Szív-örvény – 2. fejezet

„Tudta, hogy nem véletlenül került sor erre a találkozóra…”

Jázmin lába még akkor is remeg kicsit, amikor belépve az árnyas, kellemesen hűvös előszobába felakasztja a fogasra a táskáját. Hiába várt odakint pár percet, még mindig nem érzi úgy, hogy összeszedte volna magát. Máskor – ahogy az a családban szokás – elkiabálná magát, hogy megjött, de most attól tart, elcsuklana a hangja, ezért inkább csendben marad. Lelöki a lábáról a magas sarkú szandált, majd a táska első zsebéből előhúzza a mobilját, a nadrágja zsebébe csúsztatja, és csak aztán lép tovább.
A nappaliból kiszűrődő zajok alapján meg meri kockáztatni, hogy a kisebbik húga és Erik, aki a húga barátja (kizárólag barát) és egyben évek óta „tartozéka” a családnak, megint valami akciódús filmet vagy sorozatot néz. Erik szerint minél több látványos és jól megkoreografált akciójelent van egy filmben, annál jobb – és történetesen nem számít, hogy az akcióban emberek, robotok vagy épp egyéb fura lények, sőt, akár űrhajók vesznek részt. Jázmin a maga részéről jobb szereti, ha kevesebb az akció és több a humor. De Viv és Erik a fura és – Jázmin szerint – teljesen értelmetlen lövöldözős játékokat is szeretik, szóval itt alapvető ízlésbeli különbségről van szó. Kész szerencse, hogy az édesapjuk Jázminnal ért egyet, így a nappalit nem sajátíthatja ki mindig Viv és Erik.
Ahogy belép a nappaliba, meglepi, hogy csak Eriket látja. A férfi ellazulva ül a kanapén, fekete haja teljesen kusza, mintha épp csak az imént ébredt volna. Fekete pólója is gyűrött picit (Jázmin próbálta már meggyőzni Eriket arról, hogy a feketén kívül más szín is létezik, de eddig még nem járt sikerrel), az arca pedig borostás, és úgy egészében véve olyan benyomást kelt, mint aki alig aludt az éjszaka. Valószínűleg ez így is van, Erik – ugyanúgy, ahogy Jázmin – nem veti meg az egyéjszakás kalandokat.
Amikor Erik ránéz, Jázmin zavartan a füle mögé igazítja a haját, aztán viszont rögtön bosszúsan szusszant. Kellett volna még pár perc a teraszon, nem volt jó ötlet, hogy bejött. Mégis miért kellett felbukkannia újra az életében annak a fickónak? És mégis miért van rá ennyire hatással? Mert nem, Jázmin nem annyira naiv, hogy azzal áltassa magát, az ütközés rázta meg ennyire. Odakint, abban a pillanatban talán, de utána, amikor bezárta maga mögött a kaput, már nem azért volt rémült, mert a férfi belehajtott az autójába.
Erik a távirányítóért nyúl, lenémítja a tévét, aztán előre dőlve megtámasztja a térdén a könyökét, és kaján pillantást vet Jázminra. Jázmin tudja, hogy Erik rájött, valami nem stimmel, és előre fél attól, hogy a következő pillanatban a férfi mit fog kérdezni.
– „Gyere, mondd el, mi a baj, béb’, én figyelek rád!”
Jázmin hitetlenkedve elmosolyodik. Erik most komolyan énekel neki? Ez a pasi mindig képes meglepni.
– „Előttem ne legyen titkod, én nem vagyok az apád! – folytatja Erik mérhetetlenül szexis és érdes hangon, jót derülve Jázmin arckifejezésén. – Látom, van valami, ami a szívedet nyomja…”
– Erik, te hülye vagy – neveti el magát Jázmin.
– Bármikor nevezhetsz hülyének, Jázmin, tényleg, nyugodtan, de amikor Tankcsapdát idézek, akkor szentségtörés, ha ilyesmit mondasz – magyarázza komolyan Erik, a végére azonban nem bírja, csak elereszt egy vigyort. – Gyere! – nyújtja felé a kezét, és Jázmin kelletlenül közelebb lép.
Ahogy megfogja Erik kezét, a férfi könnyedén az ölébe rántja. Jázmin halkan sikkant, és megjátszott méltatlankodással Erik mellkasára csap. Válaszul csak dörmögő nevetést kap.
– Ki vele, kislány!
Jázmin megint elmosolyodik. Ha bárki más nevezné kislánynak, valószínűleg kikérné magának, de Erik olyan, mintha a bátyja lenne. Egy jóképű, tetovált, védelmező báty, aki nem mellesleg előszeretettel hívja őt és a húgait kislánynak – mintha a férfi a maga harminckét évével már legalábbis matuzsálem lenne. Közte és Erik között csak három év van, de Jázmin ennek ellenére sem bánja ezt a megszólítást, mert nincs mögötte semmi pejoratív tartalom – ahogy Erik mondja, az egyszerűen csak kedves.
Mikor a férfi belépett a húga életébe (Jázmin a mai napig nem tudja, hogy az akkor tizenhárom éves húga mégis hogyan akadhatott össze egy huszonöt éves rockerrel, ahogy azt sem, hogy miként alakulhatott ki köztük ennyire mély barátság, de így történt), Jázmin fenntartásokkal fogadta. Vivien az első pillanattól fogva rajongott érte, és amikor Jázmin idősebb húga is megszerette a férfit (ami nagy szó, mert Evelin nem kifejezetten az a típus, aki könnyedén a szívébe fogadna bárkit, mindig is inkább visszahúzódó és zárkózott volt), ő is megpróbált vele megbarátkozni.
Nem állítaná, hogy a kapcsolatuk az elejétől fogva zökkenőmentes volt, de mikor megértette, hogy Erik tényleg a legjobbat akarja Viviennek, akkor ő is elfogadta a férfit. Bár ehhez az is hozzájárult, hogy Erik akkor sem mozdult rá, amikor egyszer véletlenül rányitott a fürdőszobában. Jázmin meztelen volt, Erik pedig lebénulva bámulta, majd lesütötte a tekintetét, és valami elnézésfélét motyogva magára hagyta Jázmint.
Pár órával később Erik bekopogott hozzá, leült az ágya szélére, megfogta Jázmin kezét, és bocsánatot kért. Majd kifejtette, hogy Jázmin az egyik leggyönyörűbb nő a világon, akit volt szerencséje meztelenül látni, és bár Jázmin ennek nyilván nem örül annyira, de ő nem bánja, hogy láthatta. Aztán hozzátette, hogy eszében sincs megsérteni Jázmin hiúságát, és más körülmények között minden bizonnyal megpróbálná ágyba csábítani (itt Jázmin felhívta rá a figyelmét, hogy tulajdonképpen épp ágyban van, amivel sikerült megtörni kicsit a feszült hangulatot), de nem teheti Vivien miatt.
Jázmin sosem fogja elfelejteni, ahogy Erik akkor nézett rá, a tekintetéből túlcsordult az őszinteség, és mintha tiszta, csillagfényű ragyogásba vonta volna köztük a levegőt. Akkor értette meg, hogy Eriknek tényleg fontos a húga. És, ugyan Erikre máskor a legkevésbé sem illene a jelző, de abban a pillanatban elképesztően aranyos volt. Valahol akkor kezdődött köztük a testvéries kapcsolat – mint két legidősebb, mindig összefogtak, hogy megvédjék Jázmin húgait, hogy vigyázzanak rájuk.
Éppen ezért nagyon zavarba ejtő érzés Jázmin számára, hogy most ő az, aki felé Erik védelmezőn és aggódón fordul. Nem szokott hozzá, hogy gyenge legyen, most mégis annak érzi magát.
– Nincsen semmi bajom – rázza meg a fejét, és megpróbálna felállni, de Erik nem hagyja.
– Jázmin, olyan sápadt vagy, hogy azt még egy zombi is megirigyelné.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy zombik nem léteznek? – fintorog Jázmin.
Erik felvonja az egyik szemöldökét, és tántoríthatatlan tekintettel fürkészi a lányt.
– Egy tuskó nekem jött – adja meg magát Jázmin dühösen szusszantva.
– Basszus! Megsérültél? – kérdi megrémülve Erik, és lazít a szorításon. Kihasználva az alkalmat, Jázmin kipattan az öléből.
– Úgy nézek ki? – húzza el a száját gúnyosan, aztán azonban látva, hogy a férfi mennyire aggódik, hozzáfűzi. – Jól vagyok, csak kicsit megijedtem – vonja meg a vállát, majd gyorsan témát vált. – A többiek?
– Péter még az egyetemen, Viv pedig odafent csajos napot tart Lillával és Irinával – feleli összeráncolt homlokkal, gyanakodón méregetve őt Erik.
Jázmin megrója magát – csak a zavarodottsága tehet róla, hogy elfelejtette, az édesapja ma előadást tart, és hétvégén ott volt, amikor Vivien és Lilla megbeszélték, hogy ma délután Lilla átugrik hozzájuk. Ez az összeszedetlenség nem jellemző rá, és ezt Erik pontosan tudja.
– Köszönök nekik – jelenti ki sietve Jázmin, majd anélkül, hogy a férfira nézne, már-már menekülésszerűen távozik a nappaliból.
Ó, igen, ezt hívják úgy, hogy szánalmas – állapítja meg magában fanyarul.
A lépcsőn lelassít, és ismét kísérletet tesz arra, hogy összekaparja magát, de a gondolatai akaratlanul is a férfi felé kalandoznak, akinek még a nevét sem tudja. Látja maga előtt a kék szempárt, látja a halvány mosolyt, még a férfi szája és szeme sarkában húzódó ráncokat is fel tudja idézni, és ez megijeszti. Ráadásul a férfira jó hatással voltak az elmúlt évek. Jázmin mindig úgy emlékezett rá, hogy a határozott vonások mögött még felsejlik valamiféle kölykös rosszfiússág, de az évek ezt leradírozták róla, és csak karakteres, sármos vonalakat hagytak maguk után. A férfi tagadhatatlanul jóképű, olyan szemtelen, szívszorítás, érintésért könyörgő módon, ami bármilyen heteroszexuális nőre veszélyt jelentene.
A húga szobája előtt Jázmin egy pillanatra megáll, megrázza a fejét, mintha ezzel elkergethetné az emlékeket, és további tétovázás nélkül bekopog, majd benyit. A lányok Vivien ágyán ülnek, közöttük az ágytakaróra borítva mindenféle nyaklánc, karkötő és fülbevaló. Lilla és Irina netes áruházat működtetnek, és csupa saját készítésű ékszert, illetve egyéb apróságokat árulnak – állításuk szerint ebből nem fognak meggazdagodni, de ahhoz elég, hogy megéljenek, nem nagy lábon ugyan, de ennyit megéri számukra feláldozni azért, hogy azzal foglalkozzanak, ami mindkettejük számára örömöt jelent. Jázmin tiszteli az elhivatottságukat, és igazából kedveli is őket, pedig alig pár hete ismerkedtek csak meg. (És rögtön az elején jót nevettek azon, hogy Viv a legtöbb nyakláncát és karkötőjét tőlük szerezte be.)
A két lány korban Jázminhoz áll közelebb, Viviennel mégis hamarabb megtalálták a közös hangot. Jázmin inkább a lányok bátyjára emlékeztet – Leó olyan, mint ő, csak férfiban. Vagyis nem, ez így nem igaz, hiszen Leó épp most hétvégén költözött össze Jázmin húgával, sőt, őrülten szerelmes belé, szóval innentől kezdve ez az állítás már nem állja meg a helyét. De míg Leó nem volt szerelmes Evelinbe, addig Jázmin úgy gondolta, hogy ők ketten teljesen egyformák – lényegében nincs szívük. Ennek ellenére persze örül, hogy tévedett, mert a húga őrülten belezúgott Leóba, és Jázmin nem hiszi, hogy valaha is túl tudott volna lépni a csalódáson, ha Leó nem viszonozza az érzéseit.
– Képzeld, a lányok ingyen és bérmentve megengedik, hogy válogassak ezekből – közli lelkesen Vivien, ahogy megpillantja Jázmint. Mint oly sokszor, főleg, ha valami miatt nagyon boldog, a köszönésre nem fecsérel időt, rögtön a lényegre tér.
– Ha szeretnél, te is válogathatsz – jegyzi meg vidáman Lilla. Jázmint Lilla mindig egy szivárványra emlékezteti. Egy kisebb tornádóba oltott szivárványra. Többnyire hippis, nagyon színes ruhákat visel, bár fekete haja mindezt egész jól ellensúlyozza, így nem fest úgy, mint egy különlegesen ritka, trópusi madár. Igazából Lilla stílusa sokban emlékeztet Vivienre, eltekintve attól, hogy Viv jobban szereti a sötét cuccokat, ami Jázmin szerint egyértelműen Erik hatása.
– Nem fog – szólal meg Vivien, mielőtt Jázmin bármit mondhatna. – Van egy nyaklánca, gyakorlatilag csak azt hordja, sosem válik meg tőle.
– Ez nem igaz – jelenti ki Jázmin. Ha hajat mos, le szokta venni.
– Megnézhetjük? – kérdi csendesen Irina, zavartan a füle mögé simítva néhány kósza hajtincset. Jázmin az idősebb nővérre pillant. Tulajdonképpen meglepő, hogy ő is itt van – korábban Jázmin azt hitte, Evelin zárkózott személyiség, de amikor megismerte Irinát, rájött, hogy hozzá képest még Evelin is társasági ember. Ha pedig Lilla szivárványba oltott tornádó, akkor Irina olyan virág, ami csak éjfélkor nyílik.
Jázmin egy apró sóhaj kíséretében kigombolja az inge felső két gombját, majd előhúzza az ezüstláncon függő fekete követ. Nem tudja úgy megérinteni, hogy ne jutna eszébe a férfi, aki valami rejtélyes oknál fogva épp most költözik be a szomszédba, és ettől különös mód megsajdul a szíve, de nem vesz erről tudomást. Kikapcsolja a nyakláncot, leemeli a nyakából, aztán Irina felé nyújtja.
– Obszidián – motyogja Irina, ahogy megérinti a fekete követ. A máskor zárkózottságot és visszafogottságot suttogó szürke szempár most élénken csillog. Furcsa, hogy Irinára ilyen hatással van egy ártatlan kő.
– Irina ért a kövekhez – kotyog közbe Viv, aki igen ritkán képes visszafogni magát. – Tudtad, hogy Evelinnek rózsakvarcot adott? – Vivien kuncog, amitől pajkos manóra emlékeztet. – A rózsakvarc az oroszlán köve.
– Oroszlán mint Leó? – emeli meg a szemöldökét Jázmin.
Irina bólint.
– De nem szándékosan adtam, csak… adnom kellett – vonja meg leheletnyit a vállát. – És nem csak az oroszlánhoz tartozik. De azt mondják, szerelmet hoz.
– Nos, Evelinnek bevált – mosolyodik el Jázmin, és bár igyekszik visszafogni, de valószínűleg így is kicsit gúnyosra sikerül a mosoly.
– Te nem hiszel ezekben a dolgokban – állapítja meg Irina mélyen Jázmin szemébe nézve.
– Tényleg nem.
Jázmin a megmagyarázható és kézzel fogható dolgokban hisz, a misztikusság távol áll tőle. Igazság szerint pont ezért igyekszik minden erejével nem gondolni a férfira, mert ha gondolkodna rajta, másra is gondolnia kellene, valami olyasmire, amire a legkevésbé sem akar gondolni. Tulajdonképpen egyszerűbb lenne, ha jelenleg egyáltalán nem gondolkodna.
– Jázmin a tudományban hisz – jelenti ki Vivien a szemét forgatva.
– Magamban hiszek, leginkább – helyesbít Jázmin –, és abban, hogy bármiben is higgyünk, az erőt ad, akkor is, ha mások hülyének néznek minket miatta. Soha senkit nem különböztetnék vagy vetnék meg a hite miatt, bármi is legyen ennek a hitnek a tárgya. – Jázmin Vivienre vigyorog. – Erik például hisz abban, hogy a földönkívüliek köztünk járnak, de sose jutna eszembe ezért vitába szállni vele.
– Ebben én is hiszek – neveti el magát Lilla.
– Veled sem fogok vitatkozni – nevet Jázmin is.
– Megértem, hogy nem akarsz más követ viselni – mondja halkan Irina, és visszaadja a nyakláncot Jázminnak. – Akitől ezt kaptad, fontos szerepet játszik az életedben, és te is az övében.
– Honnan tudod? – kérdi Jázmin összevont szemöldökkel. Soha senkinek nem mondta el, hogy a követ gyakorlatilag véletlenül kapta egy idegentől. Erről csak ő tud, ő és a férfi, aki nem is emlékszik rá – ami tulajdonképpen jobb is így.
– A kő megsúgta neki – böki oldalba a könyökével Lilla a nővérét, aki erre halványan elpirul. Jázmin értetlenül néz rájuk, de nem mond semmit és nem is kérdez. Azt az elvet vallja, hogy amiről az ember nem tud, nem fájhat, és igen, bizonyos esetekben hajlamos a struccpolitikára. Ez most pontosan egy ilyen eset.
– Sose mondtad, hogy kaptad a követ – jegyzi meg tétován Vivien.
– Nem – sóhajtja Jázmin a kőre meredve.
– Miért?
Jázmin nem tudja, mit feleljen. A tenyere közepén heverő követ nézi, pont úgy, ahogyan tizenhárom évvel ezelőtt is nézte, és ahogy akkor, úgy most is arra gondol, hogy volt egyszer régen egy kislány, akinek egy saját, titkos mesét adott ajándékba az anyukája. A mesében a kislányt egy titokzatos idegen, minden érdek vagy alattomos szándék nélkül, kisegítette akkor, amikor a legelveszettebb volt. Tizenhárom évvel ezelőtt Jázmin hinni akarta, hogy újra találkozik majd az idegennel, ahogyan a mesében a kislány is újra találkozott vele.
Erre tessék, most, amikor már a legkevésbé sem akar hinni egy gyerekkori mesében, az mégis mintha valóra válni készülne – ennek pedig Jázmin a legkevésbé sem örül, épp ezért erőnek erejével elhessegeti magától ezeket a gondolatokat, ugyanúgy, ahogy az elmúlt percekben tette, sőt, egyfolytában azóta, hogy felismerte a férfit. Mert ezen tényleg jobb nem gondolkodni.
– Tetszett, hogy ez az én titkom, utóbb pedig már nem tűnt fontosnak – feleli végül, híven az igazsághoz.
– És kitől kaptad? – csillan fel Vivien szeme kíváncsian.
– Nem tudom, nem ismerem – feleli Jázmin, és a szavak valami baljós szomorúságot csempésznek a lelkébe, amit értetlenül fogad, mert amit a férfinak mondott, az igaz: nem akar vele többet találkozni – és ha rajta múlik, nem is fog.
 
– Köszönöm, Fanni – sóhajtja Ádám, és kissé megtörten leül a konyhaasztal mellé.
Fanni férje kávét tol elé, amit Ádám hálás pillantással fogad. Még meg kell szoknia, hogy Fanni nincs egyedül. Nyár elején, Kornél esküvőjén is furcsa volt, hogy Fanni újra férjhez ment, ráadásul a fiatalkori szerelméhez, főleg, mikor István elárulta, hogy mikor Ádám kisbaba volt, tartotta a karjában. Ádám természetesen nem emlékszik a férfira, de most, negyvenkét évesen elég különös érzés volt találkozni valakivel, aki kisbabaként látta őt utoljára.
Eleinte fenntartásokkal fogadta Istvánt, de amikor látta, hogy fülig szerelmes a nagynénjébe (sokszor olyan rajongó odaadással néznek egymásra, mintha nem is érett felnőttek, hanem inkább kamaszok lennének, és Ádám szerint ez aranyos), a szívébe zárta a férfit. Bár ehhez akarva-akaratlan talán az is hozzájárult, hogy Fanni volt férje, Tamás, akire Ádám a mai napig nagybátyjaként tekint, jól kijön Istvánnal. Persze nincs is oka nem örülni annak, hogy Fanni boldog, hiszen jó kapcsolatban váltak el. Tamás csak akkor költözött a fővárosba, amikor Ádám legidősebb unokatestvére az egyetem miatt szintén felköltözött, aztán Tamás már nem költözött vissza, állítása szerint beleszeretett a főváros pezsgő ritmusába.
Ádám az eltelt évek alatt is tartotta vele a kapcsolatot, néha összejártak sörözni, sőt, azt is tőle tudta meg, hogy Fanni újra férjhez ment, és Kornél esküvőjére is együtt jöttek le. Tamás korábban mindig hívta Ádámot is, ha leutazott meglátogatni a gyerekeit, de Ádám minduntalan visszautasította – bár most már nem érti, miért. Az, hogy a házassága gyakorlatilag ebben a házban mondott csődöt, már egyáltalán nem érinti meg. Ugyan furcsa, talán a meglepő sem túlzás, hiszen nyár elején még nem tudta magától elűzni a múltat, de ezúttal egész délután most jut eszébe először az exfelesége, eddig lefoglalta, hogy a szőke szépségre gondoljon, és persze az, hogy minden erejével támogassa a lányát.
Ádám belekortyol a kávéba, aztán Fannira pillant.
– Mit gondolsz?
– Nem lesz neki könnyű – mondja lágyan Fanni –, de szerintem erős lány, meg fog vele birkózni.
– Hálás vagyok, hogy segítesz.
– Ugyan! – legyint Fanni, mintha csak azt mondaná, ez természetes. – Annak idején Lénával is átmentünk ezen, bár mi tagadás, amit ő örökölt, az nem ennyire komplikált.
Ádám örülne, ha most Vandának is csak annyival kellene szembenéznie, hogy akarata ellenére tud dolgokat másokról. Nyilván az sem mindig kellemes, Léna is biztosan megtudott olyasmiket is, amiket inkább nem akart volna tudni, de az ő képessége legalább nincs hatással a külvilágra, közel sem olyan látványos, mint Vandáé. Az, ami vele történik, ettől igazán nehéz. De azért az megnyugtató, hogy Fanni jelenlétében egyszer sem esett az eső, nem dörgött és nem villámlott, inkább szivárványosan derengett a levegő, ami Ádám szerint azt jelenti, hogy Vanda reményt érzett, amikor Fannival beszélgetett, és ez jó. Ahogy az is, hogy Vanda elengedte magát annyira, hogy most békésen aludjon a nappaliban. Még köd se lepte be a szobát, ami határozottan jó jel, vagy legalábbis Ádám annak véli. A ködben van valami baljóslatú titokzatosság, és nem hiszi, hogy a lánya épp nyugodtan alszik, ha közben az érzelmei ködbe burkolják körülötte a világot.
– Te nem akarsz ledőlni? Már előkészítettem neked Iván régi szobáját – mondja Fanni. Az unokatestvére régi szobája nem az a szoba, ahol a felesége megcsalta, bár erről Fanni nem tud, Ádám sosem mondta el neki, mert nem akarta, hogy emiatt kényelmetlenül érezze magát.
– Fáradt vagyok, de nem fizikailag – feleli Ádám. – Azt hiszem, inkább futnék egyet a környéken, ha nem bánjátok.
– Nem, persze – mosolyodik el Fanni, és ebben a mosolyban van valami kedves nosztalgikusság. Fanninak talán eszébe jutott, hogy Ádám édesapja is szeretett futni. Mikor Ádám kisfiú volt, mindig együtt indultak meg esténként, soha nem reggel, mert Ádámot lehetetlen volt korán felkelteni. Az édesapja mindig azt mondogatta, hogy Ádám felől akár a ház is összedőlhetne, ő akkor is nyugodtan hortyogna tovább, és mi tagadás, ez a kijelentés még ma is megállja a helyét. Bármilyen ébresztőt állít be a mobilján, teljesen immunis rá, egyedül a régi fajta, jó hangosan berregő, fülsértő hangú vekker tudja felrázni. (Vanda korábban letöltött neki a netről ilyen hangot, de hiába, a mobil mégis egészen máshogy szól, bár ezzel valószínűleg senki a világon nem értene egyet.)
Ádám felhörpinti a kávé maradékát, aztán az előszobában felnyalábolva a táskáját, elfoglalja a neki szánt szobát. A farmer és az ing helyet rövidnadrágba és atlétába bújik, és előveszi a futócipőjét is, de azt már csak az előszobában veszi fel. Ahogy kilép a házból, mellbe vágja a nyári forróság. Talán várhatna még egy keveset, hátha az éjszaka kiszipolyozza ezt az émelyítő, párás meleget a levegőből, de szeret olyankor futni, amikor a Nap lassan lenyugszik az égen, és a világ megtelik bársonyosan szétomló színekkel.
Mielőtt kilépne az utcára, kicsit átmozgatja magát. A csontjai recsegve-ropogva tiltakoznak, de Ádám nem hagyja magát eltántorítani. Általában nem fut napi rendszerességgel, és ma ráadásnak még attól is egészen elgémberedtek a tagjai, hogy több órát vezetett – és hát persze nem huszonéves már.
A megérkezésükkor kapott Fannitól kulcsot, ő is és Vanda is. Ez a figyelmesség jólesik Ádámnak, bár gyanítja, hogy Fanni nem véletlenül azokkal a szavakkal adta át, hogy „érezzétek magatokat otthon” – ezzel ugyanis gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy ne így tegyenek, mert a nagynénje a szavakkal áll különleges kapcsolatban, bár ezt Ádám sosem értette teljesen. Igaz, általában véve, még azzal együtt is, hogy ebben nőtt fel, elég nehéz elfogadnia ezeket a valóságtól elrugaszkodott dolgokat.
Bezárja maga után a kaput, és a zsebébe teszi a kulcsot, remélve, hogy futás közben nem fogja zavarni.
– Ugye most csak viccel? Mégis milyen őrült fut este, főleg nyáron?
Ádám meglepetten fordul a szomszéd ház kapuja felé. Elmosolyodik, ahogy megpillantja a szőke szépséget, és a testén izgatottság vágtat végig, egy kevés szédítő bizsergéssel karöltve. Fogalma sincs, mikor érzett utoljára hasonlót, hogy mikor volt pusztán egy nő látványa ilyen hatással rá. Ha jobban belegondol, lehet, hogy soha.
A nő enyhén szólva is szűk rövidnadrágot és topot visel, ami Ádám szerint kisebb merénylet, mert az anyag szemtelenül kacéran tapad a nő formás domborulataira – szinte, mintha meztelen lenne. A bőre selymesen barna, és olyan puhának és simának tűnik, ami ingerlően hívogatja az embert, hogy simítson rajta végig.
Ádám nagyot nyel, és próbál a nő melle helyett az arcára koncentrálni. (Pedig nem az a fajta férfi, aki kényszeresen bámulja a nők mellét, természetesen szereti az említett testrészt, de szerinte elég szánalmas és sekélyes dolog, ha egy férfi egy nő mellével folytat beszélgetést, mondjuk, mintha a nők tekintete folyton a férfiak ágyéka felé vándorolna, ami minden bizonnyal zavarba ejtő és kényelmetlen lenne.)
– Amilyen maga is? – kérdez vissza szolid félmosoly kíséretében, őszintén remélve, hogy a nőnek nem tűnt fel, milyen hatással van rá.
– Nem vagyok őrült, csak nem szeretek korán kelni – vonja meg a vállát a nő. Ádámot egyre inkább idegesíti, hogy nem tudja a nevét. Ha lenne értelme, megkérdezné, de erősen kétli, hogy a nő elárulná neki.
– Ha megnyugtatja, én sem vagyok őrült, de a futás megnyugtat, és most szükségem van nyugalomra.
Ádám azon morfondírozik, hogy valamiért másnak tűnik most a nő – fiatalabbnak és törékenyebbnek –, kell pár másodperc, hogy rájöjjön, a smink hiánya teszi. Eddig úgy gondolta, hogy harmincas lehet, most azonban ezt kénytelen lefelé módosítani, és ennek nem örül túlzottan. Ha a nő – lány? – a húszas éveiben jár, akkor gyakorlatilag közelebb áll Vandához, mint hozzá. Nem lesz ez így jó, kezdi magát kiéhezett, kapuzárási pánikkal küzdő pasasnak érezni.
– Nagyszerű, nyilván a nyugalma érdekében maga is legalább annyira szeretne engem elkerülni, mint én magát, szóval maga arra fut, én pedig erre – bök a nő előbb jobbra, majd balra –, és remélhetőleg nem fogunk egymásba futni.
– Szó szerint – mosolyodik el Ádám. – Bár én inkább az ellenkezőjét remélem. Mármint, hogy összefutunk. Megint csak szó szerint. Vagyis részben.
Egek! Tényleg borzasztóan kijött a gyakorlatból, ennél idiótábban már aligha viselkedhetne. Egyedül az nyugtatja meg, hogy a nő mintha mosollyal birkózna (a mosoly veszt, ami nem meglepő, Ádám szerint a nővel szemben bárki és bármi esélytelenül szállna harcba).
– Bocsánat – mondja Ádám, aztán a háta mögé int. – Akkor én arra futok.
Csak egy hajszál választja el attól, hogy még nagyobb idiótát csinálva magából hozzá ne tegye, hogy „nem maga után”. Pedig igazság szerint szívesen futna a nő után. Bámulhatná a fenekét. Ádám egy pillanatra lemondóan behunyja a szemét, és kísértést érez arra, hogy az orrnyergére szorítsa az ujjait – nem hiszi el, hogy ennyire sekélyes gondolatai vannak, mintha legalábbis hormonoktól túlfűtött kamasz lenne.
A nő bólint, aztán jelzésértékkel a fülébe teszi az mp3 lejátszója fülhallgatóját, és egyszerűen hátat fordít. Ádám nem bámulja meg, mert ezt nem érezné tisztességesnek, akkor sem, ha a nő úgy öltözött fel, hogy az már a szemtelenség határait feszegeti.
Elfordul, és tétovázás nélkül megindul. Az utca végére érve már nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzi magát – a futás mindig ilyen hatással van rá. Kitisztulnak a gondolatai, és az élet egyszerűbbnek tűnik. Szereti érezni a földet (jelen eseten az aszfaltot) a talpa alatt, szereti érezni, ahogy az izmai megfeszülnek, ahogy a tüdeje megtelik friss levegővel, szereti a lendületet és a sebességet (gyorsan vezetni is szeret, de ezt általában nem veri nagydobra), és szereti érezni a világba ivódott ízeket és illatokat, amelyeknek máskor sajnos elfelejt figyelmet szentelni.
Nem igazán jegyzi meg az utat, egyik utcáról fordul a másikra, és nem gondolkodik azon, hogy fog visszatalálni. Többnyire bárhol könnyen eligazodik, nem szokott eltévedni. Mintha lenne egy belső iránytűje, ami mindig a helyes irányba vezeti, és ha úgy megy, hogy nem is tudja, merre tart, végül oda lyukad ki, ahová igyekezett vagy ahol épp lennie kell. Soha nem gondolt bele mélyebben, miért is van ez így, természetesnek tűnt számára, és azzal tudta le, hogy egyszerűen csak jók az ösztönei.
Most, miközben egyre gyorsabban lendül a lába, ahogy egyre keményebben csapódik az aszfalthoz a cipője, arra gondol, hogy talán mégsem maradt ki a családi őrületből – meg kell majd erről kérdeznie Fannit. Vajon ilyesmi is lehet különleges képesség? Zavarba ejtő belegondolni, hogy annak ellenére, hogy olyan nehezen fogadja el ezeket a dolgokat, talán ő maga is fura. Bár, ha így is van, neki jobb furaság jutott, mint a lányának.
Ahogy ez felmerül benne, lelassít és kifulladva megáll. Nyomasztja, hogy nem tud segíteni Vandának. Talán, ha kiderülne, hogy ő maga is tényleg más, az Vandának könnyebbséget jelentene, nem érezné magát egyedül. Igen, mindenképpen beszélnie kell erről Fannival.
A térdére támaszkodva kapkod levegőért, aztán felegyenesedik, kihúzza magát és tesz pár lépést. Egy patak feletti hídon áll, jobbra tőle egy erdő húzódik, fölötte pedig narancs-vörös színekben pompázik az ég. Ádám a korláthoz lép, és lazán rátámaszkodik. A naplementék mindig elbűvölik – az élénk színek ellenére van valami magával ragadó bágyadtság abban, ahogy az éjszaka szépen lassan sötétre satírozza az elmúlt napot.
A merengésből szapora és tompa lábdobogás szakítja ki. Amikor megfordul, a nő épp megérkezik a hídra. Látszik az arcán a tétovázás, hogy elgondolkodik azon, inkább megfordul, aztán azonban eltökéltség villan a szemében. Nyilván most határozta el, hogy nem fogja hagyni, hogy a megszokásait befolyásolja egy idegen, akkor sem, ha ezt az idegent nem látja itt szívesen. Ádám eltöpreng azon, hogy a nő arca vajon tényleg ennyire kifejező, és más is könnyedén olvasna róla, vagy csak valamiért ő hangolódott rá ennyire.
– Úgy tűnik, nem szabadul tőlem – jegyzi meg a férfi csendesen, mikor a nő kihúzza a füléből a fülhallgatót.
– Nem, mindig magába futok – mosolyodik el a nő gúnyosan. Ádám úgy érzi, szándékosan választotta pont ezt a szót, mintegy apró szúrásként a korábbi bénázása miatt, de nem bánja. Tetszik neki, hogy a nő figyelt rá annyira, hogy megjegyezze a szavait. Talán épp ezért most higgadtabbnak és magabiztosabbnak érzi magát – bár az is lehet, csak a futás volt rá ilyen jótékony hatással, vagy az, hogy így izzadtan, kipirosodott arccal és kifulladva a nő nem tűnik elérhetetlenül hidegnek.
– Mit szólna hozzá, ha meghívnám egy bocsánatkérő vacsorára? – kérdi Ádám somolyogva. Ezúttal nem akarja magát hagyni – egyrészt tartozik a nőnek, és nem nyugszik addig, míg bele nem egyezik, hogy ő állja a kocsiján esett károkat, másrészt van a nőben valami, ami vonzza magához.
– Randizni akar velem? – kérdez vissza a nő nyíltan. Nem kifejezetten ellenségesen, inkább talán meglepetten. Vajon furcsának találja, hogy randizni akar vele? De hát miért? Gyönyörű, érdekes nő – Ádám azon se akadna fenn, ha kiderülne, hogy naponta többen is randizni hívják.
– Így is mondhatjuk.
– Nem randizom – utasítja el a nő, de van valami a hangjában, ami miatt Ádám nem tudja ezt a kijelentést annyiban hagyni.
– Velem?
– Senkivel.
– Férjnél van? – kérdi a férfi, és a tekintete önkéntelenül rebben a nő keze felé, azonban nem lát gyűrűt. Akár meg is ijedhetne attól, hogy ez megkönnyebbüléssel tölti el.
– Nem, nem vagyok.
– Akkor van barátja?
– Nincs.
– Akkor hogy ismerkedik? – Ádámot őszintén érdekli a válasz. Bár lehet, hogy régimódi, de legjobb tudomása szerint manapság is randizni szokás, ha egy nő és egy férfi jobban is szeretné egymást megismerni.
– Nem ismerkedem – feleli a nő mélyen a szemébe nézve, ami csiklandozós borzongást lop a férfi testébe. Vajon a nő is érez ilyesmit? Abból ítélve, hogy libabőrös a karja, igen – Ádámnak nehezére esik elfojtani egy elégedett mosolyt. Jó tudni, hogy nemcsak a nő van rá hatással, hanem ő is a nőre.
Mereven nézik egymást, a tekintetük néma kérdőjelek sokasága. Mert kérdés nincs, csak sajgó hiány, amit képtelenség értelmezni. Nem ismerik egymást, csupán pár órája, mégis úgy állnak most egymással szemben, mintha vadul és kíméletlenül kapaszkodni akarnának a másikba.
Mikor a nő elkapja a tekintetét, Ádámba csalódottság mar.
– Nem adja magát könnyen, igaz? – sóhajt fel beletörődőn, de igazság szerint most csak még érdekesebbnek találja a nőt.
– Ami azt illeti, igazából túl könnyen adom magam – feleli a nő kíméletlenül egyenesen, és úgy néz rá, mintha azt várná, ezzel alaposan megbotránkoztatja, de Ádám higgadt marad. – Csak nem magának.
Ádám nem érti, mivel vívta ki a nő haragját. Miért ennyire elutasító, mikor egyértelmű, hogy ő is érzi kettejük között a vonzást?
– Tényleg az ütközés miatt haragszik rám ennyire?
A nő tekintetébe mintha sértettség rebbenne, aztán azonban megrázza a fejét.
– Túlértékeli magát. Nem haragszom.
– Most hazudik – jelenti ki Ádám. Nincs bizonytalanság a hangjában, mert nem is érez ilyesmit. A nő hazudik, tudja.
Ádám közelebb lép hozzá. A nő szeme elkerekedik, de nem hátrál. Talán soha, semmilyen kihívás elől nem hátrál meg. Ádám szinte öntudatlanul emeli fel a kezét, és olyan természetességgel érinti meg a nő ajkát, mintha ezt bármikor megtehetné, mintha joga lenne hozzá. Telt, érzéki és bársonyosan puha a nő szája, Ádám pedig elviselhetetlennek érzi a vágyat, ami felőrli a józanságát. Szeretné őt megcsókolni. Akkor is, ha nem ismeri, csak pár órája. Tudni akarja, milyen érzés a nő ajka az ajkán, hogy milyen az íze, hogy van-e benne fanyarság, mint a szavaiban, hogy hideg-e, mint olykor a tekintete. Vagy talán inkább édes és sötét, mint amilyen a hangja?
A nő tekintete Ádám szájára lebben. A közéjük szorult levegő zilált a forróságtól.
– Hogy hívják? – suttogja Ádám. Nem csókolhatja meg úgy, hogy még a nevét sem tudja, ez nem lenne igazán illő – bár talán az sem sorolható az illendő dolgok közé, hogy olyannyira meg akarja csókolni. Ebben a pillanatban ezt a kérdést nehezére esik tisztázni magában.
– Semmi köze hozzá – kapja félre a fejét a nő, és hátrébb lép. A tekintete zavart, a mozdulatai akár egy összetört marionettbábué. – Ne csinálja ezt még egyszer – közli remegős hangon, aztán megfordul, és anélkül, hogy bármi egyebet mondana, elfut.
Ádám összeszoruló szívvel bámul utána. Őrültnek érzi magát, amiért meg akarta őt csókolni, de még nagyobb őrültnek azért, hogy nem tette, és közben egyáltalán nem érti magát. Ő nem szokott letámadni fiatal, ismeretlen nőket az utca kellős közepén csak azért, mert elönti a vágy. Mi a jó öreg ördög ütött belé?

Szív-örvény – 2. fejezet” bejegyzéshez 11 hozzászólás

  1. Váááá, bökje már ki Jázmin, hogy ismerik egymást, vagy Ádám jöjjön rá, váááá :D
    Amúgy Vanda képessége nekem nem teljesen világos. Meg fogunk erről többet tudni?

  2. :D Előbb-utóbb kiderül, de azt hiszem, nem Jázmin fogja elárulni. Túl makacs. :)
    Vanda képességéről lesz még szó bőven, ha nem is ebben a történetben, hát majd akkor, amikor ő kerül sorra. :) De tulajdonképpen annyi a lényege – leegyszerűsítve -, hogy az erőteljesebb érzései valamilyen formában “testet” öltenek a közvetlen környezetében. Például esik, ha kétségbeesik, ha fáradt vagy szomorú, köd képződik körülötte és ehhez hasonlók. :) Lesznek bonyolultabb és egyszerűbb formák is, némelyik egyértelmű – eső, villámlás, hó, stb. -, de akad majd olyan is, ami elég visszafogottan jelenik meg, például hallani lehet a tűz pattogását, felmelegszik vagy lehűl körülötte a levegő, esetleg őszi avar illatát érezni, szóval mindenféle ilyesmi. :)
    Nagyon köszönöm, hogy írtál! :)

  3. Szia Kia!

    Ez nagyon szupi egy rész volt! :D Annyira kíváncsi vagyok, hogy mikor tudják már meg, hogy “ismerik egymást”!! És, már megint gonosz véget hagytál,remélem, gyorsan hozod a következőt. Nagyon vicces, ahogy egymással viselkednek, Ádám gondolatain jót derülök mindig, bár Jázmin sem marad le tőle sokkal. :D Vanda képessége nagyon tetszik nekem, bár szegény, eléggé megijedhetett tőle.
    Képzeld, van egy Jázmin nevű osztálytársam, és kicsit hasonlít Jázminra. ;)Bár inkább a tulajdonságaiban. :) Siess a következő résszel, kérlek! :D
    Puszi: Eszti

  4. sziaaa kia!
    huha ez is nagyon izgire sikerült ismételten szerintem ez lesz talán az egyik legküzdősebb történet mivel talán a lányok közül jázmin az eddigi legmakacsabb illetve önállóbb meg ádám se hiszem hogy az a könnyű eset lenne a szerelemben a multbeli rossz tapasztalat miatt. Tudod egyet utálok a fejezeteidben de azt nagyon….mégpedig hogy olyan hamar véget érnek ;) és mindig megöl a kiváncsiság hogy vajon hogy folytatod:)
    puszi eszti

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s