Szív-örvény – 7. fejezet (I.)

„… elvesztél és én is elvesztem.”

A királynő a kastély egyik belső kertjének egyetlen padján ül. A kis udvar zárt, kőfalak veszik körül. A keskeny, macskaköves sétányon, mely a robusztus padhoz vezet, pocsolyákba gyűlik a víz. A királynőnek ez a kedvenc kertje, de csakis olyankor jön ide, amikor zuhog az eső. Mert amikor zuhog az eső, ennek a kertnek a virágai olyanok lesznek, mint amilyen ő. Üvegesen áttetszőek, mintha jégből lennének.
Csontvázvirágok – még a királynő édesanyja ültette őket. Egytől egyig, a saját kezével. A királynő itt közel érzi magát rég elvesztett édesanyjához, hiszen valaha ő is itt volt, valaha együtt üldögéltek itt a lágyan szemerkélő esőben. Most hideg eső esik, hideg és szúrós, mint azóta mindig, hogy visszafoglalta a trónt. De az édesanyja hangját még mindig hallja, ha nagyon figyel.
A királynő hamarabb érzi meg a jelenlétét, mint ahogyan észrevenné. Nem tudja, mi hívja fel rá a figyelmét, de amikor felemeli a fejét, úgy teszi, hogy tudja, a férfi fog vele szemben állni. A férfi, aki egyszer régen önzetlenül segített neki.
– Mit keresel itt?
A férfi szemtelen mosollyal az ajkán sétál felé, majd térdre ereszkedik előtte, nem törődve a vízzel.
– A gyermeket, aki voltál.
A királynő szeretne elhúzódni, szeretne méltóságteljesen felemelkedni a padról, és szeretné, ha olyan hűvös és kimért lehetne, mint mindig. De a férfi tekintete élénk és csillogó, és a szemében nincs félelem, mint mindenki másnak. Mintha átlátna rajta, mintha ismerné. Ez zavarba hozza a királynőt, és képtelen megmozdulni.
– Menj el! – Alig képes kipréselni magából a szavakat, de megteszi.
A férfi nem mozdul, csak mosolyog tovább. Hirtelen a királynő keze után nyúl, és csókot lehel rá, majd finoman leengedi. Aztán feláll, és az esővel a legkevésbé sem foglalkozva, nyugodtan elsétál.
A királynő mozdulatlanul mered utána. Csak akkor képes lenézni a kezére, amikor a szíve dobogása már nem a férfi lépteinek ütemére ver. A kézfején, ahol a férfi ajka hozzáért, újra megolvadt a jég. A királynő hosszan bámulja, de a bőre nem fagy meg újra. Úgy érzi magát, mintha olyan lenne, mint a kert csontvázvirágai. Most áttetszőek, de ha kisüt a Nap, és megszáradnak a szirmok, újra fehérek lesznek. Csak számára a titokzatos férfi jelenti a napsütést.
Az eső szakadatlanul zuhog tovább.
– Jázmin, ébredj!
Jázmin gyengéd érintést érez a homlokán, de a szemét csak nehezen nyitja ki. Pislog, az erős fény bántja a szemét. Odakint egyértelműen nem esik. Miért érez mégis derengő esőillatot, és miért hall puha surrogást?
– Rosszat álmodhattál – jegyzi meg Ádám, aztán a homlokáról a karjára rebben a keze. – Jézusom, te reszketsz!
Jázmin hagyja, hogy Ádám felülve magához húzza, bebugyolálja a takaróba, és szorosan átölelje.
– Veled álmodtam – súgja remegő hangon, és próbál kapaszkodni az álom halovány képeibe, de azok makacsul elillannak előle. A részletek nem világosak. Esett, és ott volt Ádám, és…
– Hát, ez nem valami szívderítő rám nézve – mondja gyengéden Ádám. – Mi történt?
– Zavaros az egész, nem emlékszem – motyogja Jázmin kitérőn.
– Dehogynem.
Látni ugyan nem látja, de ettől még érzi Ádám hangján, hogy féloldalasan mosolyog.
– Ilyenkor utállak – dörmögi Jázmin a férfi mellkasába a szavakat. – Hogy a fenébe csinálod, hogy átlátsz rajtam?
Jázmin ezt tényleg nem érti. Mi teszi Ádámot mássá, mint bármelyik férfit, akit korábban ismert? És miért van az, hogy míg máskor távol tudja magát tartani azoktól a férfiaktól, akik egy éjszakánál többet akarnának, addig Ádámot képtelen magától távol tartani? Miért hagyja megtörténni ezt az egészet?
Ádám kicsit jobban magához szorítja Jázmint, és Jázminból elrebbennek a kérdések. Csak az érzés marad, hogy Ádám öleli. Biztonság, ami jólesik, és amire szüksége van, akkor is, ha nem akarja, hogy szüksége legyen – ha eddig nem is tudta, hogy szüksége van rá.
– Nem hagyom, hogy kikerüld a kérdést.
– Ezt is utálom – jegyzi meg Jázmin, de sokkal kevesebb vehemenciával, mint amennyit az előző kérdésébe sikerült sűríteni. Mert igazából nem utálja. Izgalmas, hogy Ádám nem hagyja magát, izgalmas, hogy ezzel a konok kedvességgel megtöri minden ellenállását, izgalmas, hogy valaki mer vele szembeszállni. Hogy valakit annyira érdekel, hogy küzdeni is hajlandó érte. Izgalmas, és persze bosszantó, de ezt Jázmin jelenleg képtelen kibogozni magában.
– Szóval? – kérdi Ádám, de a hangjában nincs se sürgetés, se türelmetlenség. Jázmin tudja, hogy ha kérné, Ádám annyiban hagyná a témát, ahogyan annyiban hagyta tegnap este is, amikor nem mondta el a teljes igazat arról, hogy miért is ment bele végül, hogy randizzanak. És furcsa, hogy ezt tudja – mintha ismerné a férfit.
– Elmentél, mert erre kértelek, azt hiszem.
Ádám szorítása kicsit enyhül, a keze Jázmin állához ér, a néma kérésre Jázmin elhúzódik, és felnéz rá.
– Ezt akarod? Hogy békén hagyjalak? – kérdi csendesen Ádám. A hangja a felszínen nyugodt, de a mélyén mintha szomorúsággal teli színek robbannának.
– Ezt kellene akarnom, de nem, nem akarom – sóhajtja Jázmin. Fürkészőn figyeli Ádám arcát, aztán leheletnyit félrebillenti a fejét. – Tényleg megtennéd, ha kérnélek?
– Igen. Az esélyt, amit kértem, megadtad nekünk. Ha most úgy éreznéd, nincs tovább, akkor ezt elfogadnám, bár nem repesnék a boldogságtól.
– Ugye tudod, hogy teljességgel lehetetlen vagy? – ingatja meg a fejét Jázmin. A tekintetébe hitetlenség rajzol árnyakat. – Ilyen férfi, mint te, egyszerűen nem létezhet. Ha könyvben olvasnálak, a térdemet csapkodva röhögném körbe az írót.
Ádám ajka gyanúsan felfelé kunkorodik.
– Nem vagyok én olyan rendes. Például a karomban tartalak, te épp feldúlt vagy, én viszont egyfolytában azon gondolkodom, hányféleképpen tehetnélek a magamévá, közben pedig igyekszem leplezni, hogy… nos, hogy a vágyam erősen tapintható.
Jázmin összevonja a szemöldökét. Ádám szorosan öleli, ő mégsem érzi, hogy a férfi vágya tapintható lenne. Ugyan Ádám magával nem törődve szorosan bebugyolálta a paplanba, de ez csak nyári paplan, nem annyira vastag. Jázmin még jobban elhúzódik, lehámozza magáról a takarót, aztán előbb csak elvigyorodik, majd hangosan nevetni kezd.
– Istenem, te… – A szavak nevetésbe fulladnak, Jázmin a szájára szorítja a kezét, hátha úgy visszafoghatja magát, de hiába. Ádám édes ártatlansággal bámul rá, és a vállát vonogatja. Jázmin nem hiszi el, hogy miközben Ádám az előbb magához húzta, még arra is figyelt, hogy egy párnát szorítson az ágyékára, hogy őt ne hozza kényelmetlen helyzetbe. Komolyan, ilyen férfi egyszerűen nem létezhet, senki sem lehet ennyire figyelmes és kedves, ez egyszerűen lehetetlen.
– Imádom, ahogy nevetsz – jelenti ki Ádám. – Még úgy is, hogy épp rajtam.
– Ne haragudj – kéri Jázmin kicsit kifulladva. – De ez olyan elképesztően édes, hogy… – Megrázza a fejét, aztán beharapja a száját, hátha akkor nem robban ki belőle újra a nevetés. Ádám szórakozott mosollyal az ajkán néz rá, úgy tűnik, a gondolatai megint – vagy még mindig – egészen máshol járnak. Mikor a férfi tekintete a szájára vándorol, Jázminból elillannak a nevetés benne ragadt foszlányai. Mélyén Ádám szemébe nézve végigsimít pólóba bujtatott mellkasán, hasán, aztán elveszi a párnát az ágyéka elől.
A férfi merevedését nem tudja elrejteni a bokszer és a rövidnadrág, erőteljesen kidomborodik a ruhák alatt. Jázmin izgatottan dobogó szívvel simítja rá a tenyerét a forró keménységre.
– Jázmin… – nyögi Ádám elfúló hangon, és Jázmin biztos benne, hogy a férfi nem tudja eldönteni, tiltakozni vagy inkább biztatni akarja, ő azonban az utóbbit választja.
Feltérdel, aztán mindkét kezével a nadrág korcához nyúl. Ádám megemeli a csípőjét, így Jázmin könnyen lehúzhatja róla a ruhákat, és nem is tétovázik ezt tenni. A vastag férfiasság látványa izgatott csiklandozást csal a gyomrába, a szíve hevesen dobog. Ahogy kezét a merevedésre kulcsolja, Ádám szemébe néz. A kék tekintet szinte üveges a vágytól, és Jázmin úgy érzi, soha nem látott még semmit, ami ennyire magával ragadta volna.
Rengeteg férfit érintett már, tudja, mit kell tennie, tudja, hogyan mozgassa a kezét, hogy az örömöt jelentsen, de soha nem fordult még elő, hogy közben megfeledkezzen magáról. Mindenki mással kölcsönösen adtak és kaptak, most azonban eszébe sem jut, hogy ő is kapni akar, most csak arra tud gondolni, hogy szeretné látni Ádám arcát, amint a gyönyör magával ragadja.
A férfi felületesen, kapkodva lélegzik. Jázmin keze előbb lassan és lágyan mozdul fel-le, a szorítása nem erős, inkább gyengéd. Fokozatosan gyorsít a tempón, közben pedig hol épp csak érinti, hol erősebben markolja a forró, lüktető férfiasságot.
Mikor Ádám szemhéja megrebbenve lecsukódik, Jázmin tekintete a saját kezére rebben. A látvány felizgatja, a lába közé sajgó üresség kúszik. Szeretné magában érezni a férfit, szeretné befogadni, hogy kitöltse, hogy eszüket vesszék a mámortól. Azonban tudja, ha megpróbálná, Ádám leállítaná. De akkor sem tudja csak a kezével érezni őt, többet akar, így aztán tétovázás nélkül lehajol, és mielőtt Ádám akár észrevehetné, mire készül, megnyalja, majd a szájába a veszi a megduzzadt vesszőt.
– Jázmin… – Ádám hangját megdöbbenés és gyönyör karcolja rekedtesre. – Nem kell… – súgja, de elakad a szava, mikor Jázmin olyan mélyen magába engedi a férfiasságát, ahogy csak képes rá.
Ez olyasmi, amit Jázmin nem tesz meg mindenkinek. Hogy a szájával elégítsen ki egy férfit, az számára intimebb, mintha befogadná. Ilyenkor egyszerre teszi magát kiszolgáltatottá, és egyszerre irányít mindent ő. Ez a kettősség izgalmat ad, de veszélyes is, így aztán Jázmin ezt csak azoknak adja meg, akikben igazán megbízik.
Ádám íze sós, buja, és mintha az alkonyat színeivel lenne tele. Jázmin kívánja őt, a vágy forrón árad a lába közé, ahogy a feje fel-le mozdul. Kísértést érez, hogy magához érjen, hogy enyhítse a kínzó lüktetést, de nem teszi meg, mert Ádámra akar figyelni, neki akar most gyönyört adni.
Varázslatos, hogy mennyire tudatában van a férfi minden rezdülésének. Ahogy megfeszül a teste, ahogy megremeg a lába, ahogy a combja érzékeny melléhez préselődik, miközben újra és újra mélyen magába engedi. Tudja, mikor lassítson és gyorsítson, érzi, hogyan akarja Ádám, hogy hogyan esik neki a legjobban. Tudja, hogy édes gyötrelmet jelent, ahogy a nyelvével simogatja, ahogy nem veszi teljesen a szájába, épp csak incselkedik vele, és tudja, hogy amikor kiszámíthatatlan váratlansággal hirtelen lejjebb mozdul a feje, a férfi azért rándul meg, mert a gyönyör már kitörni készül.
A férfi egyik keze a lepedőt markolja, a másik önkéntelenül rebben Jázmin fejére. Amikor Jázmin megérzi az érintést, a hajába túró ujjakat, a gyomrában bizsergő remegés támad. Hagyja Ádámnak, hogy irányítsa, megadja neki, amit kér, és élvezi, ahogy a férfi elveszti az önkontrollt, élvezi, ahogy a csípője megemelkedik, ahogy önkéntelenül hatol a szájába.
– Én mindjárt… Jázmin…
Jázmin máskor elhúzódna, és a kezével fejezné be, most azonban nem teszi. Határozottan mozog tovább, és amikor a férfi gyönyöre a szájába robban, mérhetetlen elégedettséget érez. Az apró remegések, rángások az ő testén is végigfutnak, és úgy érzi, pusztán attól képes lenne elélvezni, hogy Ádámot eljuttatta a csúcsra. Boldognak érzi magát, pedig az egész teste kielégítetlenségtől izzik.
– Nem láttalak – motyogja Jázmin, mikor elhúzódik. A férfi szeme behunyva, az arcán végtelen nyugalom.
– Mit? – kérdi értetlenül, kásás hangon Ádám.
– A pillanatot, amikor elélveztél – feleli Jázmin. Magával ragadta a hév, így lemaradt arról, hogy lássa, milyen, amikor Ádámot elönti a gyönyör.
A férfi kinyitja a szemét, és Jázminra néz. A szemében csodálat és még valami, valami eredendően tiszta, de Jázmin nem tud neki nevet adni.
– Köszönöm.
– Nincs mit – vonja meg a vállát Jázmin.
– Dehogynem – mosolyodik el Ádám. – Legközelebb úgy csináljuk, hogy láthass.
Jázminnak tetszik, hogy Ádám nincs zavarban. Igazából azt feltételezte, hogy a férfi nem fogja ennyire egyszerűen kezelni, ha közelebb kerülnek egymáshoz, tekintve, hogy ha beszéltek róla korábban, mindig kicsit feszélyezett volt, de úgy tűnik, csak a szavakkal van gondja, a tettekkel nem, és ez kellemes meglepetésként éri.
– Jó – bólint Jázmin, aztán átemeli a lábát Ádám lábán, és szeretne leszállni az ágyról, de a férfi keze a karjára fonódik.
– Mit csinálsz?
– Hát, gondolom, időszerű lenne felöltözni, és lemenni.
Ádám hitetlenül néz rá.
– Ugye nem hiszed, hogy miután megajándékoztál egy csodás orgazmussal, hagyom, hogy te ne kapd meg ugyanezt?
– Nem ezért csináltam – vonja össze a szemöldökét Jázmin. Persze vágyik rá, hogy Ádám megérintse, de azzal, hogy kielégítette a férfit, az ő vágya is enyhült, nem olyan emésztő és letaglózó, mint korábban. És – bár ezt sosem gondolta volna magáról – ez nem erről szólt, hanem arról, hogy adjon.
– Tudom, de így is szörnyen szégyellem magam, mert nem én juttattalak előbb a csúcsra, csak… – Ádám megrázza a fejét, a mozdulat meglepettséget és értetlenséget sugall. – Teljesen elvetted az eszem. Csodálatos vagy. Viszont nincs semmi, ami rávehetne arra, hogy most kiengedjelek az ágyból. Még te sem – somolyog, aztán visszahúzza maga mellé Jázmint, majd fölé térdel, és lábával satuba fogja a lábát.
Jázmin izgatott és kíváncsi mosollyal az ajkán figyeli, ahogy Ádám tekintete végigfut a testén. Az, ahogyan a férfi nézi, az őszinte rajongás a szemében, még inkább felizgatja. Máskor is néztek már rá a férfiak elvarázsolva, de Jázmin soha nem érezte úgy, hogy ez többnek is szól, mint a teste. Ádám azonban úgy néz rá, hogy azzal a lelkét is eléri, és Jázmin számára egyértelmű, hogy a férfi felől lehetne bármilyen szép, ha nem találná vonzónak az egész lényét, akkor nem érintené meg, akkor teljes közönnyel képes lenne elsétálni. Mert Ádám olyan férfi, aki nem csak a látszatot értékeli, és Jázmin egész teste bizsereg a gondolatra, hogy valaki ennyire vonzónak találja őt, hogy kivételesen valaki nem csak azért érdeklődik iránta, mert történetesen jó génekkel áldotta meg az élet.
Ádám finoman végigsimít az oldalán, csak a kézfejével érinti, leheletkönnyen, mégis édes borzongást varázsol Jázmin egész testébe. A férfi keze a karját simítja, aztán megfogja a kezét, és gyengéden a feje fölé húzza. Az egyik kezével összefogja a két csuklóját, és a párnához nyomja.
– Nincs semmi rakoncátlankodás – figyelmezteti Ádám szelíden. – Most az enyém vagy. – A hangjából kicsendülő birtoklásvágy és határozottság meglepi Jázmint. Nem számított rá, hogy Ádám ilyen erősen képes felette átvenni az irányítást, és máskor, másnak ezt valószínűleg nem is hagyná, de az a kedvesség, ahogy Ádám teszi, a megértés és az odaadás megnyugtatja és ellazítja. Persze közben mérhetetlenül felizgatja – mert ez a kedvességbe bujtatott kőkemény akarat és elszántság már-már bénítóan vonzó. Igazából Jázmin szerint ez már művészet, és csodálja érte Ádámot. Ő maga sosem volt képes arra, hogy így legyen határozott, tudja, hogy sokan tartanak tőle, azonban egész biztos benne, hogy Ádámot minden munkatársa és ismerőse kedveli. Tulajdonképpen nagyon nehéz a férfit nem kedvelni.
Ádám mosolyogva érinti meg Jázmin kulcscsontját, aztán ujjai íveket rajzolva végigfutnak a melle között, egészen a hasáig.
– Szeretném látni a melled – mondja Ádám, ahogy keze a felső alá siklik. – Szóval most elengedlek, de azt szeretném, ha a kezed maradna, ahol van.
Jázmin beharapja az ajkát, és bólint. Fogalma sincs, hogy lehet, de ezek a szavak még jobban felizgatják, és ahogy Ádám lehúzza róla a topot, önkéntelenül emeli meg a csípőjét, és préseli az ölét Ádám ágyékához.
– Semmi rakoncátlankodás – ismétli meg Ádám gyengéd hangon, aztán újra összefogja Jázmin csuklóját.
A férfi tekintetének súlya Jázmint arra készteti, hogy ívbe feszítse a hátát. A mozdulatra Ádám nagyot nyel, és képtelen levenni a tekintetét Jázmin melléről. A keze rebben, és finoman a tenyerébe zárja a nő egyik mellét. Mikor lágyan megmarkolja, Jázmin ajkáról nyöszörgés szakad fel. Ádám elmosolyodik, picit jobban megszorítja a mellét, majd hirtelen a másik fölé hajol, és a szájába veszi a mellbimbóját. Az ajka a merev dudor köré zárul, megszívja, majd őrjítően lassan körbenyalja. Jázmin testén remegés fut végig, a szíve zakatol, és önkéntelenül megint megemeli a csípőjét. Ádámból dörmögős, elégedett nevetés szakad fel.
– Azt hiszem, órákig képes lennék élvezni a melled – súgja a bőrébe, és forrón cirógató lehelete még jobban feltüzeli Jázmin lába között a sóvárgást. Úgy érzi, ha Ádám nem ér hozzá nagyon hamar, akkor egyszerűen elájul attól, hogy olyannyira vágyik rá.
A férfi újra a szájába veszi a mellbimbóját, közben a keze lejjebb indul, és Jázmin fészkelődve adja Ádám tudtára, hogy nagyon szeretné, ha végre a legérzékenyebb pontjához érne.
– Türelem – morogja Ádám, és Jázmin szeretne visszavágni, de a férfi gyengéden megharapja a mellbimbóját, amivel üresre törli az agyát. Nem marad más, csak a buján rátelepedő érzékiség.
A férfi apró, izgató köröket rajzol a hasára, Jázmin egész testét libabőr csipkézi. Amikor Ádám ujjai elérik a bugyija szegélyét, úgy érzi, a szíve ennél gyorsabban már nem doboghat. Mikor a férfi keze a vékony anyag alá siklik, élesen szívja be a levegőt és tehetetlenül behunyja a szemét. Talán sosem vágyott még ennyire senkinek az érintésére, talán soha senki nem izgatta még fel ennyire.
Ahogy Ádám ujja Jázmin csiklóját éri, újra finoman megharapja a mellbimbóját, és Jázmin testét mintha szétszaggatná a rajta végigvágtató gyönyör. Ádám ujjaihoz préseli az ölét, szinte könyörög azért, hogy a férfi hevesen és gyorsan érintse, de Ádám a maga őrjítő, kínzón lassú tempójában kényezteti őt.
Jázmin remeg. Sose érezte még elviselhetetlenül soknak az érintéseket, most mégis azt érzi, hogy ennyi érzéki támadás egyszerre túl sok. A melle a férfi szájában, az ujjai játéka testének legérzékenyebb pontján – nem, egyszerűen szét kell szakadni ennyi érzéstől, mert ez rengeteg, ez feldolgozhatatlan, pedig hányan érintették már, és mégsem volt egyik sem ilyen.
Amikor Ádám ujja a szűk, vágytól nedves forróságba siklik, Jázminnak el kell fojtani egy kiáltást, a nyögést azonban képtelen megakadályozni.
– Azt mondtad, tudsz csendben maradni – súgja Ádám, és megnyalja a mellbimbóját, a keze azonban mozdulatlanná dermed. – Bár elképesztően vonzó, ahogy nyögsz.
Jázmin nem tud válaszolni, egyszerűen nincsenek benne szavak, nincs benne semmi, ami kimondható lenne. Minden, ami most benne kavarog, megnevezhetetlen. Csak érzések és kéj. Sosem érzett érzések és sosem érzett kéj. Lehetetlennek tartaná, ha nem érezné mégis.
Ádám ujja kicsusszan belőle, csak azért, hogy aztán lendületesen újra mélyre hatoljon. Jázmin akaratlanul feszíti neki a testét. Amikor Ádám szája lejjebb siklik, újra megremeg. Bár a férfi elengedi a kezét, ő mégis a feje fölött hagyja, képtelen megmozdítani. Ádám úgy csúszik lejjebb, hogy Jázmin alig érzékeli a mozdulatait, mert közben a férfi tovább játszik vele, és ő belevész az álomszerű gyönyörbe.
Nem fogja fel, hogy kerül le róla bugyi. Zavaros most minden, a mozdulataik darabosak, mintha Jázmin csak minden második vagy harmadik másodpercet lenne képes befogadni. Ádám elhúzódik, a lábán végigsiklik a bugyi, és még a vékony anyag érintése is bizsergető, aztán a férfi széttolja a lábát, és a feje már a combja között van, a lehelete az ölét becézi, aztán megérzi az ajkát és az ujját egyszerre, és a nyelve és a szája pont olyan gyorsan mozog, ahogy Jázmin kívánja, az ujja pedig ugyanebben az ütemben jár benne. A férfi a másik kezével a mellét szorítja. A haja csiklandozza a combját, a borostája finoman dörzsöli a bőrét, és Jázmin mindent érez, minden apró rezdülést.
Az egész teste megfeszül a gyönyör szédült robbanása előtt. Tudja, hogy jönni fog, mégsem készül fel rá. Nem készül fel arra, hogy az utolsó előtti pillanatban Ádám lelassít, hogy az ujja megdermed benne, nem készül fel arra, hogy a férfi így elhúzza a beteljesülés előtti pillanatot, nem is tudta, hogy ez egyáltalán lehetséges.
Ádám forró nyelve olyan lágyan simogatja, hogy ha nem készülődne ennyi kirobbanni kész feszültség a testében, akkor talán pocsolyává olvadna. A férfi ujja hirtelen mozdul újra, ebben a pillanatban megmarkolja a mellét, keményen és erősen, és a száját szorosan rátapasztja. Jázmin testéből vad remegések kíséretében szakad ki a felgyülemlett feszültség, és a helyére olyan mindent elsöprő gyönyör lép, amit talán még soha nem tapasztalt. Tehetetlenül rázkódik az egész teste, ahogy a kielégülés hullámai újra és újra végigfutnak rajta. Mintha nem is egyetlen orgazmus lenne, hanem több száz, ezer, vagy talán végtelen…
A férfi gyengéd csókokat lehel a legérzékenyebb pontjára, és Jázmin kábultan tér vissza a jelenbe. Mintha tétován még mindig remegne, bár olyan bágyadt és kimerült a teste, hogy ebben egyáltalán nem biztos – talán csak képzeli.
– Uramisten… – súgja, ahogy kinyitja a szemét.
Ádám még utoljára finoman megcsókolja, aztán mindkét belső combját is, majd a hasát, és ezek az érintések kedvesek és megnyugtatók. Végül mellé heveredik, felkönyökölve megtámasztja a fejét, és boldogan mosolyogva Jázminra néz.
– Szóval azt mondod, jó volt? – kérdi, miközben ujjaival Jázmin lábát, szeméremdombját és hasát cirógatja.
– A jó nem fejezi ki, hogy milyen volt – feleli Jázmin. Úgy néz Ádámra, mintha csak álmodná. Mégis hogy tudott ennyi gyönyört előcsalni a testéből? Ha csupán az ujjaival és a szájával erre képes, akkor milyen lehet vele igazán szeretkezni? Egek, túlélné azt egyáltalán?
– Zavarna, ha megcsókolnálak? – kérdi Ádám, mire Jázmin elmosolyodva megrázza a fejét. Ádám fölé hajol, az ajka gyengéden érinti, aztán a csók elmélyül, és Ádám íze mellett Jázmin a sajátját is érzi.
Mikor a férfi elhúzódik, Jázmin merengősen megsimogatja az arcát.
– Köszönöm.
– Nincs mit – somolyog Ádám.
– Dehogynem – mondja Jázmin pont úgy, mint az előbb Ádám, mire mindketten felnevetnek.
Mikor elhalnak a szobában a hangok, némán bámulják egymást. Jázmin érzi, hogy Ádám is pont olyan megilletődött most, mint ő maga. Mintha csakis tisztelettel és csodálattal lehetne adózni annak, amit az előbb felfedeztek, megéltek. Jázmin kíváncsi lenne rá, hogy Ádám számára is különleges volt-e, de ha nem, azt inkább nem akarja tudni, ezért nem kérdezi meg. Szeretné magában különleges ajándékként őrizni az elmúlt pillanatokat.
Hogy elűzze a kérdéseit, Jázmin inkább az éjjeliszekrénye felé fordul, tekintete a régifajta vekkerét keresi, aminek a hangja képes arra, hogy legmélyebb álmából is felverje. Összeszorul a gyomra, mikor meglátja, hogy nemsokára dél. Vasárnap van, ami azt jelenti, hogy valószínűleg már az egész család odalent tobzódik.
– Azt hiszem, nem teljesen gondoltuk át azt, hogy nálam alszol – jegyzi meg óvatosan.
– Ezt hogy érted?
– Mindjárt dél, szóval most feltehetően már mindenki odalent van, és Viv egészen biztos, hogy leadta a drótot, hogy itt éjszakáztál, ami azt jelenti, hogy most tűkön ülve várják, hogy megjelenjünk, és ízekre szedhessenek, de ne aggódj, leginkább engem, nem téged – húzza el a száját Jázmin.
– Nagyon szereted őket – állapítja meg elmosolyodva Ádám.
– Igen – neveti el magát Jázmin –, bár kicsit zakkant kompánia vagyunk, amit valószínűleg mindjárt meg is tapasztalhatsz. Készen állsz rá?
– Nem – ingatja meg a fejét Ádám. – Vagyis igen, csak… kellene egy kis idő és… távolság tőled, hogy… kevésbé legyen látványos.
Jázmin szeme elkerekedik.
– De hát az előbb…
– Nagyon vágyom rád, Jázmin – vág közbe Ádám hangsúlyosan. Jázmin tekintete a férfi ágyéka felé siklik.
– Ó – nyugtázza a látványt, aztán csak pislogni képes. Az előbb kielégítette a férfit, de most mégis olyan merev, mintha meg sem történt volna, hogy elélvezett.
– Elpirultál – közli Ádám derűsen.
– Kizárt – vágja rá Jázmin, de nem tud a férfi szemébe nézni.
– De, de, vörös vagy – neveti el magát Ádám, mire Jázmin zavartan a kezébe temeti a fejét. – És így is gyönyörű, ne szégyelld magad, kérlek – mondja a férfi, és finoman elhúzza Jázmin kezét.
– Nem szégyellem, csak… Zavarba hozol, pedig annyi mindent láttam már, és annyi mindent csináltam, hogy semmitől se kellene zavarba jönnöm.
– Nem ismerted őket, és ez nagy különbség.
– Téged sem ismerlek. Csak pár napja találkoztunk.
– Tizenhárom évvel ezelőtt találkoztunk. És ismersz – jelenti ki Ádám ellentmondást nem tűrően, aztán finoman megpaskolja Jázmin combját. – Na, hess öltözni, mert ha így parádézol előttem, estig várhatjuk, hogy lehiggadjak.
– Ugye tudod, hogy akár le is feküdhetnénk egymással? – kérdi Jázmin huncut pillantás kíséretében. – Nekem nem lenne ellene kifogásom.
– Nekem viszont igen. Tetszik, hogy lassan haladunk, csak lépésenként. Tetszik, hogy várnom kell arra, hogy benned legyek. Hogy előtte megismerhetem és felfedezhetem a testedet.
– Senkivel se volt még így – ismeri be Jázmin, és őszintén megdöbben, hogy szégyenlősnek hat a hangja. Az első szexuális élménye óta nem volt szégyenlős, tényleg nem, soha.
– Tudom, azt hiszem, ezért tetszik, és ezért akarom.
Jázmin elmosolyodik, aztán feltápászkodik az ágyról, és a szekrényéhez indul. Érzi, hogy Ádám a fenekét bámulja, és ez nagyon jó kedvre deríti. Lépés közben szándékosan riszálja kicsit a fenekét – a jutalma egy elhaló, vágyakozó sóhaj, amin nem tud nem kuncogni.
Egy lenge pólót húz elő a szekrényből, mert nem akarja tovább kínozni a férfit. Melltartót itthon nem szokott viselni, de most mégis felvesz egyet, mert nem szeretné, ha odalent egy véletlen érintés nyomán a megmerevedő mellbimbója esetleg elárulja, mennyire kívánja Ádámot. Ez senkire nem tartozik, csak a férfira és rá. Gyorsan belebújik egy bugyiba és egy farmer rövidnadrágba, aztán Ádám felé fordul. Közben a férfi is felhúzta a bokszeralsóját és a rövidnadrágját, de ez nem sokat számít, a merevedése így is jól látható.
– Mielőtt lemegyünk, meglátogathatnánk a fürdőszobát?
– Persze – bólint Jázmin, és mutatja az utat. Nem beszélnek, de folyton egymásra mosolyognak. Jázmin erővel telinek és feldobottnak érzi magát, ahhoz, hogy ne mosolyogjon folyamatosan, erősen meg kellene erőltetnie magát, és ahogy Ádámot elnézi, ő is így lehet ezzel.
Van valami borzongató meghittség abban, hogy minden zavar vagy tétovázás nélkül pisil Ádám előtt, és az se zavarja, hogy a férfi kölcsönkéri a fogkeféjét, miután megmosta a fogát. Jázmin egészen biztos benne, hogy ez senki mással nem történhetne meg, pedig ha belegondol, Ádámot is alig ismeri, ezúttal azonban nem érez ijedtséget. Fogalma sincs, merre tartanak vagy mi lesz ebből, de azt tudja, hogy képtelen lenne most megszakítani a kapcsolatot a férfival.
Miután végeznek, kézen fogva indulnak le a konyhába, és ez épp olyan természetes, mint tegnap. Jázmin kicsit izgul, nagyon hálás lenne, ha a családja hagyná, hogy egyszerűen kikísérje Ádámot, bár úgy véli, ez igencsak ostoba, hiú remény.
– Jó reggelt, álomszuszékok! – köszönti őket Viv lelkesen, amint leérnek a lépcsőn. Jázmin húga a konyhaajtóban áll, a válla az ajtófélfának támasztva, mintha legalábbis órák óta szobrozna már itt rájuk várva. Igazából Jázmint ez se lepné meg. Még az is lehet, hogy a családtagjai felváltva őrködtek, nehogy elszalasszák őket.
A konyhában elhal a beszélgetés, és a következő pillanatban Jázmin édesapja bukkan fel. Az ajkán olyan boldog mosoly, amit Jázmin legutóbb akkor látott rajta, mikor Evelin úgy jött haza Leóval, hogy mindannyiuk számára egyértelmű volt, a hosszas huzavona után Leó is belátta végre, hogy szereti Evelint. Ez a mosoly zavarja Jázmint, nem szeretné, ha az édesapja többet feltételezne, mint amennyi valójában Ádám és közte van, hiszen nincsenek együtt, csak… randiznak, vagy valami ilyesmi.
– Jó reggelt! – mondja Péter barátságosan. – Azt hiszem, mi még nem találkoztunk, Angyal Péter – nyújtja a kezét.
– Dobos Ádám, Fanni unokaöccse vagyok – rázza meg a férfi Péter kezét –, és bocsánat, hogy így…
– Semmi baj, örülök, hogy itt van – akasztja el a szabadkozást Péter, és a tekintetén látszik, hogy tényleg örül. – A gyerekek már meséltek magáról.
– Azért a gyerek rám erős túlzás – hallatszódik a konyhából Leó gúnyos megjegyzése.
Jázmin ritkán érez olyasmit, hogy szeretne megfutamodni, de ez most határozottan egy ilyen helyzet. Ha Leó itt van, akkor már itt vannak a húgai és Evelin is, pedig titkon abban bízott, hogy megússza úgy ezt a reggelt, hogy csak Viviennel, Erikkel és az édesapjával kell szembenéznie.
– Nekem te még csak egy fiatal tacskó vagy, Leó – fordul a konyha felé Péter. Leó halkan elneveti magát a visszavágáson, és Jázmin biztos benne, hogy tiszteletteljesen bólintott is. Leó és Péter kapcsolata különleges, Jázmin nem tud rá jobb szót. Bár az édesapjának minden oka meglett volna rá, hogy ne kedvelje Leót, hiszen a férfi nem csinált belőle gondot, hogy közölje, Evelin bugyijába pályázik, Péter mégis örömmel fogadta. Mintha mindvégig tudta volna, hogy Leó végül beleszeret Evelinbe. És Jázmint megijeszti, hogy az édesapja pont úgy néz most Ádámra, mint ahogyan korábban Leóra – reménnyel.
– Kér egy kávét? Most főztünk frisset.
Ádám Jázminra pillant, aki megadón bólint. Esélytelen, hogy ezt most megússzák, akkor már jobb, ha minél gyorsabban túlesnek rajta.
Péter a konyhába tereli őket, Jázmin int Ádámnak, hogy üljön csak le nyugodtan, aztán mindkettejüknek kávét tölt. Kicsit idegesítő, hogy mindenki vigyorogva, de szó nélkül bámulja. Leteszi a bögréket az asztalra, aztán a cukrot és a tejet is, mert fogalma sincs, hogyan szereti Ádám a kávét, és egyszerűbb így. Egyébként is remeg picit a keze, bár erről igyekszik nem tudomást venni. Ő nem szokott zavarba jönni, és nincs olyan helyzet, ami kínosan érintené. Miért izgul most ennyire?
Mikor leül Ádám mellé, egyszerűen a bögréje felé fordul, és csak azért se néz fel, ami persze gyávaság, ez pedig bosszantja, úgyhogy végül elnyom egy bosszús sóhajtást, és szembefordul az őt bámuló családtagjaival.
– Őt nem faggatod ki a szándékairól? – kérdi Leó kajánul Jázminra vigyorogva, de a kérdés Péternek szól. Mikor Leó először jött Evelinhez, Péter meghívta kávézni és kíméletlenül kikérdezte. Jázmin szeretné, ha ez most nem történne meg, úgyhogy figyelmeztető pillantást vet az édesapjára.
– Nem – rázza meg a fejét féloldalas mosollyal Péter.
– Miért? – ráncolja össze a homlokát Leó, aztán elvigyorodik. – Vagy az csak nekem járt ki, mert én rosszfiú vagyok?
– Nem – nevet fel Péter derűsen. – De ha Jázmin még nem riasztotta el Ádámot, akkor nyilvánvalóan erős idegzete van, szóval én aligha riaszthatnám el.
– Á, szóval ez volt a szándékod – csillan meg a felfedezéstől Leó szeme.
– Tudni akartam, mennyire akarod a lányomat.
– Nagyon akartam – húzza magához Evelint Leó, és puszit nyom a feje búbjára, aztán játékosan töprengő arcot vág. – Ha jobban belegondolok, most is nagyon akarom.
– A részletekre nem vagyunk kíváncsiak – szól közbe pajkosan Lilla, mire Evelin pipacsvörösre pirul.
– Oké, akkor ezt a részt ugorjuk – jelenti be Leó, majd várakozón a pultnál szobrozó Vivienre és Erikre néz. – És ti, nem fenyegetitek meg?
Erik dörmögősen nevetve a fejét rázza.
– Jázmin önmagában is elég fenyegetés, nincs szükség ránk – jelenti ki.
Jázmin úgy érzi, igazán nagyon szeretné jó alaposan elagyabugyálni a kedves családtagjait. Lopva Ádámra pillant. A férfi őt nézi, és mosolyog, aztán nem törődve a többiekkel, közelebb hajol hozzá.
– Ne aggódj – súgja a fülébe úgy, hogy senki se hallhassa, aztán természetes egyszerűséggel puszit nyom az arcára, és elhúzódik.
Jázmin szíve össze-vissza kalimpál a mellkasában, és fogalma sincs arról, hogy mit is érez most.
– De azért lenne egy-két kérdésem – jelenti ki Péter, miközben kihúz egy széket, és leül velük szemben. Jázmin gyomra öklömnyire zsugorodik. – Először is: bánná, ha tegeződnénk?
– Dehogy, megtiszteltetés – mondja Ádám kedves, szelíd hangon, ami még így is, hogy nem neki szól, megnyugtatja Jázmint. Bámulattal tölti el, hogy Ádám milyen higgadtan kezeli a helyzetet, bár ahogy jobban szemügyre veszi, rájön, hogy picit azért zavarban van, de ezt nagyon jól leplezi. Jázmin is csak azért veszi észre, mert feszültebben tartja magát, mint máskor, de kétli, hogy ez rajta kívül bárkinek feltűnne. Ádám olyan, mintha maga lenne a megtestesült nyugalom. Akár egy szikla, kitéve viharnak, szélnek, mégis rendíthetetlen.
– Az a kedves kislány, aki a minap itt járt, a te lányod? – kérdi Péter fürkészőn figyelve Ádámot.
– Igen – mosolyodik el büszkén Ádám.
– Ne haragudj a kérdésért, de nem tehetem meg, hogy ne tegyem fel – mondja komolyan Péter. – Az édesanyja?
– Elváltunk – feleli Ádám, egyértelművé téve, hogy nem zavarja a kérdés, és megérti, miért érzi szükségét Péter. – Tizenhárom évvel ezelőtt. Vandát én neveltem fel.
Péter melegen elmosolyodik, és ellazulva hátradől.
– Akkor már csak egy kérdésem van: mikor látunk legközelebb?
Ádám elneveti magát, érződik a hangján a felszabadultság.
– Még nem beszéltünk erről Jázminnal, de reményeim szerint hamarosan – fordul Ádám Jázmin felé. Jázmin a kijelentésre elmosolyodik. Igazából ő is ezt reméli, bár a családtagjait szívesen kihagyja a számításból. Mert bármi is lesz Ádám és közte, nem kell, hogy azt higgyék, bármit is jelent. Igazából a kérdéseket sem kellett volna hagynia, de fogalma sem volt, hogy akadályozza meg az apját, és hát Ádám mégiscsak itt töltötte az éjszakát, és hasonlóra még sosem volt példa, szóval ennyi talán jár a családjának.
– Ennek örülök, fiam – bólint Péter.
Jázmin fejében erősen megkondulnak a vészharangok. Ha már az édesapja így hívja Ádámot, akkor máris olyasmiben bízik, ami több annál, mint amennyit Jázmin Ádámtól akar. Beszélnie kell majd az apjával, nem szeretné, hogy később túl nagyot csalódjon.
Míg megisszák a kávét, nem fárasztják őket tovább, a szó az ebédre terelődik. Ádámot is marasztalnák, de a férfi kimenti magát, mondván, hogy Vanda várja Hanga-bokorban. Ezt a kijelentést Péter elégedett mosollyal nyugtázza, és Jázmin tudja, hogy Ádám máris az édesapja szívébe lopta magát.
Mikor végeznek, Jázmin megvárja, míg Ádám elköszön, aztán megkönnyebbülten kíséri ki a kapuhoz. Mikor kinyitja, a férfi szembefordul vele.
– És most mi lesz? – kérdi Jázmin, megelőzve a búcsúzkodást. Úgy általában véve nem szeret búcsúzkodni. Az egyéjszakás kalandjai során általában még éjszaka lelép, hogy ne kelljen elviselni a reggel kínos szüneteit.
– Majd kereslek – mosolyodik el Ádám, és gyengéden megsimogatja a nő arcát. – Jázmin, szeretném, ha tudnád, hogy a tegnapi volt életem legjobb randija.
– Nekem is – mondja Jázmin, viszonozva a mosolyt.
– Neked ez volt az egyetlen – somolyog Ádám.
– Nem hiszem, hogy ezt felül lehet múlni.
– Mit szólnál hozzá, ha kísérletet tennénk rá?
– Azt hiszem, örülnék neki – vonja meg a vállát Jázmin.
Ádám keze hirtelen a tarkójára csúszik, aztán felé hajol, és ajka szenvedélyesen az ajkára tapad. A csók Jázmin minden érzékét megbizsergeti.
– Csak azt hiszed? – súgja Ádám picit elhúzódva.
– Oké, nagyon örülnék neki – adja meg magát Jázmin, amivel kiérdemel egy újabb gyengéd csókot.
– Nem is volt ezt olyan nehéz kimondani, igaz? – sandít rá féloldalas mosollyal Ádám, mikor elengedi és hátrébb lép.
– Bosszantó vagy – morogja Jázmin.
– Ennyit a lehetetlenről. Szóval most már nem röhögnéd körbe az írót? – kérdi a férfi derűsen.
– Nem, most már morcosan néznék rá, főleg azért, mert még akkor is aranyosnak talállak, amikor épp bosszantasz.
– Tudod, ez a jelző nem valami hízelgő férfiúi mivoltomra nézve – vonja össze Ádám a szemöldökét.
– Eszembe se jutna megkérdőjelezni férfiúi mivoltodat – vigyorog Jázmin, és célzatos pillantást vet Ádám ágyéka felé –, de akkor is aranyos vagy.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt most gyűlölni fogod hallani, de te is aranyos vagy. Elbűvölő és aranyos.
– Igazad van, tényleg gyűlölöm – vágja rá Jázmin.
– Mennem kellene – súgja Ádám, de ahelyett, hogy kilépne a kapun, Jázmin derekára teszi a kezét, és magához húzza. Jázmin rögtön a nyaka köré fonja a karját, és élvezi az ölelés ismerős otthonosságát. Az ajkuk olyan mohón tapad egymásra, mintha legalábbis csak így lennének képesek levegőt venni.
– Vigyázz magadra! – motyogja Ádám apró puszikat hintve Jázmin szája sarkára.
– Te is! – mondja Jázmin, aztán elengedi a férfit, és ezúttal ő lép hátrébb. Nem állhatnak örökké itt, előbb-utóbb muszáj elválniuk, és minél tovább húzzák, csak annál nehezebb lesz.
Ádám sóvárgó mosollyal néz rá, aztán azonban – mintha csak magát győzködné – bólint, és kihátrál a kapun.
– Írok majd.
– Várni fogom.
Nézik egymást, és egyikük sem mozdul. Jázmin megrázza a fejét, elmosolyodik, és bezárja a kaput. Sóhajtva indul vissza a házba, furcsa, de máris hiányzik neki a férfi közelsége. Úgy érzi, kezd veszélyesen belebonyolódni ebbe az egészbe, és a legszörnyűbb, hogy – minden józan érv ellenére – nem akarja, hogy máshogyan legyen. Ádámmal lenni egészen más, mint bárkivel. Csak arra kell vigyáznia, hogy ne szeressen bele.
Csak az a bökkenő, hogy halvány fogalma sincs a szerelemről – honnan fogja tudni, ha mégis beleszeret?

Szív-örvény – 7. fejezet (I.)” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Nem találok szavakat :') Nekem is kell egy Ádám! Komolyan, még a lélegzetemet is visszatartottam a pettingelős résznél.
    Remélem, Jázmin nem riad vissza a jól menő ismerkedéstől a családja miatt!

  2. Nagyon örülök, hogy sikerült úgy megírnom, hogy ilyen erős hatást váltson ki. :)
    Azt hiszem, Jázmint a családja semmiképp nem fogja elriasztani az ismerkedéstől, bár saját maga előbb-utóbb annál inkább…
    Nagyon-nagyon köszönöm a soraidat, örömmel töltöttek el. :)

  3. Szia Szilvi!
    Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett. :)
    Köszönöm, hogy írtál, sokat jelent. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s