Szív nélkül – 12. fejezet (I.)

„Hát jöjj utánam bátran, hogyha rám bízod magad…” (Macskarisztokraták – Thomas O’Pamacska)

Evelin könnyes szemmel megöleli Julikát. A kedves, gömbölyded asszony szelíden megpaskolja a hátát.
– Édesanyád büszke lenne rád – súgja a lány fülébe.
– Tényleg így gondolod? – húzódik el Evelin, és kicsit szipogva megtörli az orrát a kézfejével. Nem éppen elegáns vagy illő mozdulat, de Julika kisbaba kora óta ismeri, úgyhogy biztosan elnézi neki.
– Kicsikém, ő szerette ezt csinálni, ez a közös álmunk volt, és mindketten büszkék voltunk, hogy megvalósítottuk, de te másra vagy hivatott, és ha még köztünk lenne, ezt ő is pontosan ugyanolyan jól látná, mint én. Nem kell az ő álmát élned, én pedig felveszek majd valakit a helyedre, bár persze azért hiányozni fogsz.
– Azért az még odébb van – jegyzi meg Evelin elmosolyodva. – Az idei jelentkezésről már lekéstem – teszi hozzá picit elszomorodva.
– Ameddig maradsz, örülök, hogy itt vagy – mondja gyengéden Julika.
Evelin boldog, hogy már most szólt a döntéséről, semmiképp sem szerette volna, ha az édesanyja legjobb barátnője úgy érzi, hogy cserbenhagyta. Most, hogy az édesapjával és Julikával is beszélt, megkönnyebbült. Igazából évek óta nem volt ilyen felszabadult – hiszen végre tudja, hogy mit akar kezdeni az életével! És ezt Leónak köszönheti, ha ő nem említi… Tulajdonképpen, így utólag, egészen furcsa, hogy neki magának sosem jutott eszébe, hogy gyerekekkel foglalkozzon. Az elmúlt napokban sokat töprengett azon, hogy vajon miért nem, és végül arra jutott, hogy igazából bele sem gondolt a lehetőségeibe, mert úgy érezte – bármilyen butaságnak tűnjön is –, hogy amíg itt dolgozik, addig az édesanyja mintha jobban vele lenne. Pedig az édesanyja mindig vele van, bárhol legyen is – sőt, ha gyerekekkel fog dolgozni, továbbadhatja azokat a meséket, amelyek valaha az anyukájában születtek meg, így aztán ugyanúgy őrizheti őt és ugyanolyan közel érezheti magához, mint itt, a virágboltban.
A lány tegnap este, a teraszon ülve Leónak is elmesélte, hogy mire jutott, és nagyon örült, amikor a férfi helyeselte a tervét, sőt, mintha büszkének tűnt volna. Ez adott valami plusz energiát és eltökéltséget. Mert az elhatározásában persze biztos (pedig mikor Leó először felvetette, ösztönösen taszította el magától a gondolatot, csak később töprengett el rajta, akkor viszont olyan egyértelmű volt és olyan bizonyosság járta át, hogy attól tele lett önbizalommal), de mégiscsak van benne egy kis aggodalom, hogy talán már túl késő, hogy tanulni kezdjen. Hiszen huszonhét éves, mások ilyenkor már befejezik az iskolát, nem elkezdik.
De mikor Leónak felsorolta ezeket az aggodalmait, a férfi vigyorogva közölte, hogy általában nem néz ki huszonhétnek, úgyhogy emiatt kár aggódnia. Aztán komolyabban hozzátette, hogy szerinte bátor, hogy bele akar vágni, hogy mer váltani, kilépni a megszokottból, és bár lehet, hogy idősebb lesz, mint a csoporttársai, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy tudja, olyasmiért tanul, amit igazán szeretne. Azzal foglalkozni, hogy ki mit gondol, pedig nem más, mint időpazarlás. (Jó, hát Leó igazából úgy fogalmazott, hogy „azt pedig le kell szarni”.)
Mikor Evelin megköszönte Leónak, nemcsak ezt, hanem mindent, a férfi csak hümmögött, és nem vett tudomást arról, hogy ő is kellett hozzá, hogy a lány úgy döntsön, óvónő szeretne lenni. Furcsa, hogy Leó sosem akarja elismerni a saját érdemeit, pedig igazán csodálatos ember…
Leóról persze eszébe jut, hogy a férfi már minden bizonnyal vár rá, úgyhogy sietve elköszön Julikától, majd szaporán dobogó szívvel, lendületesen kilép a virágüzletből – még a nyomasztó, fülledt meleg és a fenyegetően tornyosuló, sötét viharfelhők sem szegik kedvét –, és mosolyogva fordul a biciklije felé.
Evelin izgatott várakozással néz a délután elébe, most sokkal több idejük lesz együtt (szombaton nincsenek nyitva egész nap), mint más napokon. Elcserélte a pénteket, hogy segíthessen a költözésnél – nem lett volna muszáj, de Evelin szívesen ment, és hát így jobban megismerhette Leó húgait, ezáltal pedig Leót is (és ahogy a férfi a húgaival bánik, az nagyon szívet melengető). Cserébe ugyan be kellett vállalnia a szombatot, ami sokkal forgalmasabb, de a tegnapi nap annyira jó volt, hogy abszolút megérte. Az este is jól sikerült, csak éppen mindketten nagyon fáradtak voltak az egész napos pakolás és cipekedés után, ezért Leó hamarabb hazament, mint általában. De most előttük az egész délután, amitől máris mintha villámok cikáznának szét Evelin testében – pedig még fogalma sincs arról, mit fognak csinálni, de ez nem is igazán számít, a lényeg, hogy kettesben lehet Leóval.
Leó most is a falat támasztva vár rá – pontosan úgy, ahogy a héten minden egyes délután –, és már-már bűnösen jól néz ki. Ezekben a pillanatokban Evelin úgy érzi, be kellene tiltani, hogy valaki ennyire vonzó legyen, mert mégsem helyénvaló, hogy neki minden értelmes gondolat kiröppenjen a fejéből, amint megpillantja a férfit…
Ahogy közelebb ér, Leó feltolja a feje tetejére a napszemüvegét, és lusta mosollyal az ajkán magához húzza Evelint, hogy aztán úgy csókolja meg, hogy a lány mindenestül beleremegjen. Aztán persze magával roppant elégedetten, kuncogva elengedi Evelint, aki kissé megtántorodva megrovón néz a férfira. Leó mindig ezt csinálja vele, és bár Evelint valahol mélyen bosszantja, hogy ennyire látványosan hatással tud rá lenni, de leginkább csak egy szédült, bolond mosollyal az ajkán nyugtázza, hogy Leóval csókolózni mindig ugyanolyan elképesztő.
– Szia, édes!
– Szia, Leonárd!
Leó elhúzza a száját, aztán hirtelen mozdulattal összeborzolja a lány haját. Evelin nevetve hátrébb lép. Az elmúlt héten szokott rá, hogy mindig Leonárdnak szólítsa a férfit, ha ő édesnek nevezi. Úgy érzi, sokkal komolyabb és mélyebb köztük a kapcsolat annál, hogy a férfi egy semmitmondó jelzővel illesse, amit tulajdonképpen bárki másnak is mondhatna (és egyébként is szereti a nevét – ha pedig Leó mondja, attól mindig megugrik kicsit a szíve).
Igaz, arról nincs meggyőződve, hogy a férfi is ugyanígy vélekedik a kapcsolatukról, mert olykor még mindig tesz egy-egy olyan megjegyzést, ami arra utal, hogy csupán azért van vele, hogy végül az ágyában tudhassa. Például, amikor piócát halászott a vízből, közölte, hogy mit meg nem tesz egy férfi azért, hogy hanyatt vághasson egy nőt. Evelin igyekszik ezeket a megjegyzéseket nem túl komolyan venni – ugyanakkor maga előtt nem tudja letagadni, hogy csakis azért nem hagyott lehetőséget arra, hogy lefeküdjenek egymással, mert túlságosan is fél attól, hogy mi lesz utána. Szeret Leóval lenni, jobban is, mint azt – az előzmények tekintetében – épeszűnek lehetne nevezni. Sokkal-sokkal jobban. Lehet, hogy csak másfél hete volt az a szerda, amikor Leónál maradt éjszakára, azóta a férfi mégis az élete része lett. Olyannyira, hogy Evelin már elképzelni sem tudja, milyen lesz nélküle.
A lány kilakatolja a biciklit, beleteszi a táskáját a kosárba, majd Leóra pillant, aki ellöki magát a faltól, és ahogy Evelin elindul, mellészegődik.
– Tegnap este megnéztem azt a filmet a hadsereggel meg Shakespeare-rel – szólal meg Evelin Leó felé lesve. A film pár nappal ezelőtt került köztük szóba, mikor kiderült, hogy Evelin nem rajong Shakespeare-ért – Leó szerint nagyban fel lehetne dobni Shakespeare oktatását a filmmel –, és Evelin tegnap, miután Leó hazament, nem tudott elaludni, úgyhogy végül megnézte.
– Tetszett? – kérdi a férfi kíváncsian. Evelin úgy érzi, hogy ennél talán több is van a hangjában, de nem igazán tudja megfejteni, hogy mi.
– Igen, nagyon. Még a Hamlethez is kedvet kaptam. Fogalmam sincs, mikor nevettem utoljára filmen ennyit – vigyorodik el.
– És sírtál is? – kérdi kajánul Leó. Ezen azóta szórakozik, mióta Evelin elpityeredett egy filmen, amin szerinte lehetetlen sírni. De volt benne egy tényleg, igazán megható jelenet – bár jó, hát igazából kevés olyan film van, amin Evelin nem tud egy picit szipogni. Nem tehet róla, ő ilyen meghatódós fajta. Egyébként pedig Leó valószínűleg egyetlen filmen sem sírna soha. Sőt, igazából Evelin abban sem biztos, hogy a férfi egyáltalán tud sírni. Leó erre csak annyit mondott, hogy gyerekként se sírt soha. Csak mosolygott. Sötéten és gúnyosan. Itt Erik közbeszólt, hogy maradjanak már csendben, szeretné nézni a filmet (mert filmezni többnyire nem kettesben szoktak, hanem Viviennel és Erikkel, bár legtöbbször kikészítik őket, mert se Evelin, se Leó nem tudja befogni közben a száját, valami közlendőjük mindig akad).
– Igen, sírtam is, picit – vallja be Evelin megadón, majd ábrándosan hozzáteszi: – Szeretem ezeket a régi filmeket.
Leó hirtelen megtorpan. Mikor Evelin is megáll és felé fordul, a férfi megrökönyödött arcával találja magát szembe.
– Régi? Ezt most komolyan mondod?
– Hát… azért nem mai film – vonja meg a vállát Evelin. Tényleg nem mai, még a kép minősége sem volt olyan, mint a mai filmeké.
– De „régi”? – fakad ki Leó. – Evelin, Charlie Chaplin vagy Humphrey Bogart filmjei régiek, de ez azért attól még távol áll. Egyébként meg, ha így nézed, amit a múltkor végigszenvedtem a kedvedért, az is régi.
– Nem is szenvedtél rajta – tiltakozik Evelin –, figyeltelek, többször is mosolyogtál. Amúgy meg nem mondtam, hogy bármi bajom van a régi filmekkel, szeretem őket. Sőt, ha jobban belegondolok, a legtöbb kedvenc filmem 2000 előtt készült.
– És azok neked régiek? – emeli meg a szemöldökét Leó. Evelin imádja, amikor ezt csinálja. Valamiért így még vonzóbb. – Akkor szerinted én mi vagyok? Őskövület?
Evelinnek nagyon nehezére esik, hogy komoly arcot vágjon.
– Szó, mi szó, nem vagy már mai csirke.
– Csirke? – kérdez vissza Leó, és a szemöldöke még magasabbra szökik.
Evelin nem bírja tovább, elneveti magát. Nagyon szereti Leóban, hogy mindig képes megnevettetni. Szereti, igen. Tulajdonképpen valahol itt kezdődik a gond – gyakorlatilag mindent szeret Leóban, és ez… hát igen, ez olyasmi, amibe nem gondol bele, mert ha megtenné, mindenféle felelőtlen ígéretekre is gondolnia kellene, így hát inkább csak átadja magát a pillanatoknak, és egyszerűen élvezi, hogy Leóval lehet. A többi miatt majd aggódik akkor, ha már van is oka aggódni.
Leó pár pillanatig még tartja magát, aztán azonban ő is nevetni kezd. Közelebb lép Evelinhez, fél karral átöleli, és egy könnyű puszit nyom a homlokára. Evelinben benne akad a nevetés. Ezek az apró gesztusok mindig kizökkentik kicsit, és mostanában már jobban zavarba hozzák, mint amikor Leó épp valami pajzánságot sugdos a fülébe. Mert az ilyen gesztusok összetartozásról mesélnek…
Kézen fogva indulnak tovább. Ahogy a zebrához érnek, az égen gyülekező felhők a Nap elé kúsznak. Mélyről jövő, fenyegető dörgések szaggatják szét az eddigi nyugalmat, és a szél is heves lökésekkel támad fel.
– Ez el fog minket kapni, ne üljünk be valahová, míg elvonul? – kérdi Leó.
Evelinnek ehhez nincs igazán kedve. Kettesben szeretne lenni a férfival.
– Egy kis esőt csak kibírunk – feleli, bár a hangja bizonytalan, mert ahogy felnéz az égre, csak hömpölygő, sötét, egymásba kapaszkodó és szinte örvénylő felhőtömegeket lát.
Mikor a lámpa zöldre vált, tétován szemerkélő eső kíséri a lépteiket, és a levegő súlyosabbnak és párásabbnak érződik. Mire belépnek a temető kapuján, már ömlik az égből a víz – mindketten pillanatokon belül bőrig áznak. Az eső sűrű, nagy cseppekben zuhog, és egyáltalán nem úgy tűnik, mintha alább akarna hagyni. A levegőben harcot vív egymással a nyár bágyadt forrósága és a friss hűvösség – elég hamar az utóbbi kerekedik felül.
– Jól sejtem, hogy nincs nálad esernyő? – kérdi Leó megemelve a hangját, hogy a dörgések, a zuhogás és a szél tépte falevelek sustorgásának zaja mellett is érteni lehessen a szavait.
– Ha lenne, szerinted még nem vettem volna elő? – kérdez vissza Evelin nevetve, aztán hirtelen megtorpan. Hiszen ez csak eső, és már úgyis mindegy, felesleges rohanniuk.
– Most mit csinálsz? – néz rá értetlenül Leó. Az arcán patakokban folyik a víz, néhány sötét tincs a homlokára simul.
Evelin letámasztja a biciklijét, majd Leó felé fordul. A férfi pólója csuromvíz, a mellkasára tapad és kirajzolja az izmait.
– Táncoljunk – kéri a lány.
– Evelin, esik – közli a férfi meghökkenve, és úgy néz a lányra, mintha éppen most ébredt volna rá, hogy Evelin fejében valami nagyon nem tiszta.
Evelin újra felnevet, kitárja a karját, majd vidáman megpördül.
– Jó érzés – kiáltja, ahogy a hideg kis cseppek a bőrére záporoznak. – Kérlek, táncolj velem!
– És mit óhajtasz? Keringőt? Vagy inkább szteppeljünk? Esetleg foxtrott?
Evelin kacagva közelebb lép Leóhoz, és könnyedén a férfi nyaka köré fonja a karját. A férfi ösztönösen öleli át, és húzza magához.
– Csak… táncolj velem – súgja Evelin Leó fülébe, aztán kicsit hátrahajolva a férfi szemébe néz. Leó elmosolyodik, és a lány tudja, hogy megadta magát. Varázslatos és egészen hihetetlen, hogy Leó minden őrült ötletét elfogadja, sőt, a magáévá teszi és vele együtt váltja valóra.
Evelin Leó vállára hajtja a fejét. Ahogy a férfi szorosabban öleli, és a fejére hajtja a fejét, érzi forró leheletét a bőrén. Nem a hidegtől és a rátapadó vizes ruhák érintésétől borzong meg.
Leó halkan dúdolni kezd. A hangja édes, bársonyos simogatás. A lány testében forróság ébred, és hirtelen arra vágyik, hogy ne itt legyenek a temetőben, hanem valahol máshol, és lehetőleg meztelenül…
Leó csak dúdol tovább, és szelíden ringatja Evelint, miközben a lány az érzéseivel viaskodik. Annyira vágyik rá, hogy Leónak adja magát. Múlt hét szerda óta vörösben izzik minden éjszakája, és úgy ébred, hogy a lába között sajogva lüktet a vágy. Egyre nehezebb magát megtagadni a férfitól…
A dallam lassan kúszik be a gondolatai közé, és észre se veszi, mikor kezd ő is dúdolni, csak akkor eszmél, mikor a lágy, könnyű hangok ismerősen bizsergetik a száját.
– Te… A Szépség és a Szörnyeteg-ből dúdolsz… – jegyzi meg a felfedezés örömével.
– Igen.
– Te ismered azt a mesét? – húzódik el leheletnyit Evelin.
– Egyébként elég nehezen tudnék dúdolni belőle, nem gondolod? – Leó megint megemeli a szemöldökét, mint általában, ha gúny kapaszkodik a hangjába.
Evelin nem talál szavakat. Ez a férfi… ő…
A temetőben táncolva, miközben zajos, szürke sustorgássá mosódik körülöttük a világ, Evelin nem tagadhatja tovább önmaga elől, hogy szerelmes. Szereti Leót. És bár az ajkára kívánkozna a szó, mégis ez az egyetlen, amit itt és most nem mondhat ki. Nem teheti.
– Ez… – Muszáj valamit mondania, meg kell szólalnia, mindegy mit, csak valamit, mielőtt olyasmit ejtene ki a száján, ami mindent tönkretesz…
– Ha most azt mered mondani, hogy romantikus, szörnyet halok – morogja Leó.
– De… – Evelin belekapaszkodik ebbe a felvetésbe, mert így legalább elterelheti a figyelmét.
– Édes, ez nem romantikus. Zuhogó esőben táncolunk a temetőben. Ez színtiszta őrültség. És olyan hideg van, hogy még a farkam is összezsugorodott.
– Tényleg? – kérdi Evelin, bár kicsit elpirul. Általában ez történik, ha Leó… férfiasságára gondol. Mert ilyenkor mindig eszébe jut, hogy milyen volt érinteni, hogy milyen volt érezni a tenyere alatt, ahogy megremeg, hogy milyen volt, amikor gyönyört adott a férfinak. És aztán arra gondol, hogy milyen lenne, ha ezt együtt élnék át…
– Nem, a te közeledben ritkán művel ilyesmit – vigyorodik el szemtelenül Leó. – Csak nyomatékosítás céljából mondtam.
Evelin úgy érzi, célszerűbb, ha visszatereli a témát, mert ha a gondolatai így folytatják, az ki tudja, hova vezetne.
– Szóval akkor nem romantikus – jelenti ki a lány.
Bár tulajdonképpen olyan rossz lenne, ha végre megadná magát? Hiszen semmi másra nem vágyik jobban.
– A leghatározottabban nem – állítja Leó.
Igazából, ha betartaná az ígéretét, akkor most el kellene hagynia a férfit.
– Akkor csak azért csinálod ezt, hogy az ágyadban tudhass?
De hogy tehetné meg ezt addig, amíg nem adta magát neki? Amíg nem élték át egymás ölelésében a tökéletes boldogságot? Mert az lenne, Evelin ebben biztos. Tökéletes boldogság.
– Mi másért?
Csak egy éjszaka, egyetlen egy, mielőtt betartja az ígéretét, ennyi mindkettejüknek jár… És talán Leó… De nem, erre nem szabad gondolnia, most még nem. Majd…
– Fogadjunk – szólal meg lassan Evelin Leó szemébe nézve –, ha azt mondanám, menjünk hozzád, és vegyünk együtt egy forró fürdőt, rögtön romantikusabbnak látnád ezt a pillanatot.
Leó tekintetéből vágy szökik elő, a körülöttük zuhogó eső mintha halkan sisteregne.
– Ezt akarod?
– Ha te is…
– Evelin, ha most feljössz hozzám, akkor… én a legkevésbé sem leszek tovább úriember, ez… már meghaladná a képességeimet.
– Jó – mosolyodik el félénken a lány.
– Tessék? – A férfi úgy néz rá, mintha nem igazán hinné el, amit hall.
– Le akarok veled feküdni, Leó – jelenti ki vágytól megremegő hangon a lány.
– Biztos vagy benne? – Leó csak leheli a kérdést.
– Igen.
– Miért döntöttél így?
– Számít?
– Igazából nem.

Szív nélkül – 12. fejezet (I.)” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Váh, de szentségeltem, amikor egyszer csak megszakadt a fejezet… :D
    Tetszett az a rész, ami Evelin útkereséséről szól, hogy végre ráébredt, mivel foglalkozna igazán. Ez nálam is aktuális, ráadásul én is huszonhét éves vagyok, és néha félek, hogy már nem maradt időm megkeresni, megtalálni, amivel tényleg szívesen foglalkoznék (suli után rögtön munkát kellett vállalnom, kb. mindegy volt, mit, mert a családdal nagyon nehéz anyagi körülmények között éltünk. Most vagyok abban az életszakaszban, hogy rá kellene jöjjek, merre tovább.)
    Na mindegy, ez csak egy kis kitérő volt, de jólesett, adott némi erőt. :) Köszönöm!

  2. Megértem. :) Nagyon szerettem volna egyben hozni ezt a fejezetet, csak tegnap végül elúsztam az idővel, és már nem fért bele…
    Nagyon örülök, hogy pont ezt a részt emelted ki. :) Mikor megírtam elgondolkodtam, hogy kell-e bele, de úgy éreztem, ez is hozzátartozik a történethez, és hogy pont ez adott Számodra egy kis erőt, az nagyon sokat jelent. Egyébként átérzem a helyzetet – sose tudtam, hogy az íráson kívül mivel is foglalkozhatnék, pedig sok szempontból hasznos lenne, ha lenne valami más is, szóval olykor még elgondolkodom rajta (aztán mindig arra jutok, hogy én csak írni szeretnék :))…
    Ebben a témában amúgy Leóval értek egyet – szerintem sosem késő. Valaki mesélt egy történetet, valami riport készült egy kilencven vagy száz év körüli nénivel, aki azt mondta, hogy ha tudja, hogy eddig él, akkor hetvenévesen még annyi mindenbe belevágott volna, de akkor úgy volt vele, hogy már minek – szerintem ez tanulságos. No, de nem akarok itt nagyon filozofálni, a lényeg, hogy őszintén kívánom, hogy sikerüljön megtalálnod azt, ami boldoggá tesz. :)

  3. Szia! Írtam màr neked, de ehhez a könyvhöz még nem. Adriàn fan vagyok, a Papírszív a kedvenc történetem. De! Ez lesz a màsodik kedvencem. Szóval mostmàr Adriàn és Leonàrd fan vagyok. :-D Imàdom, ahogy írsz. Gyönyörűen fogalmazol, kicsit mindig belesajdul a szívem, mikor olvason a soraidat. Persze jó értelemben. Az én életemben kicsit megkopott a szerelem, pontosabban csak àtalakult, amin nem is csodàlkozom, mert nagyon régóta vagyunk együtt a pàrommal. Mikor a soraidat olvasom, eléggé hiànyzik a dolog. :-( Persze ettől függetlenül boldog vagyok, de…. Na, mindegy is, befejezem a lelkizést. :-) Egy szó mint szàz, nagyon szeretem az íràsaidat, boldoggà tesz, mikor olvasom őket. Leót és Evelint hàny részesre tervezed?
    Évi

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s