Szív-örvény – 4. fejezet (II.)

„Táncolt, egyre táncolt…”

Álomszilánkok mossák életlenné a képet a szeme előtt. Ádám laposakat pislogva fordul a hátára, aztán megdörzsöli az arcát és a szemét, és mikor ezúttal a párna csücske helyett a plafont veszi szemügyre, már tisztán lát. Az ajtó rése alatt halvány szófoszlányok szöknek be a szobába – ha abból indul ki, hogy milyen sokáig képes aludni, valószínűleg már mindenki ébren van. Pedig nem is feküdt le igazán későn, talán olyan éjfél körül értek haza, igaz, aztán még jó ideig álmatlanul forgolódott az ágyban.
Képzeletben újra és újra Jázminnal táncolt, ölelte őt – végül csak az segített, hogy beállt a zuhany alá, és lemosta magáról Jázmin illatát, valamint enyhített a testét tépő vágyon. Jázminra gondolt közben, amitől ugyan van egy kis bűntudata, hiszen olyan, mintha kihasználta volna, de nem tudott nem rá gondolni. Ellenállhatatlanul könnyű volt felidézni az alakját, hiszen a karjában tartotta, most már pontosan tudja, mennyire karcsú és szemtelenül ruganyos a teste. Tudja, hogy milyen a melle gömbölydedsége, ahogy a mellkasának feszül. Ismeri a haja szelíd csiklandozását, és ha erősen koncentrál, akkor azt is fel tudja idézni, milyen ütemben dobogott a szíve.
Varázslatos az a nő. És az a bájos megilletődöttség, amikor Süninek szólította, az, ahogy picit megbillent, mikor olyan hirtelen elfordult – minden annyira vonzó benne, még az is, ahogyan próbál küzdeni a kettejük között izzó vonzalom ellen. Bár Ádám nem érti, miért. Tegnap ezen gondolkodott közvetlenül elalvás előtt, de semmire sem jutott. Egyértelmű, hogy Jázmin nem közömbös irányába – de vajon miért hadakozik ennyire ellene? Nem tud másra gondolni, minthogy haragszik rá azért, hogy nem ismerte fel. Talán, amikor összekoccantak, akkor is ezért fakadt ki olyan dühvel. De talán, ha elég kitartó lesz, végül megenyhül majd, és hagyja, hogy jobban megismerjék egymást. Mert igen, Ádám nagyon szeretné jobban megismerni őt – és persze az sem lenne ellenére, ha ugyanúgy a karjában tarthatná, mint tegnap, csak legközelebb igen hasznos lenne, ha nem lenne körülöttük senki, és mondjuk, ha egy ágy is lenne a közelben…
Nem, most igazán nem gondolhat erre – állítja le magát.
Mennyi lehet vajon az idő?
Nagyot sóhajtva nyúl a telefonjáért, de el is feledkezik az időről, mikor észreveszi, hogy e-mailje érkezett. Felül, a háta mögé nyomja a párnát, nekidől. Nem írhattak a cégtől, ha valami gond lenne, hamarabb hívnák, minthogy e-mailezzenek, és ahogy az e-mailcímet nézi, az sem ismerős.
Megérintve a kijelzőt megnyitja az üzenetet. A szemöldöke már az első soroknál összeszalad. Se köszönés, se bemutatkozás – talán félreküldött e-mailről van szó? Talán nem kellene elolvasnia, végül is, ha nem neki szánták, semmi köze hozzá. A kíváncsiság – és az, hogy az első sorok bűnös mód magukkal ragadják – azonban nem engedi, hogy elszakítsa a tekintetét, bár erre a legkevésbé sem büszke. De csak átfutja, nem mélyed bele, aztán a küldő tudtára adja, hogy elírta a címet.
A következő soroknál rájön, hogy ez a levél talán mégis neki szól. A szemöldöke még jobban összeszalad, aztán elkerekedik a szeme, végül pedig félmosoly kunkorodik az ajkára. Igen, ez a levél nagyon határozottan neki szól, és ha nem lenne annyira kíváncsi, mit rejtenek még a sorok, elkezdené előröl, nemcsak kapkodva, hanem alaposan megrágva a szavakat, a türelmetlenség azonban továbbhajtja.
Mikor a levél végére ér, döbbenten pislogva mered maga elé.
Szüksége van egy kávéra. Ha kávézott és tényleg magához tért, újraolvassa az e-mailt. Ha akkor is azt olvassa, amiről most azt gondolja, hogy olvasta, akkor elhiszi, hogy ez az e-mail tényleg valóságos. Addig nem. Igen, szóval kávé, az kell most.
A mobilt szorongatva kikászálódik az ágyból, felkap egy pólót, hogy mégse félmeztelenül szaladgáljon délben, aztán teljesen lezsibbadva elbotorkál a konyháig.
– Jó reggelt! – köszönti Fanni az asztaltól.
– ’reggelt! – motyogja Ádám kásás hangon, fel se nézve. A pultig nem áll meg, gondolatban még az e-mail sorainál jár, de tényleg nem tudja eldönteni, nem csak képzelte-e, amit olvasott. Kávét tölt egy bögrébe, aztán megfordul, azonban amikor észreveszi a lányát, rögtön magához tér.
Vanda szeme vörös a sírástól, az arca még maszatos a könnyek nyomától.
– Mi történt? – kérdi riadtan Ádám, elfeledkezve minden másról. A konyhapultra teszi a mobilját és a kávét, aztán széket húz a lánya mellé, akinek a kérdés újra könnyeket csal a szemébe. Ádám leül, és magához húzva Vandát szorosan átöleli.
– Tönkretettem Kornél szobáját – hüppögi elmosódott hangon Vanda, és a konyhára komor félhomály borul.
A szoba, ahová Fanni Vandát szállásolta, ugyan már egy ideje nem Kornélé, de néhány holmija még mindig ott van, így továbbra is mindenki az ő szobájaként tekint rá.
– Semmi baj, kicsim – súgja Ádám a lánya hátát simogatva.
– Ne mondd, amíg nem láttad, mit műveltem – nyöszörgi Vanda kétségbeeséstől remegő hangon. A levegő esőillattal telik meg, bús, szétmosott színekkel teli esők illatával.
– Csak egy szoba, Vanda, nem számít – szól közbe Fanni lágyan, de Vanda válaszul csak a fejét rázza.
Ádám kérdőn Fannira pillant, aki szomorkásan elhúzott szájjal bólint – ami valószínűleg azt jelenti, hogy Vanda vigasztalhatatlan.
– Mit történt? Elmondod? – kérdi szelíden Ádám, mert tudja, hogy a lánya megkönnyebbül, ha kibeszélheti magából, ami bántja.
Vanda kicsit elhúzódik, és felnéz az apjára. Ádám szíve fájón összeszorul.
– Nem tudom, rosszat álmodhattam, de nem emlékszem, aztán felébredtem, és Jázmin elkérte az e-mailcímedet, és ennek úgy megörültem, hogy… hogy… – Vanda hangja elcsuklik, összeszorítja a száját, és megint a fejét rázza, közben pedig láthatóan küszködik, hogy visszafogja a heves érzelmeket. Ádám el sem tudja képzelni, hogyan festhet most a szoba, ha az ilyen reakciót vált ki a lányából.
– Majd rendet teszünk, nem tragédia – győzködi Fanni Vandát.
– Mindent tönkre fogok tenni, az egész házat – motyogja önmardosással teli, keserű hangon Vanda. – Talán legközelebb éjszaka ránk omlik, csak mert rémálmom van.
Ádám segélykérőn pillant Fannira. Fogalma sincs, hogy mit kellene tenni vagy mondani, hogy mivel enyhíthetné Vanda bűntudatát.
– Beszéltem Ákossal – lép be a konyhába lelkesen István. – Szorít helyet mindennek, ami esetleg sérülékeny lehet.
Fanni megkönnyebbülten elmosolyodik.
– Hallod, Vanda? Jó lesz így?
Ádámnak fogalma sincs, miről beszélnek, de bármiről is legyen szó, hálát ad érte Istvánnak, mert Vanda visszanyeli a könnyeket, felnéz, és határozottan bólint. A konyha mintha árnyalatnyit kevésbé lenne komor.
– Nagyon szépen köszönöm – sóhajtja. – És ne haragudjatok, hogy miattam…
– Butaság! – szakítja félbe a szabadkozást István. – Nyár végén úgyis szerettünk volna kimenni, és most épp nyár vége van – jelenti ki mosolyogva. – Szóval jót teszel velünk – toldja még meg, mire Vanda ajkán is bátortalan mosoly remeg meg.
– Ugye nem baj, apa? – fordul Vanda Ádám felé.
– Egész biztos, hogy nem – feleli Ádám somolyogva –, de azért beavathattok.
– Kiköltözünk István tóparti házába, Ákosék mellé, a ház szinte üres, csak bútorok vannak benne…
– Jó masszív bútorok – szúrja közbe István Vandára kacsintva.
Vanda ezúttal nem pusztán mosolyog, hanem elpirulva Istvánra vigyorog, ezzel együtt pedig a konyhába mintha visszatérnének a természetes fények.
– István ötlete volt, és… jobban érezném ott magam – magyarázza Vanda. – Ha tudom, hogy semmit sem tehetek tönkre, akkor talán könnyebb lenne, nem görcsölnék úgy rá erre az egészre.
Vanda bizonytalanul lesi az apját, hogy mit szól a tervhez.
– Mikor indulunk? – mosolyodik el Ádám, mire Vanda szorosan átöleli.
– Amint mindannyian összecsomagoltunk – feleli vidáman István. Ádám a férfira pillant, és hálásan biccent neki. Nem tudja, István hogy jött rá, hogy mivel könnyíthet Vanda lelkén, de rájött, és csak ez számít.
Vanda kibontakozik az ölelésből, felpattan, de mielőtt kilépne a konyhából, még visszafordul Ádám felé.
– Apa, írt neked Jázmin? – kérdi kíváncsian, visszafojtott lelkesedéssel, ám a konyha így is mintha szivárványos csillogásban tündökölne.
– Igen – feleli Ádám, de rögtön arra gondol, hogy a levél tartalmát nem lenne célszerű megosztani a lányával, ezért aztán megelőzi a következő kérdést. – De a te címed honnan volt meg neki?
– Facebookon írt – vonja meg a vállát Vanda vigyorogva.
Ádám nem tudta, hogy a lánya és Jázmin ismerősök, de persze lehet, hogy Jázminnak ez az egész épp olyan természetes, mint Vandának. Ha most megkérné Vandát, hogy mutassa meg Jázmin adatlapját, egész biztos, hogy örömmel megtenné. Akkor megtudhatná, hány éves Jázmin, talán sok mást is megtudhatna róla, de ezt csalásnak érezné, ő pedig tisztességesen akar játszani. És végül is most már tudja Jázmin e-mailcímét, írhat neki. Akár randizni is elhívhatja, és talán, ha nem szemtől szembe állnak egymással, a nő nem fogja kikosarazni. Úgy tűnik, e-mailben nyíltabb és közvetlenebb.
Ahogy eszébe jut az e-mail, mintha bizseregne a tenyere, hogy újra a kezébe szorítsa a mobilt. Újra kell olvasnia azt a levelet.
– És? – húzza fel a szemöldökét Vanda kérdőn. Ádámnak egy pillanatra fogalma sincs, miről beszéltek az imént, annyira elmerült a Jázminnal kapcsolatos gondolataiban, aztán persze megérti, hogy Jázminról beszéltek. Jó ég, ez a nő komplett idiótát csinál belőle, pedig ezúttal még csak jelen sincs.
– Nos… hát… – Ádám zavartan megköszörüli a torkát. – Bánnátok, ha csak holnap mennék utánatok? – kérdi, nemcsak Vandához, hanem Fannihoz és Istvánhoz is intézve a kérdést. A szavak hamarabb szöknek le az ajkáról, mint ahogyan az ötlet megfogalmazódna benne, de már nincs mit tenni, kimondta.
– Randizni fogtok? – kérdi Vanda széles vigyorral. A konyhában napfény-ízű meleg árad szét.
– Talán – feleli Ádám nem kertelve, végül is egyáltalán nem biztos, hogy Jázmin igent mond, sőt, ami azt illeti, gyanús, hogy nemet fog mondani. De egy próbát attól még megér. – Biztos, hogy nem bánnád? – Ádám a lányára néz, és a kérdés most nem kifejezetten a randira vonatkozik, hanem inkább Jázminra. Hiába mosolyog Vanda, neki mégis lelkiismeret-furdalása támad, amiért egyfolytában a szomszéd házban lakó nőre gondol, mikor a lányának jelenleg szüksége lenne rá. Nem, talán mégsem kellene most randira hívnia Jázmint.
– Bírom Jázmint, apa, szerintem illene hozzád – jelenti ki Vanda még mindig vigyorogva. – Szóval örülnék, ha összejönnétek, és mielőtt azon kezdenéd magad emészteni, hogy szükségem van rád, és nem vagy mellettem, jelzem, hogy Fanni és István vigyázni fognak rám, holnap te is jössz, és egyébként pedig szeretném, ha boldog lennél.
Ádám meghatottan néz Vandára, aztán feláll az asztaltól, és szorosan magához öleli őt.
– Köszönöm, kicsim – súgja a kislánya fülébe, aki már közel sem olyan kicsi, mint amilyennek ő szereti hinni.
– Nincs mit. Szeretlek, apa – mondja Vanda, aztán elhúzódik, és a szobájába indul csomagolni.
Ádám visszafordul Fanni és István felé. István közelebb lép, és barátian megveregeti a vállát.
– Csinos lány, majdnem annyira, mint Fanni volt, amikor megismerkedtünk, és ha szerencséd van, évek múlva épp olyan gyönyörű lesz, mint most Fanni – jegyzi meg, és érezni, hogy a szavait a lehető legkomolyabban gondolja, nem bókolni vagy kedveskedni akar, István számára tényleg Fanni a legszebb nő a Földön.
Ádám a nagynénjére pillant. Fanni ugyan mosolyog, de a tekintetében mintha aggodalom derengene. Ádám úgy dönt, nem akarja tudni az okát – ha Fanni úgy érzi, mondania kell valamit, majd mond, ő nem fog faggatózni. Hiszen bármit is gondolnak most, nem örökre szóló kapcsolatot keres, egyszerűen csak… hát, ezt még nem tisztázta magában, de nem is most fogja megtenni.
Mikor Ádám egyedül marad, türelmetlenül nyúl a mobiljáért. A kávét maga elé téve leül az asztalhoz, megnyitja az e-mailt, majd lassan és figyelmesen olvasni kezd.
 
Ígérem, nem fogom sokáig rabolni az idődet, de néhány dolgot muszáj tisztáznunk, és ha a közelemben vagy, ez nem megy. Fogalmam sincs, hogy csinálod, de rettenetesen összezavarsz, melletted nem vagyok ura saját magamnak, ami pedig halálra rémiszt, mert soha senki más közelében nem érzek így. Talán melletted azért, mert tizenhárom évvel ezelőtt sebezhetőnek láttál. Szerintem te voltál az utolsó, aki így látott. Nem tudhatod, de aznap reményt adtál nekem, és ezért mindig hálás leszek neked. Azt hiszem, igazából ezért írom most ezt az e-mailt. Meg azért is, mert, ha rólad van szó, a legkevésbé sem bízom magamban.
Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is jó lenne, ha folytatnánk azt, amit elkezdtünk – bár, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mit kezdtünk el. Tulajdonképpen egyáltalán nem értem, miért érdeklődsz irántam, hiszen kiabáltam veled, undok és elutasító voltam, ennek ellenére azonban egyértelmű számomra, hogy akarsz engem. Talán csak testileg kívánsz, de ez nem számít, ahogy az sem, hogy én is kívánlak téged. Nem akarom, hogy közünk legyen egymáshoz, szóval lényegében most azért írok, hátha jobb belátásra téríthetlek, mert attól tartok, ha te nem adod fel, én előbb-utóbb engedek, és ennek nem kellene megtörténnie. Te nem az a fajta férfi vagy, aki egy kapcsolatban csupán egy kellemesen eltöltött éjszakát keres, én viszont az a fajta nő vagyok, aki pontosan csak ennyit akar. Több pasival voltam együtt, mintsem számon tudnám tartani, a férfiaknak az életemben egy éjszaka jut, és ezen nem áll szándékomban változtatni. Szerinted még mindig érdemes vagyok arra, hogy rám fecséreld az idődet?
Ha esetleg úgy gondolod, igen, gondold át még egyszer, de ezúttal alaposabban. Láttad, milyen vagyok, amikor épp dühöngök, szerintem nem vagyok ilyenkor túl kedves – nos, hozzátartozik, hogy az alaptermészetem sem túl kedves. Általában hidegnek tartanak, és igazuk is van. Az, ahogy veled viselkedtem, tőlem nem meglepő vagy váratlan. A rám aggatott „süni” becenév, bár ezt akkor még nem sejthetted, de ma is tökéletesen megállja a helyét. Kétlem, hogy érdemes lenne azért küzdened, hogy jobban megismerj. Nem vagyok érdekes, és ha kihívást látsz bennem, talán jó lenne mérlegelned, megérem-e a befektetett időt és energiát.
Majdnem elfelejtettem, pedig szerintem ez is lényeges: pár évvel ezelőtt lefeküdtem Kornéllal, és ha már itt tartunk, talán azt sem árt tudnod, hogy Adriánnal is (bár akkor még legjobb tudomásom szerint nem voltak rokonok, mondjuk, lehet, hogy az se tartott volna vissza, ezt így nem tudom megítélni). Nem hiszem, hogy be akarnál állni a sorba. Ha mégis, akkor őrültebb vagy, mint gondoltam.
Köszönöm, hogy végigolvastál, és ha rám se nézel, amikor legközelebb találkozunk, ne aggódj, meg fogom érteni. Az, ami régen történt, nem köt minket össze, semmire nem kötelez téged, talán jobb lenne, ha egyszerűen elfelejtenénk. Ahogyan egymást is.
 
Bolond lány, hiszen ezekkel a sorokkal, nyilvánvaló szándékával ellentétben, csak azt érte el, hogy most még érdekesebb legyen. Ádám csodálja a bátorságát, a nyíltságát, az erejét, tiszteli az eltökéltségét és az őszinteségét, és ha lehet, még jobban meg akarja ismerni, mint eddig. Kíváncsi, hogy az a kislány, aki a kavicsot bámulta, ott van-e még Jázminban, szeretné tudni, hogy miért ennyire szigorú magához, szeretné enyhíteni azt a lappangó szomorúságot, amit a sorok mögött érez.
Bár persze néhány dolog azért megdöbbenti. Hogy Kornél és Adrián is… ez, mi tagadás, megmagyarázhatatlan, furcsa érzéseket kelt benne. Fájó szorítást a mellkasában, keserű ízeket a szájában, és valami baljósan gomolygó sötétséget, ami arra sarkallja, hogy törjön-zúzzon.
Féltékeny lenne? Atyaég, igen. És irigy, sőt, talán dühös is. Mindez együtt elég kényelmetlen és zavarba ejtő, de nincs mit tenni, akkor is így érez. Jázmin biztos azért írta meg ezt is, mert azt hitte, ezzel végképp elveszi a kedvét tőle. Be kell neki bizonyítania, hogy nem tántorította el, hogy nem ijesztette meg, és mivel fejezhetné ezt ki jobban, minthogy randira hívja?
Nem szokott mobilon e-mailezni, az sms-ezés sem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé, nemhogy azzal babráljon, hogy hosszabb szövegeket írjon, de most nincs türelme ahhoz, hogy a szobájában elővegye a laptopját, bekapcsolja, megvárja, míg betölt a rendszer, aztán bejelentkezzen az e-mail-fiókjába. Rögtön írni akar, így aztán kissé ügyetlenkedve, de összehoz egy rövid e-mailt.
Kérlek, vacsorázz velem ma este!
Ahogy befejezi, átfut rajta még néhányszor a tekintete. Tétovázik – nem lenne jobb, ha inkább kérdésként fogalmazná meg a vacsorameghívást? –, aztán azonban vállat von, és elküldi az üzenetet. Végül is mindegy, ha Jázmin akar vele vacsorázni, akkor akárhogy önti szavakba a meghívást, el fogja fogadni, ha pedig nem… nos, akkor megpróbálja meggyőzni.
De vajon helyes, hogy ezt teszi? Jázmin egyértelműen kifejezte, hogy mit akar – vagyis, hogy mit nem. Nem akarja őt. Nem, ez így nem igaz, hiszen akarni akarja, csak éppen nem akarja akarni, és ezt elég egyértelműen a tudtára is adta. Tisztességes dolog, hogy ennek ellenére nem hagyja békén? De nem tudja békén hagyni, és ugyan lehet, hogy önáltatás, de úgy érzi, a lelke mélyén Jázmin sem akarja, hogy békén hagyja. Talán csak azt hiszi, hogy nem érdemes a figyelemre és a szeretetre – tizenhárom évvel ezelőtt sem volt semmi önbizalma, talán a látszat ellenére ez nem változott. Talán sosem hitt magában annyira, hogy merjen egy igazi kapcsolatot kockáztatni, talán csak menekülés, hogy egyik férfitól szalad a másikig. Pedig Jázmin érdekes és izgalmas nő, megérdemelné, hogy valaki szeresse.
Ádám ennél a gondolatnál egy pillanatra lefagy, mert rájön, hogy amikor valakire gondol, akkor valójában magára gondol. Úgy érzi, ha Jázmin engedné, tudná őt szeretni. És ez a gondolat halálra rémiszti. Talán meg kellene írnia Jázminnak, hogy az érzés kölcsönös, bár más miatt, de egyformán halálra rémisztik egymást. Jázmin olyasmit hoz elő belőle, amit már nagyon régóta senki, miatta olyasmire vágyik, amire már nagyon régóta nem is gondol. De miért ne adhatnának maguknak egy esélyt? Miért ne deríthetnék ki, mi lesz ebből? Talán csak barátok lesznek, talán jókat nevetnek együtt, talán eltöltenek egymással egy-két éjszakát – ezek közül egyiktől sem kellene félniük. Ha pedig több is kialakul – hát, erre majd gondol akkor, ha így lesz.
Szeretné mindezt megértetni Jázminnal, és meg is fogja tenni, ha lehetőséget kap rá. De előbb megvárja, mit válaszol. Ádám hagyja, hogy elsötétüljön a mobil kijelzője. Belekortyol a hideg kávéba, majd a telefont bámulva egyszerűen csak vár.

Szív-örvény – 4. fejezet (II.)” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Szia Kia!

    Először is, el kell mondjam, gonosz véget hagytál a fejezetnek! :D Most napokig azon agyalok majd, hogy mi lesz a következő részben. :D Ádám szemszögében szeretem olvasni inkább, hogy mi történik. Nem tudom miért, de talán amiatt, mert ő férfi, és férfi módon gondolkozik. És ezt szeretem. :D Jázmin tényleg rászolgált a Süni névre, bár ezt már mondtam, de megint megállapítottam. Kíváncsi vagyok, mikor esnek egymásnak. :D Izgatottan várom a következő részt! :)
    Puszi: Eszti

  2. Szia Eszti! :)

    Néha kellenek az ilyen gonosz végek, így izgalmasabb. :D (Bár azért igyekszem, hogy ne túl sok ilyen legyen, itt muszáj volt, hogy lássuk, mit szól mindehhez Jázmin. :)) Örülök, hogy úgy érzed, Ádám férfi módon gondolkodik – remélem, tényleg. :)
    Azt hiszem, az egymásnak esés már nem várat magára túl sokáig. :) A következő résszel igyekszem. :)
    Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál! :)
    Puszi!
    Kia

  3. Szia Eszti! :)
    Nagyon örülök, hogy jó lett ez a rész is, remélem, a következő is tetszeni fog. :) Igyekszem vele. :)
    Hálásan köszönöm, hogy írtál! :)
    Puszi!
    Kia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s