni, kapcsolatban lenni vele.
– Jázmin, benned akarok lenni, amikor elmegyek. – Ádám hangja vágytól kusza és maszatos, alig tudja magát összeszedni, hogy megszólaljon, de muszáj, mert nem akarja egyedül átélni a mámort, osztozni akar benne Jázminnal.
Jázmin elhúzódik, Ádám pedig a kezéért nyúl, hogy felsegítse. Csak ahogy a tekintetük összefonódik, dereng fel benne, mit mondott Jázmin az imént. Soha senki előtt nem térdelt még, és Ádám tudja, hogy azért, mert ezzel kiszolgáltatottnak érezte volna magát, hogy ez számára azt jelenti, hogy megadja magát valakinek. Az, hogy most mégis megtette, nem egyszerűen csak annyit jelent, hogy neki feltétel nélkül átengedte az irányítást, hanem sokkal inkább, hogy bízik benne és… igen, hogy szereti, akkor is, ha ezt még nem meri beismerni.
A felismerés nyomán szivárványszín, ragyogó boldogság árad szét Ádámban, és megtölti jóleső melegséggel a lelkét. Jázmin szereti. Felszabadultan és örömtől, szédülve csókolja meg Jázmint. Ebben a csókban kevesebb a vadság és több a gyengédség, de Jázmin a nyaka köré fonja a karját, a hajába túr, és úgy simul hozzá, hogy azzal felkorbácsolja Ádám szenvedélyét. A csók elmélyül, a vágy kíméletlenül magába rántja őket.
– A tárcámban van óvszer – morogja Ádám, és már hajolna le a nadrágjáért, de Jázmin mélyen a szemébe néz. Az ajkát bizonytalanul beharapja, és amikor mégis megszólal, olyan a hangja, mint a félve imbolygó gyertyaláng.
– Ha akarod, nem kell. Én… másokkal mindig használok, egészséges vagyok, és… ismerem a testem, és a bennem lejátszódó folyamatokat is, nem eshetek most teherbe.
Ádámnak elég ennyi – és hát, bár ebbe még sosem gondolt bele, de az ellen sem lenne kifogása, ha Jázmin a közös gyermeküket hordaná a szíve alatt. Jázmin biztosan csodálatos anya lenne, akkor is, ha ezt valószínűleg nem hiszi magáról, pedig annyira nagyon tud szeretni, ha engedi magának, hogy szeressen…
– Ádám? – szakítja ki Jázmin a gondolataiból.
Ádámnak küszködnie kell azért, hogy ne mondjon olyasmit, amivel most elijesztené Jázmint, ezért aztán inkább magához húzza, és hevesen megcsókolja. Jázminnak nem kell több biztatás, botladozva az ágyhoz húzza Ádámot, aztán határozottan leülteti, és – miután kapkodva leveszi a bugyiját – az ölébe mászik. Ádám nem tud ellenállni az előtte meredező kemény mellbimbónak, mohón a szájába veszi, és a nyelvével telhetetlenül körbesimogatja. Jázmin felnyög, de nem hagyja magát eltéríteni, benyúl kettejük közé, és megragadva Ádám férfiasságát, óvatosan magába vezeti. Így, óvszer nélkül, egészen más érzés a férfi számára, mint korábban. Teljesebb és tisztább. Jázmin szűk, lüktető forrósága körbeöleli, pár másodpercig egyikük sem mozdul, aztán Jázmin megkapaszkodik Ádám vállában, felemelkedik, majd hirtelen újra le.
Ádám finoman Jázmin nyakára csúsztatja a kezét, és magához húzza őt, mert vágyik arra, hogy minden lehetséges módon összeforrjon vele. Úgy merülnek alá a csókban, mintha már sose lenne visszatérés. A nyelvük szédült játéka és Jázmin ütemes, lendületes mozgása az önkívületig sodorja Ádámot. A testében egyre gyűlik a feszültség, a szíve tébolyodottan dobog, hogy levegőt hogy képes még venni, arról fogalma sincs.
Jázmin zihálva, remegve szakítja meg a csókot. Egyre gyorsabban és önfeledtebben mozog, az ajkáról gyönyörtől nehéz sóhajok szakadnak fel. Ádám kettejük közé csúsztatja az egyik kezét. Óvatosan megdörzsöli a nő legérzékenyebb pontját, amiért elvesző, kéjtől kuszált nyöszörgés a jutalma.
Jázmin ívbe feszíti a hátát, a körme Ádám vállába mélyed. A férfi újra előrébb hajol, megnyalja a nő mellbimbóját, aztán a szájába szívja, amitől Jázmin megremeg, majd hátravetve a fejét, halk nyögéssel elélvez. Ahogy Ádám megérzi a merevedése körül a szorítást, mindkét kezével megragadja Jázmin derekát, a csípője pedig önkéntelenül lendül felfelé, és a következő pillanatban, Jázmin nevét sóhajtva, kirobban belőle a feszültség, és a testén megkönnyebbülést hozva vágtat végig a gyönyör.
Ahogy csitulnak a testében a hullámok, Ádám nem bírja magát tovább tartani, hátrahanyatlik. Jázmin a mellkasára hajtja a fejét, a férfi pedig szorosan átöleli. Érzi Jázmin sebes szívdobogását, érzi, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Szelíden simogatja a nő hátát, míg le nem csendesülnek a lélegzetvételei.
– Hogy vagy? – Ádám hangja olyan halk, mint a hópelyhek szelíd szállingózása. Ha nem lennének egymáshoz ennyire közel, Jázmin nem hallaná meg.
– Ebben a pillanatban nagyon elégedetten és boldogan.
– És egyébként?
– Megvagyok. És te?
– Én is.
Ádám tudja, hogy mindketten hazudnak, és biztos benne, hogy Jázmin is tudja, de egyikük sem firtatja tovább a kérdést – van, amiről nincs értelme beszélni. Különös, de Ádám úgy érzi, másról sincs értelme, pedig eddig a pillanatig sosem jelentett problémát, hogy Jázminnal beszélgessen. De amíg Jázmin nem akarja, hogy az élete része legyen, mégis mit mondhatna, mi értelme lenne bárminek is? Éppen ezért Ádám nem szólal meg, csak simogatja tovább Jázmint, élvezve, hogy érintheti. Annyira vágyott erre az elmúlt két hétben, most nem tud vele betelni. Talán mennie kellene, de ez a gondolat görcsbe rántja a gyomrát és fásult szürkeséget csöpögtet a lelkébe. Még nem érzi késznek magát arra, hogy újra egyedül legyen, és úgy tűnik, a férfiassága igen határozottan egyetért vele.
– Jázmin, még nem volt elég – súgja Ádám egyszerre derülve és meglepetten. Sose fordult még vele elő, hogy ennyire gyorsan újra készen álljon – még azon a reggelen is, amikor felfedezték egymás testét, tovább tartott –, de talán nem kellene annyira csodálkoznia, hiszen nagyon hiányzott neki Jázmin.
– Nekem se.
– Ezt nagy örömmel hallom – vigyorodik el Ádám, és nem hagyva, hogy Jázmin felüljön, ügyesen és gyorsan a hátára fekteti, széthúzza a lábát, és várakozás nélkül belehatol. A tekintetük egymásba kapaszkodik, és Ádám látja Jázmin szemében, hogy nincs ellenére, hogy most ő legyen felül, hogy átadja magát neki.
– Erősebben, kérlek. Azt akarom érezni, hogy a tiéd vagyok – motyogja Jázmin, és bár a hangja olyan, akár a pocsolyák esőtől szabdalt, zavaros felszíne, a tekintetét nem kapja félre.
A szavak Ádám egész lényének a legmélyéig érnek, és a boldogság megrészegülve tombol a testében, ahogy egyre hevesebben és keményebben lök újra és újra előre. Jázmin a feje fölé nyújtja a kezét, és a falnak támasztja, hogy ne csússzon egyre feljebb.
Ádám, ahogy a tekintete Jázmin tekintetével ölelkezik, ahogy tisztán és félelem nélkül látja Jázmin szemében az odaadást, elveszti az önkontrollt. Ősi ösztönök ragadják magukkal, hogy magáévá tegye a nőt, akit szeret. Amikor Jázmin az ágynak feszítve a fejét, a nevét nyöszörgi, Ádám átbillen a határon, és Jázminnal együtt zuhan a végtelennek tetsző, mindent elöntő mámorba.
Nézik egymást, és ez a pillanat most olyan, mintha örökkévaló lenne. Mintha most már mindig ott lennének a másik szemében.
– Az enyém vagy, Jázmin – jelenti ki Ádám nem engedve el Jázmin tekintetét, aztán eltolja magát, és lemászik az ágyról. Túl hirtelen szakadnak el egymástól, jó lenne még ölelni Jázmint, de Ádám érzi, hogy mennie kell. Összeszedi a ruháit, és felöltözködik. Nem mond közben semmit, mert annál többet, mint amit mondott, nincs értelme mondani. Jázmin az övé, ő pedig Jázminé, akkor is, ha Jázmin ezt nem hajlandó belátni.
Valamiért Jázmin sem szólal meg, csak merengős tekintettel figyeli Ádám mozdulatait. A férfi kíváncsi lenne rá, hogy mire gondol most, és szeretné, annyira szeretné, ha arra kérné, maradjon, de Jázmin nem teszi, ez viszont most már nem töri össze úgy Ádámot, mint két héttel ezelőtt. Akkor sem érte teljesen váratlanul, de akkor nehezebb volt, talán azért, mert a szíve mélyén félt attól, hogy Jázmin sosem jön rá, hogy összetartoznak. Most már nem fél. Biztos benne, hogy Jázmin ugyanúgy érzi a kötődést kettejük között, csak van benne valami, ami visszatartja, ami nem engedi, hogy átadja magát ennek a kötődésnek. Ha tudná, mi, talán küzdhetne ellene, de az is lehet, ezt a harcot Jázmin csakis maga vívhatja meg. Nem számít, Ádám megvárja.
Mielőtt kilépne a szobából, még utoljára megcsókolja Jázmint. Nem köszön el tőle, de a csók szenvedélyes és hosszú, mert fogalma sincs, mikor csókolhatja legközelebb. Úgy lép ki a szobából, hogy nem pillant újra Jázminra. Ha megtenné, talán képtelen lenne elmenni.

Szív-örvény – 11. fejezet (II.)” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Édes élet, hát ez kész. Hogy ezek mennyire vadak és aranyosak egyszerre :-)

    Jázmin a szívembe lopta magát, köszönöm! Olyan jó volt olvasni, hogy kezdi elfogadni a szerelmet, ami birtokba vette a szívét. ;-)

    Bírom benned, Kia, hogy nem kapkodod el a jeleneteket. Szép volt, ahogy vágyakoztak egymásra és jól illett a mostani vadság a kiéhezettségükhöz.

    Köszönöm a szép napindítást :-)
    Vica

  2. :) Egy nagy, széles mosolyt varázsoltál az arcomra, köszönöm szépen. :)

    Nagyon örülök, hogy Jázmin a szívedbe lopta magát. Pont tegnap, a fejezet feltöltése után gondolkodtam azon, hogy vajon mennyire sikerült jól ábrázolnom Jázmint, mert ő egészen más, mint az eddigi lánykarakterek, és én ugyan nagyon megszerettem, de nem voltam benne biztos, hogy sikerült jól megjelenítem a figuráját, de ha megszeretted, akkor talán nem csináltam rosszul. :)

    Ó, köszönöm szépen, ebbe a dicséretbe egészen belepirultam. :) Nagyon sokat jelent, hogy így látod. :)

    Én köszönöm a soraidat. :)
    Kia

  3. Szia Kia!
    Még nem felhőtlen a mosoly, de semmi panaszom nem lehet e részt illetően. :) Szenvedély és érzelem, nagyon jól illenek egymáshoz :)
    Köszönöm.

  4. Szia Szilvi! :)
    Remélem, a következő résznél már a mosoly is felhőtlen lesz, de nagyon örülök, hogy nincs panaszod. :) Nagyon hálásan köszönöm, hogy írtál, jólesik. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s