Szív-örvény – Prológus

„Nézd inkább ezt a követ, Andzsin-szan. Hallgasd, ahogy nő.” (James Clavell – A sógun)

Tizenhárom évvel ezelőtt…
 
Ha meghallaná, hogyan nő ez a szürke, piszkos kis kavics, talán képes lenne arra, hogy kizárja magát a világból – töpreng Jázmin, elmélyülten meresztve a szemét az előtte heverő kavicsra. Igyekszik úgy tenni, mintha nem szorulna össze a torka, mintha nem mosódnának össze pillanatokra a színek a szemébe gyűlő átkozott könnyek miatt.
Koncentrál, a kedvenc könyvére gondol, amit nyáron az édesapja ajánlására olvasott el, majd amikor befejezte, rögtön újra is kezdte, mert annyira megszerette. Vannak részek, amelyeket kívülről megtanult, nem kifejezetten azért, mert akarta, a szavak egyszerűen csak beleragadtak a fejébe.
A kis kavicsot véletlenül vette észre az előbb, és minthogy képtelen volt eltüntetni a szeméből a könnyeket, úgy döntött, valahogy meg kell nyugodnia, mielőtt hazamenne, ezért aztán most itt ül a földön törökülésben, a térdén megtámasztott könyökkel, összekulcsolt ujjaira támasztott állal, a követ nézi, de hiába, nem hall semmit.
Összerezzen, mikor mellette egy autó parkol le a szomszéd ház elé, de nem foglalkozik vele. Reméli, hogy bárki is érkezett, megteszi azt a szívességet neki, hogy viszonzásul nem fordít figyelmet rá.
Ajtó csapódik, aztán Jázmin lépteket hall. A látóterébe edzőcipő tolakodik.
– Helló! Minden rendben?
Jázmin felnéz az előtte álló férfira. Magas, jó kiállású és helyes fickó, a vonásai karakteresek, hangsúlyosak, az arca kicsit borostás, de ez határozottan jól áll neki. A haján arany fényben játszanak a napsugarak, kék szeme pedig vidáman csillog. Ha nem lenne már ránézésre is sokkal-sokkal idősebb nála, valószínűleg igazán vonzó férfinak találná. Igazából biztos, hogy annak találná, hiszen ez a férfi olyan, mint egy igazi szőke herceg, mármint, amolyan mai szőke herceg, páncél helyett póló és farmer, fehér ló helyett autó, de azért a többi stimmel. Jázmin elrejti az ajkára kívánkozó fintort. Lehet, hogy a férfi vonzó, de ő már kislányként sem rajongott a bajba jutott királylányok megsegítésére rohanó szőke hercegekért. Mindig sokkal jobban bírta, ha a királylánynak volt annyi esze, hogy maga küzdje le az akadályokat. Sőt, igazából jobban szerette azokat a meséket, amik nem királylányokról és hercegekről szóltak, hanem inkább állatokról. Talán nem véletlen, hogy a biológia az egyik kedvenc tárgya.
A férfi türelmesen néz rá, nem rezzen, nem mozdul – mintha komolyan gondolná a kérdését. A mosolya kedves – Jázmin egyedül ezért dönt úgy, hogy szóba áll vele, ami persze nem jelenti azt, hogy neki is kedvesnek kell lennie.
– Úgy nézek ki, mint akinél éppen minden rendben van? – kérdez vissza elhúzott szájjal.
– Nem – mosolyodik el halványan a férfi, és továbbra is kedvesen néz rá.
– Akkor miért kérdezed? – emeli meg a szemöldökét Jázmin kihívóan. Nem tudja, miért csinálja, végül is ez a pasi csak törődik vele, ki tudja, miért.
– Próbáltam udvarias lenni – vonja meg a vállát a férfi, ahogy visszalépve az autójához felnyitja a csomagtartót.
– Nem is ismerjük egymást.
A férfi lehajol, néhány tincse a homlokába hullik.
– Azokkal is ilyen tüskés vagy, akiket ismersz? – pillant Jázminra játékos tekintettel, és Jázmin gyomra mintha zsugorodni kezdene. Határozottan különös érzés.
– Nem, általában nem, csak most épp nem teng túl bennem az öröm és a boldogság – jelenti ki Jázmin fanyarul. Mostanában általában véve nem teng benne túl az öröm és a boldogság, és ahogy erre gondol, megint könnyek szöknek a szemébe. Zavartan elfordítja a fejét, és inkább a mellettük magasodó, őszi színekben pompázó fát nézi. A levelek erezetét fekete árnyékká rajzolja a Nap, a sötét vonalakat lemondástól és szomorúságtól telt színek ölelik körbe. A levelek veszendőségről és elmúlásról suttognak, ahogy a szél incselkedve játszik velük. A szelíd, beletörődő hangok Jázmin egész lényét átjárják.
– Segíthetek? – kérdi a férfi lágy hangon, és Jázmin kelletlenül visszafordul felé. Erős akar lenni, gyűlöli, hogy könnyek csorognak az arcán, de nem törli le őket. Nem fogja szégyellni magát a könnyeiért – soha semmiért nem akarja szégyellni magát. Naná, ha ez ilyen egyszerű lenne…
– Mint említettem, nem ismerjük egymást. Ennyi erővel akár baltás gyilkos is lehetsz – morogja Jázmin.
– És ha azt mondom, hogy nem vagyok baltás gyilkos? – mosolyodik el a férfi, miközben a sporttáskáját a földre teszi.
– Egy baltás gyilkos is minden bizonnyal ezt mondaná.
A férfi telt hangon, jóízűen felnevet. A szeme sarkába mosolyráncok gyűlnek, ami valamiért elbűvöli Jázmint – igazán kedves mosolyráncok. Jázmin ajka akarata ellenére felfelé kunkorodik. A férfi derültsége ragadós, akár a méz, és a hangja is legalább olyan sűrű és simogatón édes.
Aztán a férfi a fejét rázva lecsukja a csomagtartót, majd közelebb lépve hozzá egy zsebkendőt nyújt felé. Jázmin először nem akarja elvenni, de győz a praktikusság – szüksége van a zsebkendőre. Elveszi, elhalón motyog egy köszönömöt, és kifújja az orrát.
– Tudod, nem vagyok bőgőmasina, csak szar napom van – szegi fel az állát dacosan Jázmin. Szándékosan használ csúnya szót, pedig általában nem beszél csúnyán. Mostanában azonban ezzel védekezik. Ha csúnyán beszél a felnőttekhez, azok ezen fennakadnak, és elfelejtik arról faggatni, hogy mi bántja, Jázminnak pedig ez így nagyon is megfelel. Persze ez se válik be mindenkinél, a szüleinél például egyáltalán nem. Ezért is nem akar most hazamenni, előbb le kell kicsit higgadnia.
A férfi tekintetét a megértés mossa szomorúvá.
– Olykor mindenkinek van szar napja.
Jázmin elmosolyodik, ahogy a férfi megismétli a szavait. Bár nem ismeri ezt a pasit, mégis úgy érzi, hogy nem kifejezetten az a típus, aki sokat káromkodna. Olyan idegenül és furcsán hangzik a szájából a csúnya szó, szinte már komikusan.
A lány hirtelen nem tudja, mit mondjon, talán ezért lehet, hogy kicsúszik a száján az igazság.
– A suli maga a pokol. – A hangja szétfolyik az ősz színeitől keserédes levegőben, a szavak magukba isszák a lassan elbomló színeket, és maguk is visszhangosan keserűek lesznek.
A férfi meglepetten pillant rá, mire Jázmin megenged magának egy gúnyos félmosolyt.
– Mi van? A te idődben nem szekálták a gyengébbeket?
– De, előfordult – bólint a férfi komolyan. – De te nagyon szép lány vagy, a pergő nyelved alapján butának se gondolnálak, és azt hiszem, elég talpraesett vagy ahhoz, hogy ne hagyd magad bántani. Nem tűnsz gyengének. Az egyetlen, ami elriaszthat másokat tőled, hogy tüskés vagy. Egy igazi kis süni.
Jázmin megilletődve néz a férfira.
– Szerinted szép vagyok? – kérdi lehelet-halkan, már-már félve. A szülein kívül soha senki nem állította még róla, hogy szép, ez a jóképű idegen pedig olyan egyszerűen mondta ki, mintha ez nyilvánvaló tény lenne.
– Ezzel kapcsolatban bántanak? – vonja össze a szemöldökét rosszallón a férfi.
Jázmin nem felel, a szája vékony vonallá préselődik. Nem akar erről beszélni. Nem akarja elmondani, hogy mióta iskolás, mindig bántják. Mert túl könnyen tanul, mert túl okos – nem mintha erről tehetne, egyszerűen csak jók az adottságai. Azt már megszokta általánosban, hogy ezért piszkálják, már alig érinti meg – felvértezte magát, és a tanulásra összpontosít, mert a tanulás megnyugtatja. Ami persze nem jelenti azt, hogy megértené az embereket. Szánalmasan ostoba, ha az emberi kapcsolatokról van szó, ostoba és nevetségesen naiv. És nem tud mit kezdeni azzal, hogy megalázták, hogy otromba tréfa céltáblája lett. Ő, a nyomi stréber.
„– Komolyan azt hiszed, hogy kellene egy olyan lány, mint te?”
Jázmin megrázza a fejét. Pokoli, hogy ezek a szavak még mindig visszhangot vernek a fejében, hogy még mindig kegyetlenül kísértik. Miért is hitte el, hogy a gimi egyik legmenőbb fiúja beleszerethet? Annyira dühös magára, mérhetetlenül dühös. Bár elfelejthetné az egészet. Bárcsak ne súgnának össze a háta mögött, bárcsak ne nevetnének rajta…
– Igen, szerintem tényleg szép vagy, Süni – guggol le hirtelen mellé a férfi, kirángatva Jázmint az önostorozásból. A lány elmosolyodik a szokatlan becenéven, a mellkasában pedig édes melegséget érez.
– Köszönöm – bólint, és kicsit megenyhülve néz a férfira, bár azért abban nem biztos, hogy az idegen nem pusztán vigasztalni akarja-e, mindenesetre, ha így is van, célt ért vele, mert most picikét jobban érzi magát.
– Miért bámultad azt a kavicsot? – kérdi hirtelen a férfi, átható tekintettel nézve Jázmin szemébe. A lányt foglyul ejti a kék szempár élénk csillogása.
– Hallgattam – feleli őszintén. Várja, hogy a férfi meglepődjön, hogy értetlenül visszakérdezzen, de az ismeretlen csak elmosolyodik, aztán a zsebébe nyúl és előhúz valamit. Ahogy a lány elé tartva kinyitja az öklét, a tenyerén egy nagyobbacska, fekete kő hever.
– Néha hallom, hogyan nő – mondja a férfi.
Jázmin szeme elkerekedik, nem számított rá, hogy a férfi tudni fogja, mire utalt, de látja a tekintetében a megértést. Ő is olvasta a könyvet, Jázmin kedvenc könyvét, és ez megmagyarázhatatlan érzéseket ébreszt a lányban. Valamiféle kötődést, vagy talán inkább sorsközösséget. Ráadásul van egy saját köve, amit talán mindig magánál hord. Mégis mennyi lehetett az esélye annak, hogy a házuk előtt egy ilyen emberbe botlik?
– Neked adom – mosolyodik el a férfi, és hüvelykujjával végigsimít a kő sima, csillogó felületén, aztán előrébb nyújtja.
– Nem adhatod nekem – rázza a fejét Jázmin.
– Neked nagyobb szükséged van rá.
– Akkor sem. Nem ismersz.
– Lehet, Süni, de attól még neked akarom adni. Tisztelj meg azzal, hogy elfogadod.
A férfi olyan kedvesen mosolyog, hogy Jázmin képtelen tovább tiltakozni. Remegő kézzel nyúl a kő felé. Ahogy elveszi, az ujjai egyetlen röpke pillanatra a férfi tenyeréhez érnek, és ez valami ijedten cikázó remegést csal a testébe.
A lány a szürke kavics felé nyúl, amit pár perccel ezelőtt olyan meredten bámult.
– Akkor ez legyen a tiéd. Csak egy kis kavics, de ha elég sokáig hallgatod, ahogyan nő, egyszer talán kő lesz belőle – közli, de szinte rögtön el is pirul, mert úgy érzi, butaságot mondott. Pedig nem az a pirulós fajta, ez inkább a nagyobbik húgára jellemző.
A férfi azonban nem neveti ki, elveszi a kavicsot, majd a tenyerére fekteti.
– Köszönöm, nagy becsben fogom tartani – mondja halkan, aztán összezárja a kezét, és Jázminra pillant. – Tudod, talán azt hiszed magadról, hogy te is csak egy kavics vagy, de szerintem, ha megérsz rá, gyönyörű kő lesz belőled.
Jázmin elmosolyodik, ezúttal tiszta szívből és őszintén. Talán a szavak abszurdak, de soha senki nem mondott még neki ilyen szépet és kedveset.
– Igazán szép mosolyod van, Süni, egy nap ezzel sorra töröd majd össze a férfiak szívét, higgy nekem.
A férfi feláll, felkapja a földre ejtett sporttáskáját, Jázmin felé biccent, aztán elindul a szomszéd ház felé.
Jázmin nem néz utána. Csak akkor fordul arra, amikor hallja becsukódni a kertkaput. Elmélázva figyeli a férfi magas alakját, ahogyan határozott, céltudatos léptekkel halad a ház bejárata felé. Vajon mit keres itt? Kicsoda ő? Nem kérdezte meg a nevét, és ezt most nagyon bánja.
Mikor a férfi bezárja maga után a ház ajtaját, Jázmin a tenyerében szorongatott kő felé fordítja a figyelmét. Mosolyogva nézi. Mosolyogva, és régóta hiányolt, békés nyugalommal a lelkében.
 
Ádám még akkor is mosolyog, amikor nesztelenül leteszi az előszobában a táskáját. Van ebben a lányban valami, a tüskéssége ellenére is, ami ellenállhatatlanul aranyos. Sajnálja őt, sajnálja, amiért szomorú, de bízik benne, hogy valamelyest sikerült felvidítania. Tényleg szép lány, mézszőke hajjal, bájos vonásokkal, és Ádám egyáltalán nem érti, hova tették a mai fiatalok a szemüket. Mégis miért bántanának egy ennyire okos és gyönyörű teremtést? Ha ő lenne tizenéves, kezét-lábát törné, hogy ez a lány a barátnője lehessen.
Megrázza a fejét, lelöki magáról a cipőjét, aztán nagyon óvatos léptekkel a nappali felé indul. Bekukkant, de a helyiség üres, úgyhogy továbbmegy a szobák felé. Aggódik a felesége miatt. Meglepetésként érkezett, mára még nem várta, de sikerült hamarabb elszabadulnia. Egyedül a nagynénjének szólt, hogy érkezik, bár mikor kiderült, hogy a felesége nem érzi jól magát, elbizonytalanodott, hogy tényleg jó ötlet-e váratlanul beállítania, de aztán úgy döntött, marad az eredeti tervnél, és nem szól az érkezéséről.
A ház kulcsait a nagynénje az állatkertnél adta át. Ádám kislánya ujjongva kapaszkodott az apja nyakába, és kérte, hogy menjen velük megnézni a zsiráfokat. Ádám elmagyarázta Vandának, hogy a mami lehet, hogy beteg, ezért hozzá kell sietnie. Vanda akkor közölte, hogy biztos annyira örül majd annak, hogy Ádám megérkezett, hogy rögtön jobban lesz. Igazság szerint Ádám is ebben bízik.
A szobához igyekszik, ahová a nagynénje mindig elszállásolja őket, ha náluk vendégeskednek, de furcsa zajok ütik meg a fülét, így majdnem az ajtó előtt megtorpan. Összevonja a szemöldökét és összeszorítja a száját. Szorongó, feszült balsejtelem telepszik a szívére. Behunyja a szemét, és képtelen megmozdulni. A zihálás, amit hallani vélt, nyögésbe fullad. A felesége szokott így nyögni, és a legkevésbé sem olyankor, amikor épp rosszul érzi magát.
Ádám megrázza a fejét. Lehetetlen. Nem hallhatja azt, amit hallani vél. Nem.
Elveszetten és tétován mozdul meg. Mintha igazából egészen máshol akarna most lenni. A keze mégis a kilincshez ér. Úgy látja a saját kezét maga előtt, mintha egy lassított felvételen nézné. Lenyomja a kilincset. Szinte semmi hangja nincs, ő legalábbis nem hallja, csak a bentről szűrődő zajokat és a fülében őrülten doboló vért. Kicsit meglöki az ajtót, hogy kinyíljon, de nem készül fel a látványra.
A levegő a tüdejében reked, és úgy érzi magát, mintha kívülről figyelné a jelenetet. Mert ez nem történhet meg. Ez csak valami rémálom. Fel fog ébredni. Fel kell ébrednie. Mert lehetetlen, hogy a gyönyörű felesége, az édes, hétéves kislánya édesanyja, itt és most, betegséget színlelve, a rokonai házában, egy idegen férfi karjában épp nagyon is élvezi az életet. Ez egyszerűen nem lehet valóság.
Ádám nem akarja, a kép mégis a tudatába ég, érzi, hogy sosem fogja tudni onnan kitörölni, hogy sosem felejtheti el. A felesége összekuszálódott haja, ringó csípője, ahogy vadul és önfeledten lovagolja a kigyúrt testű férfit, a bőrén csillogó verejték, behunyt szeme, a melle, amit egy idegen kéz markol… Ez a kép most már örökké kísérteni fogja.
Ádám nem szólal meg, szinte már szenvtelenül, zsebre dugott kézzel nézi, ahogy a felesége épp a csúcsra ér. Keze a zsebében lévő kis kavicsot markolja, a kavics éle a tenyerébe váj, és ebben a pillanatban határozottan örül annak, hogy az ő simára csiszolt obszidián kövét annak a kislánynak adta, mert most kell ez a fájdalom a tenyerében, kell ahhoz, hogy elhiggye, valóság az, amit maga előtt lát.

Szív-örvény – Prológus” bejegyzéshez 10 hozzászólás

  1. Úúúú… ez nagyon… vááá… nem találok szavakat.
    Már tegnap kiszúrtam, hogy a történetcímek közé felkerült, hogy “Szív-örvény”, azóta lelkesen vissza-visszanéztem, mikor érkezik a kezdés. Egyszerűen imádtam. Jázmin érzéseit nagyon átéreztem, különösen ennél a mondatnál: “– Komolyan azt hiszed, hogy kellene egy olyan lány, mint te?” Mert ilyet, majdhogynem szó szerint, nekem is mondtak osztálytársak annak idején. :(
    Ádám nagyon szimpatikus, és a végén szinte nem vettem levegőt, amikor rajtakapta a feleségét. Iszonyat jól írtad le, hiába na, hozod a színvonalat. Nagyon várom a folytatást!

    U.i.: Nagyon cuki becenév a Süni ^^

  2. Most hatalmas, igen boldog vigyor van az arcomon. :) Minden történetkezdésnél mindig aggódom picit (jó, igazából minden fejezet előtt mindig aggódom picit :D, de az első fejezetek mégis félelmetesebbek kicsit), szóval nagyon-nagyon örülök, hogy nem találsz szavakat. :)
    Sajnálom, hogy kaptál ilyen jellegű mondatokat. Szerintem elég gonosz dolog, sose bírtam elviselni, ha bántanak vagy megaláznak valakit, és igazság szerint azt sem értettem soha, hogy ez miért jó annak, aki ezt teszi. :(
    Örülök, hogy Ádám szimpatikus. :) (Még alig ismerem, de biztos vagyok benne, hogy én nagyon fogom szeretni. :) És hát persze remélem, hogy nem csak én. :)) Köszönöm szépen, egészen belepirultam a dicséretbe. :) Bízom benne, hogy a színvonalat sikerül megtartanom (ha nem, lehet bátran figyelmeztetni, hogy kapjam össze magam :D).
    A folytatással igyekszem, örülök, hogy várod, és nagyon-nagyon hálásan köszönöm a soraidat. :)

    Ui.: igazság szerint van egy könyv, ahol ezt a becenevet már biztosan ellőtte a szerző, nem tartom kizártnak, hogy több is, de annyira illett ide, nem tudtam kihagyni. :) És hát az az egyik kedvenc könyvem, úgyhogy talán belefér, hogy ennek tudatában én is alkalmaztam ezt a becenevet. :)

  3. Mondtam màr, hogy imàdlak? Nem??? Akkor most mondom! Egyszerűen imádlak így ismeretlenül Téged, az összes történetedet, a stílusodat, a szavaidat, az érzelmeket, amit közvetítesz, ahogy leírod őket. Áldom azt a napot, mikor ràtalàltam a blogodra. Nagyon sok szép pillanatot okoztàl màr nekem.
    Bocs, hogy ömlengtem, de ez màr olyan régóta ki akart jönni belőlem. :-)

  4. Csatlakozom az előttem szólóhoz! Én is imádlak! Azóta tudok újra írni – persze csak lassan, magamnak – , amióta olvasom a történeteidet <3 Mert azzal, hogy magával ragad minden sorod, az ihletet is visszaadtad nekem. Köszönöm!

  5. Ó, nem is tudom, mit mondjak. A nagyon köszönöm kevésnek tűnik, de jobb szavakat nem találok, így hát nagyon köszönöm. Nagyon-nagyon. Jólesik és sokat jelent, amit írtál, és… áh, nem, ezt nem tudom kifejezni. :D Igazság szerint boldoggá tettél az ömlengéssel, szóval ne kérj bocsánatot, elmondhatatlanul örülök a soraidnak. :) Tényleg nagyon-nagyon köszönöm. Örülök, hogy így érzel. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s