Szív nélkül – 8. fejezet (I.)

„De szólok a nagy változásról…” (Az oroszlánkirály – Készülj hát)

Evelin incselkedve, játékosan néz fel Leóra.
– Azt hiszem, mégiscsak megérdemli, hogy behívjam.
– Folytatásban reménykedsz? – kérdi gúnyosan a férfi, de nem bántón, inkább aranyosan. Mintha ő épp ugyanúgy reménykedne abban a bizonyos folytatásban…
– Lehet – kunkorodik felfelé Evelin szája.
– Elég könnyű téged levenni a lábadról – jegyzi meg somolyogva Leó.
– Igazán?
Evelin szándékosan meglepetten megemeli a szemöldökét, és úgy kérdez, hogy azzal egyértelműen a férfi tudtára adja, hogy nem ért vele egyet. Végül is a legkevésbé sem könnyen kapható – vagy mégis? Amikor először találkoztak, hagyta, hogy a férfi megcsókolja, és hát tegnap is hagyta (akarta), de nem ment el vele sem először, sem másodszor. Evelin úgy gondolja, hogy bár mindketten tudják, hova tart a kettőjük dolga, de csak ezért még nem könnyű levenni a lábáról. Vagy lehet, hogy rosszul látja? De hát végül is mi számít könnyűnek? Ő legalább próbálja megismerni Leót, mielőtt ágyba bújna vele, ez csak számít, nem? Vagy ettől függetlenül mégiscsak könnyűvérű? Hiszen tudja, hogy többet nem remélhet egy érdekes és izgalmas kalandnál…
– Boszorkány vagy – nevet fel Leó telt és mély hangon, mely jólesőn végigborzolja Evelin idegszálait és melegséget csempész a szívébe. A férfi nevetése újra és újra ámulatba ejti – akár egy örökkévalóságig tudná hallgatni.
– Igen, ezt már volt kedves megjegyezni – mondja fanyarul, bár egyébként tetszik neki, amikor a férfi boszorkánynak nevezi. Ez olyan, mintha erős lenne, mintha bátor lenne, és hát mi tagadás, Leó mellett néha tényleg így is érzi magát.
– Tévedés, én sosem vagyok kedves.
Evelin majdnem vitába száll Leóval, mert szerinte a férfi sokszor igenis kedves, de inkább csak megrázza a fejét, és előveszi a kulcsát. Kinyitja a kaput, betolja a biciklijét és a fal mellé állítja (majd később hátraviszi a garázsba), aztán visszafordul, hogy bezárja a kaput, de megtorpan, mikor azt látja, hogy Leó még mindig a kapu előtt szobrozik.
– Nem jön?
– Még nem hívtál.
– Mi maga, vámpír? – kérdi derűsen a lány.
– Néha túl élénk a fantáziád.
– Nem néha – rázza meg a fejét nevetve Evelin, mert ezt igazán kár tagadni, és erre valószínűleg már Leó is rájött.
– Tényleg? – kérdi a férfi, mint aki meglepődött, majd elsötétül a tekintete. – Akkor mesélhetnél nekem arról, hogy amikor az ágyadban…
– Elég! – tiltakozik elpirulva Evelin. – Jöjjön inkább.
– Köszönöm – bólint somolyogva Leó, aztán belép a kapun.
– Fogadjunk, hogy erre ment ki az egész – jegyzi meg Evelin, ahogy gyanakodva méregeti a férfi roppant elégedett arcát.
Leó somolygása vigyorrá szélesedik.
– Nem vagyok én Pom Pom, hogy csak várjak meg kísérgessek.
Evelin egy pillanatra meghökken, aztán kirobban belőle a kacagás.
– Istenem – nyögi –, nem hittem volna, hogy maga valaha egy mesére fog hivatkozni.
– Miért? A Pom Pom gyerekkorom kedvenc meséje – mondja tettetett sértettséggel a hangjában a férfi.
– Maga volt gyerek?
– Ott a pont.
Evelin bezárja a kaput, majd egymás mellett indulnak hátra a bejárat felé. A lány még mindig fel-felkuncog, miközben beérnek a házba. A kinti forróság után nagyon jólesik az előszoba nyugodt hűvöse.
– Sziasztok, megjöttem! – kiáltja el magát Evelin. Náluk az a szokás, hogy mindig szólnak, ha hazajöttek, és hát elég hangosan, mert a ház is nagy, és ki tudja, hogy éppen ki és hol van.
– Leó is velem van – fűzi hozzá valamivel halkabban, de azért még így is erős jelzésértékkel. Nem szeretné, ha valamelyik családtagja olyasmit bátorkodna mondani, ami zavarba hozhatja őt Leó előtt, vagy ami kínosan érintené – szóval biztosabb jelezni, hogy nincs egyedül.
Evelin ugyan reménykedett, hogy a kijelentése nem tart majd számot különösebb érdeklődésre, de persze hiábavaló, ostoba remény volt ez. Végül is hozott ő valaha haza férfit? És a kérdés merőben költői.
– Nézd, a lovag – bukkan fel Vivien a nappali ajtajában.
– Készítsük az ásókat? – lép mögé Erik vigyorogva.
Evelin kicsit aggódva Leóra pillant, de a férfi derűsen néz, úgyhogy megnyugszik. Viviennek és Eriknek talán kicsit morbid humora van, amit persze nem mindenki fogad el egykönnyen (Evelin nemcsak vigyázni szokott a környékbeli gyerekekre, hanem néha együtt is tanul velük, főleg gimisekkel, és akad köztük olyan, aki kifejezetten fél a húgától és Eriktől, pedig hát Vivien szinte velük egykorú).
– Pörkölt lesz vacsorára, nokedlivel és uborkasalátával. Van kedve velünk tartani? – kérdi Evelin papája előlépve a konyhából.
– Nem szeretnék zavarni – feleli Leó magához képest egészen udvariasan.
– Nem zavar. Szerintem a gyerekek élvezik, hogy szekírozhatják – mosolyodik el Péter Vivienre és Erikre pillantva.
Evelin látja León, hogy nehezen fojtja vissza a vigyorgást, azonban ahelyett, hogy válaszolna, ránéz.
– Szeretnéd, hogy maradjak, édes?
– Kértem már, hogy ne hívjon édesnek – közli Evelin hidegen, de a hatást nagyban rombolja, hogy elpirul.
– Azt hiszem, az ásó ide kevés lesz – szólal meg felnevetve Erik.
– Körbevezethetnéd Leót a házban – mondja Péter, bár érződik a hangján, hogy nehezen fojtja vissza a nevetést. Evelin nem tudja, hogy a papája min szórakozik jobban: azon, hogy Vivien és Erik Leót piszkálja, vagy azon, ahogy Leó őt. (Mert Evelin tudja, egyszerűen érzi, hogy az apukájának tetszik, hogy Leó kicsalogatja őt a zárkózottságból. Mostanában néha finoman szóba hozta, hogy aggódik Evelin miatt, amiért magányos, hogy szeretné, ha boldog lenne, így aztán számára nyilván üdítő változás, hogy a kislánya most hazahozott egy férfit.)
– Nem hiszem, hogy túlzottan érdeklődne a házunk iránt – morogja Evelin mereven és célzatosan az édesapjára nézve.
– A ház egy szobája nagyon is érdekel – szól közbe Leó szemtelenül.
– Ugye tudod, hogy most a te szobádra célzott? – kuncog Vivien.
– Igen, Vivien, tudom.
– Akkor mire vársz? Miért nem mutatod meg neki?
– Mert ahhoz a szobához semmi köze.
– Pedig szeretném, ha lenne – hajol Leó közelebb Evelinhez. – Különösen az ágyhoz.
– Nem zavarja, hogy édesapám is hallja a szavait? – csattan fel a lány.
– Szerintem édesapád nagyon is jól szórakozik – kuncog Leó, mire Evelin a papájára kapja a tekintetét. Péter tényleg küzd a mosolygással.
– Apa?
– Mi tagadás, nem rossz a műsor – vonja meg a vállát Evelin apukája. – Egészen olyan, mintha színházban ülnék.
– Megyek átöltözni, maga pedig addig maradjon nyugton – közli Evelin hűvösen Leóra pillantva, aztán hátat fordít, és amilyen gyorsan csak tud, felszalad az emeletre, azonban hiába a sietség, hallja, hogy mögötte mindenki nagy egyetértésben felnevet.
Evelin a szobájába érve rögtön a tolóajtós szekrényhez lép. Leveszi az inget és a melltartót, elővesz egy sportmelltartót, és épp csak felveszi, amikor kopogás zavarja meg.
– Igen! – kiált ki, arra gondolván, hogy úgyis csak Vivien akar rátörni, mert nyilván emészti a kíváncsiság, hogy miként kerül ide Leó megint. Igazából Evelin azon csodálkozik, hogy tegnap Vivien nem jött át este faggatózni, bár lehet, azért nem tette, mert mikor Evelin hazaért, még Erik is itt volt…
Evelin mosolyogva fordul az ajtó felé, de benne akad a levegő, ahogy megpillantja, ki is surran be ravasz mosollyal az ajkán a szobába.
– Mit keres itt?
– A fürdőszobát – vigyorodik el Leó, jelezve ezzel, hogy eszében sincs mosdóba menni, csupán ezzel a kifogással szabadult el lentről.
A férfi bezárja maga után az ajtót, majd keresztbe fonja a mellkasa előtt a karját és nekidől. A tekintete Evelin arcáról a mellére siklik, aztán a hasára, majd vissza a mellére. Leó már nem mosolyog. Az arcára éhes, vágyakozó kifejezés ül, és ez hatással van Evelinre. Nemcsak elpirul, de összeszorul a gyomra, és a levegőt is gyorsabban veszi. Ez a férfi már azzal képes felizgatni, ahogyan nézi…
– Forduljon el – kéri Evelin, de a hangja gyenge és bágyadt, és mintha remegne odabent, valahol…
– Ugyan már, Evelin, képzeld azt, hogy bikiniben vagy.
– De nem abban vagyok – motyogja, és elfordul. Hamarabb is lehetett volna annyi esze, hogy ezt teszi – rója meg magát, és még jobban elpirul, ahogy rájön, hogy azért nem tette, mert nagyon is élvezte, ahogy Leó tekintete szinte simogatja.
– Amúgy van bikinid?
– Semmi köze hozzá – vet éles pillantást a férfira a válla felett, majd kicsit suta mozdulattal pólóért tapogatózva a szekrénybe nyúl.
– Van?
– Nincs – adja meg magát Evelin. – Forduljon már el!
– Szóval szégyenlős lány vagy? – vigyorodik el Leó.
– Igen, és épp ezért tényleg hálás lennék, ha most elfordulna.
Lehet a hangjában az ijedtségen és a kétségbeesésen túl valami, mert Leó kaján arckifejezése szelídebbé enyhül.
– Ugye tudod, hogy előbb-utóbb ennél kevesebb ruhában is foglak látni? – kérdi lágyan, de Evelin ezt inkább nem méltatja válaszra, csak durcásan a férfira néz, aki erre megadóan feltartva a kezét hátat fordít a lánynak.
Evelin oda se nézve kikap egy pólót a szekrényből. Csak mikor felveszi, veszi észre, hogy Mickey egér díszeleg rajta, ami ugyan nagyon kislányos, de most akkor sem áll neki hosszasan keresgélni, hogy mit is vegyen fel.
– Megfordulhat – szólal meg halkan Evelin.
Leó ránéz, elvigyorodik a póló láttán, de nem tesz rá megjegyzést. Valószínűleg nem is lepi meg nagyon, hogy Evelinnek ilyen holmija is van, végül is az egyértelmű, hogy nem éppen átlagos az öltözködési stílusa.
A férfi tekintete komótosan körbejárja a szobát, és bár Evelin úgy sejti, hogy ez szándékos időhúzás a részéről, mégis izgatottan, szaporán dobogó szívvel figyeli, hogy mit szól az ő kis birodalmához Leó, de nagy csalódottságára a férfi tekintete és arca semmit sem árul el.
A szoba nem túl nagy, a falak barackvirág színűek, poszterek nincsenek kirakva (Evelin pár évvel ezelőtt, amikor festettek, levette őket és aztán nem is rakta vissza, aminek most örül, mert bár lehet, hogy Mickey egérre nem kapott megjegyzést, de a rengeteg mesefilmes plakát láttán a férfi már aligha fogta volna vissza magát). A szoba ajtajával szemben, az ablak előtt áll a kissé rendetlen íróasztala, balra az egész falon polcsor húzódik, a jobb oldal pedig az ágyé (amit reggel Evelin megigazított, ez néha kimarad, ha nincs kedve hozzá, de most nagyon örül, hogy megtette, mert a színes, bohókás, folt varrott ágytakaró szebb látvány, mint a kék, rajzolt halakkal teli ágyneműhuzata). Az ágy egyik oldalán Evelin olvasósarkot alakított ki egy nagyon kényelmes fotellel, a másik oldalon, rögtön az ajtó mellett pedig az egyszerű, tolóajtós szekrénye áll.
– Szép a szobád, illik hozzád – jegyzi meg Leó –, a könyvtárad pedig korodhoz képest igazán impozáns.
Evelinnek jólesik a dicséret, főleg, ami a könyvtárát illeti, mert arra különösen büszke. Körülbelül gimnazista korától majdnem minden félretett pénzét könyvre költi. Ruhát csak turkálóban hajlandó venni (Jázminnal ellentétben, aki nagyon kényes erre), mert olcsóbb és így több pénze marad könyvre. Persze a háztartásba mindannyian beleadnak, még Vivien is, pedig neki egyelőre csak diákmunkából van pénze, de hiába próbálták lebeszélni róla, ragaszkodott ahhoz, hogy ő is hozzájáruljon a családi kiadásokhoz. Így aztán Evelin igazából nem állna rosszul, de ha könyvekről van szó, mindig elcsábul.
A polcokon szinte az összes iskolai kötelező olvasmány megtalálható (Evelin becsületesen mindegyiket el is olvasta, és bár sokat nem szeretett, de nem egyet nagyon izgalmasnak és érdekesnek talált), elengedhetetlenül ott pihen az összes Harry Potter (Evelin – mint a korosztályából oly sokan – nagyon szereti Rowling sorozatát), aztán Darren Shan és az Alkonyat, amit Evelin személy szerint kedvel (Vivien szerint azonban egy vámpír minimum valahol ott kezdődik, hogy Lestat, és az Interjú a vámpírral a mai napig az egyik kedvenc filmje, szóval a „csillámfiúkon”, ahogy ő nevezi, mindig fanyalog, bár azért Darrent ő is szerette kisebb korában). Aztán persze akadnak lányregények (mindegyik antikváriumból vagy az édesanyjától van, főleg pöttyös könyvek) és rengeteg romantikus könyv, történelmitől kezdve a viccesebb olvasmányokon keresztül az erotikusig mindenféle – még ifjúsági urban-fantasy is, az Alkonyat után, mikor a könyvpiacot elárasztották a hasonló jellegű könyvek, Evelinnek volt egy olyan korszaka, amikor csak ilyesmiket olvasott.
– Köszönöm. Maga szeret olvasni?
– Igen.
A lány őszintén megörül a válasz hallatán. Igazából nem tudja elképzelni, hogy azok az emberek, akik nem szeretnek olvasni, mit csinálhatnak szabadidejükben, számára az olvasás nélkülözhetetlen – pár évvel ezelőtt még egy könyves blogba is belevágott, aztán viszont rájött, hogy semmi érzéke az íráshoz.
– Miket? – kérdi kíváncsian Leótól.
– Hát – húzza el a száját a férfi Evelinre pillantva – nem romantikus regényeket – bök a polcok felé, mire Evelin elvigyorodik.
– Sejtettem – jegyzi meg, majd várakozón néz Leóra. A férfi megvonja a vállát.
– Főleg történelmi regényeket és krimiket, néha kortárs szépirodalmat, esetleg thrillereket, meg persze drámákat minden mennyiségben, de ezt nevezhetjük foglalkozási ártalomnak is.
– Érdekli a történelem? Apa imádni fogja.
– Miért?
– Történelmet tanít az egyetemen – mosolyodik el Evelin.
Feszélyezett csend nehezedik rájuk. Leó nem mozdul meg, és a lány nem tudja, mi tartja vissza. Zavartan nézi Leót. Fura itt látni a férfit a szobájában. Eddig csak az édesapja és Erik fordult meg itt, más nem. A volt gimis osztálytársát egyszer sem hozta haza, mindig máshol találkoztak, később pedig a fiú albérletébe mentek. Evelin nem érezte volna helyesnek őt hazahozni, mikor a szíve mélyén tudta, hogy az a kapcsolat úgysem tarthat sokáig. Érdekes módon az, hogy Leó itt áll a szobája közepén, mégsem zavarja, és helytelennek sem érzi, pedig hát Leóval sem számolhat hosszú távon, ez egyértelmű – miért, hogy mégis természetesnek érzi, hogy a férfi itt van?
És abban a pillanatban, amikor Leó hirtelen és fellángoló tekintettel elindul felé, Evelin ráébred arra, amit talán már sejtett eddig is, de igyekezett figyelmen kívül hagyni: veszélyben van a szíve.
– Ne jöjjön közelebb! – emeli fel a kezét ösztönösen, a hangja riadt tiltakozás. Időre van szüksége, át kellene gondolnia a kapcsolatát Leóval. Kapcsolat, persze…
– Pedig feltett szándékom hozzád minél közelebb… – A férfi megtorpan, a szeme elkerekedik. – Te ezért magázol!
– Tessék? – kérdi Evelin teljesen megzavarodva.
– Távolságot akarsz tartani tőlem – állapítja meg Leó, és valami szomorkás sötétség kúszik a tekintetébe.
A lány válaszul megvonja a vállát, és inkább nem mond semmit. Először csak dühből magázta Leót, úgy érezte, nem érdemli meg, hogy tegezze, és egyébként sem ismerte semennyire sem, csak annyit látott belőle, hogy bárkinek csapja a szelet, ha úgy van kedve, és ez megijesztette. Aztán tegnap valami mégis megváltozott, amikor ott ültek a vízelvezető partján, ma pedig ez a változás csak erősebb és jelentősebb lett. Evelin nem állítaná, hogy megismerte a férfit – ilyesmit egyetlen nap után véleménye szerint nem is lehet kijelenteni –, de úgy gondolja, hogy szépen lassan, apránként mégiscsak elkezdte megismerni, és az az igazság, hogy amit lát, az nagyon is tetszik neki – mindenestül.
Mert a férfi előtte tisztán és nyersen önmagát adja. Nem hazudik, nem alakoskodik, egyszerűen csak önmaga, nyíltan és egyszerűen. Nem az a kedves figura a boltból, nem is az a könnyedén évődő, csábító herceg, aki Jázminnal volt, hanem egyszerűen csak önmaga. Árnyalatok sokasága, melyekben ott rejtőzik a játék is, de a lány úgy hiszi, hogy ez Leó. Nem lehet a lelkét darabokra szedni, felboncolni, mert a férfi mindattól önmaga, hogy néha játszik, hogy olykor nyers, máskor bolondos vagy éppen elképesztő módon érzéki és csábító, és akad, hogy kedves vagy éppen aranyos. Ez mind Leó – és Evelint ez a különös összetettség ámulatba ejti. Tudja, hogy a férfinak rengeteg arca van, talán annyi, amennyit csak akar, amilyen kedve éppen van, de tudja azt is, hogy neki megengedte (ki tudja, miért), hogy lássa a mindezek mögött rejtőző igazságot.
A magázás mégis maradt, és Evelin nem is gondolta végig igazán, hogy miért, most azonban, hogy Leó kimondja, megérti, hogy tényleg erről van szó.
– Miért van szükséged távolságra, Evelin?
– Én… nem… – dadogja zavartan a lány. Mégis mit mondhatna, mikor még ő maga is csak most jött rá arra, hogy nagyon is tetszik neki Leó? Jobban is, mint az épeszű lenne…
– Ugye nem fogsz belém szeretni? – kérdi Leó hirtelen, rátapintva a lényegre.
– Azért fél ettől ennyire, mert volt már rá példa? – kérdez vissza Evelin dacosan, de ahogy a férfi sötéten ránéz, tudja, hogy ez elterelésnek elég átlátszó.
– Nem félek, csak kellemetlennek tartom, és semmi kedvem hozzá – morogja Leó. – És igen, azért, bár a mai napig fel nem fogom, mi szeretnivalót találtak bennem.
– Ha akar, egészen elbűvölő tud lenni – mosolyodik el Evelin, és a tekintetébe halvány ábrándos színezet költözik, de ahogy meglátja Leó vonásait könyörtelenül megkeményedni, rögtön rájön, hogy hatalmasat hibázott.
– Csak játék.
– Nem, nem az. Ez is maga – jelenti ki Evelin. Nem tudja magában tartani, mert zavarja, hogy Leó ennyire kevésre becsüli magát, hogy nem látja a saját értékeit. Sajog a szíve a férfiért, és szeretné… Igazából nem tudja, mit szeretne, de nincs is ideje végiggondolni, mert Leó dühösen a hajába túr és kifakad.
– A kurva élet bassza meg!
Evelin leheletnyit összerándul a káromkodástól, de nem maguk a szavak bántják (Eriktől hallott ő már különbet is), hanem az indulattal vegyes elkeseredettség a férfi hangjában.
Ahogy nézik egymást, mintha elillanna minden melegség a szobából. Evelin lelkébe fagyos, dermedt hideg kúszik. Leó tekintete acélosan feszül az övének, és a lány képtelen állni, félrenéz.
Felkapja a fejét, mikor hallja nyílni az ajtót.
– Most mit csinál?
– Megígértem, hogy nem foglak bántani. Csak tartom magam ahhoz a kibaszott ígérethez.
A férfi kilép, és hevesen bevágja maga mögött az ajtót. Evelin hallja a távolodó lépteket, és képtelen megmozdulni. Nem akarja, hogy Leó elmenjen, de ebben a pillanatban annyira zavarba ejtő minden, a csapongó és érthetetlen érzések csapdába ejtik a testét.
Aztán tudja, hogy már késő. Leó elment. Utána futhatna, de mit érne el vele? A férfi most csalódott és dühös, bármit is akarna mondani Evelin, nem hallgatná végig, és a lány abban is biztos, hogy hiába próbálná meggyőzni.
A lány megtörten az ágyára rogy. Nem lehet, hogy ennyi legyen, nem lehet így vége. Hogy romolhat el ennyire hirtelen és gyorsan minden? Ezt Leó sem gondolhatja komolyan. Hiszen egyfolytában izzik köztük a levegő, akarják egymást, és egyáltalán nem biztos, hogy ő beleszeretne a férfiba. Jó, hát éppen megtörténhet, de miért érdekli ez Leót?
A franc egye meg, igenis akarja őt, és vállalja ezt a kockázatot – mert igen, a kockázat sajnos nagyon is valós, Evelin most már be meri ezt ismerni, és ez persze meglepi, hiszen alig töltött még időt a férfi társaságában, de mégis, amennyit vele töltött, az elég ahhoz, hogy rájöjjön, sosem élt még annyira és sosem érzett annyira erősen, mint Leó közelében. És ezt nem akarja feladni, bármi is legyen a vége. Még érezni akarja, még szüksége van rá…
Evelin hirtelen az éjjeliszekrényen fekvő könyvéért nyúl, fellapozza és kiveszi belőle a papír cetlit, amire a férfi felírta a számát Jázminnak, aztán megkeresi a mobilját. Elmenti Leó számát, és csak utána küld üzenetet. Nem kell hosszasan töprengenie, hogy mit írjon, a szavak kibuknak belőle.
Nem kértem, hogy bármit is megígérjen. Nem hagyná, hogy ezt én rendezzem le magamban?
Evelin hosszú percekig ül kissé magába zuhanva az ágyán és bámulja a mobilja elsötétült kijelzőjét, ami akárhogy szuggerálja, csak nem világosodik ki üzenet érkezését jelezve. Fogalma sincs, mit tehetne még. Gyakorlatilag az üzenettel könyörög a férfinak, ami megalázó is lehetne, ő mégsem érzi annak. Inkább eltökéltséget érez, nem akarja feladni. Ha Leó nem válaszol, akkor is ki fog valamit találni – bár, hogy mit, arról fogalma sincs, és most végiggondolni sem tudja, mert túl sok minden kavarog benne. De majd ha megnyugodott, kitalál valamit. Meggyőzi a férfit, hogy folytassák, hogy bármi is legyen, nem fogja bántani – ha pedig mégis, arról Leónak nem kell tudnia.
Evelin végül feladja a várakozást, és úgy határoz, hogy az lesz a legjobb, ha most eltereli valamivel a figyelmét – többet jelenleg nem tehet. Hagynia kell a férfit lehiggadni, utána talán majd ő is máshogy látja a dolgokat.
Felpattan, átvág a szobán, megáll a dvd-i előtt, aztán lekap egy vidám, zenés filmet, ami mindig, bármi baja is legyen, jobb kedvre deríti. Lerohan a nappaliba, Vivien és Erik méltatlankodásával, majd kérdéseivel mit sem törődve elindítja a filmet, és kizárva önmagát és a világot is (ebben végül is igen nagy gyakorlata van), elmerül a történetben, aminek a végén mindenki boldog. A telefonját persze végig a keze ügyében tartja, de feleslegesen, az üzenetére nem érkezik válasz – és ezúttal még a film sem deríti jobb kedvre…

Szív nélkül – 8. fejezet (I.)” bejegyzéshez 12 hozzászólás

  1. Szia! Hová a fenébe szenvednek már ennyit?? :D Nem bírom megérteni, ha egyszer akarják egymást, akkor akarják egymást, miért mondanak ellent a sorsnak? Na jó, ettől függetlenül imádom a történetet és téged is, hogy ilyen szuper regénnyel szórakoztatsz! Remélem, nem ez lesz az utolsó szív-regény, mert én személy szerint nagyon örülnék, ha lenne még. :) De egyenlőre a Szív nélkül a kedvencem ( a szívszédült után) és alig várom a következő részt! Puszi: Eszti

  2. :D Ne kérdezd, hogy jött az a poén (de hozzáteszem, nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy egy negyvenéves férfinak mit is mondhat a Pom Pom, szóval a biztonság kedvéért meginterjúvoltam a kedvesemet :)).
    A folytatással igyekszem. :)

  3. Szia! :)
    Azt hiszem, számukra nem ennyire egyértelmű a dolog, vagyis hát főleg Evelin számára nem az. :) De nagyon örülök, hogy ettől függetlenül imádod a történetet, köszönöm szépen. :) Én magam is remélem, hogy nem ez lesz az utolsó szív-regény, tervbe van véve még pár, de meglátjuk majd, hogy hozza az élet, mindenesetre nagyon boldoggá tesz, hogy örülnél, ha lenne még. :) A következő résszel nagyon igyekszem. Köszönöm szépen, hogy írtál! :)
    Puszi!
    Kia

  4. Meglepett Leó hirtelen reakciója, hiszen szerintem Evelin jól kezelte a kérdést, miszerint ugye nem fog beleszeretni. Váratlan fordulatnak ítéltem meg ezt a kifakadást, kíváncsian várom a folytatást!

  5. Talán Leó azért reagált így, mert Evelin nem mondta ki, hogy nem fog beleszeretni – de egyébként persze a jelenetet Leó szemszögéből is “újraéljük” majd, és akkor lesz magyarázat arra, hogy ő mit is gondolt és miért is hagyta ott Evelint, valamint arra is, hogy miért is nem reagált az sms-re. :)
    A folytatással igyekszem. :) Nagyon köszönöm a soraidat! :)

  6. Nagyon szépen köszönöm. :) Boldoggá tesz, hogy így érzel. :)
    Igen, várható, épp most olvasom át. :) (Bár kicsit rövidebb lesz a mostanában megszokottnál.)

  7. Szia Kia :)!

    Igazad volt, hogy lesz itt még több is, mint leheletnyi csókkal az ajkamon elköszönés :), s megmosolyogtató volt olvasni az évődésüket … :), ki boszorkány, ki vámpír … Leó egészen le tudja vedleni ezt a csábító külsejét, s egyre többet engedi Evelint a színfalak mögé lesni … Jó látni ezt …
    Hm … azért még én is megdöbbenek néha a nyíltságán … :), simán bevallja, hogy Evelin ágyához szívesen lenne köze, nem zavartatja magát, hogy Evelin papája pár méterre áll tőle … nekem ez egy picit meredek volt :), de ha Péternek nem, akkor üsse kő :) …
    Annyira jól vázolod, s annyira jól „adja elő” Evelin az ösztönös szókimondásával, s Leó az erre adott azonnali nyers, kíváncsiskodó, majd rádöbbenő viselkedésével a kettejük között lezajlott hátraarcot … szegény Evelin, mint akit leforrázott Leó, teljesen meztelenre vetkőztet, majd tartva magát az ígéretéhez, egyedül hagy. Nekem ez egy leheletnyit (mert persze teljesen érthető a miért), de egy leheletnyit mégis sok volt, s gyorsan történt … egy picivel több energiát jó lett volna látni Leótól, ha adott volna egy kicsivel több időt a lánynak a magyarázatra, talán … de nagyon talán, s mélyen az ember így is tudja, hogy mivel Leó nagy játékos, ezért felesleges körökbe nem megy bele, így minden bizonnyal ugyanez lett volna a végeredmény, bárhogy alakultak volna a dolgok is … Ezt a jelenetet nagyon megnéztem volna Leó szemszögéből, azt a pillanatot, amikor rádöbben arra, hogy neki itt-most harangoztak … már nem rúg labdába … Köszi Kia ezt a részt, megyek is tovább gyorsan :)!

  8. Szia Judit! :)

    Leó olykor-olykor tényleg engedi belesni Evelint a színfalak mögé – örülök, hogy jó ezt látni. :)
    Azt hiszem, megvan annak az oka, hogy Evelin apukája miért kezeli így ezt a helyzetet és magát Leót, talán ez az ok előbb-utóbb valamiképp belekerül a történetbe is, ezt igazából egyelőre nem tudom. De azért egyetértek Veled, valóban meredek. :) De hát Leó elég vakmerő. :D
    Örülök, hogy sikerült jól vázolnom a kettejük között lezajlott hátraarcot. :) Bár persze azt sajnálom, hogy Leó viselkedése Számodra kicsit hirtelen és gyors volt. Megértelek, hogy így érzel, de valahogy számomra Leóhoz így passzolt. Végül is ez az egész helyzet teljesen idegen számára, így talán nem is annyira az ígérete miatt, mint inkább az ösztönei késztették arra, hogy kereket oldjon. Még akkor is, ha közben azért vitatkozott magával. :) Hát, kiegészítést nem merek megígérni ehhez a jelenethez Leó szemszögéből, de elgondolkodom rajta, hátha megjön hozzá az ihlet. :)
    Nagyon köszönöm, hogy írtál! :)

  9. Szia Kia!

    Szeretem, ahogy ezek ketten ennyire húzzák egymás agyát, illetve főleg Leó Evelint és mindig jót derülök a családon, mert annyira nyíltak mindannyian és annyira hihetetlen, hogy Evelin apját meg nem is zavarja :D
    Meglepett, hogy ilyen gyorsan elromlottak a dolgok, nem számítottam ilyen hirtelen változásra, bár a helyzetből egészen logikusan következett a dolog. Egyedül Leó káromkodása rekesztette meg bennem a levegőt kicsit, bár ebbe semmi személyes nincsen, egyszerűen csak nem szeretem, mikor káromkodnak (bár tudom, hogy Leóhoz ez hozzá tartozik, szóval nem is rovom fel :D)
    Leó reakciója nem lepett meg annyira, teljesen érthető volt. Leó megijedt, még ha ezt nem is akarja valószínűleg bevallani magának. Most csak úgy gondolja, hogy ha Evelin beleszeretne, az tönkretenné a játékot, egy csomó fölösleges kellemetlenséget okozna, amit Leó mindig is el akart kerülni. Nem akarja azokat a kellemetlenségeket. Talán még becsapva is érzi magát kicsit, hiszen neki csak színtiszta szórakozás volt megígérve. De szerintem ami igazán zavarja, az nem az, hogy Evelin szerelmes lesz belé, hanem a gondolat, hogy ő ezt nem bánná. A gondolat, hogy lehet, hogy ő szeret bele a lányba és nem fordítva. Talán hirtelen eszébe jutott, hogy Evelinnel mennyire más minden és lassan rájön, hogy egyre közelebb áll a szerelemhez, és ez megrémiszti, nem tud vele mit kezdeni. Mert ha valami, akkor ez biztos, hogy rengeteg kellemetlenséget okozna, szóval inkább káromkodik egy nagyot és elmenekül. Vagy legalábbis én így gondolom, aztán meglátjuk, mennyire helyesek a következtetéseim (lassan már úgy érzem magam, mint Sherlock Holmes :D)
    És Pom Pom, hát ezt nem hagyhatom szó nélkül :D Nem tudom, a negyvenévesek hogy vannak ezzel, de nekem speciel kedvenc mesém volt gyerekkoromba, pedig én azért elég messze vagyok a negyventől :D Imádom, hogy Evelin ennyire szereti a meséket, én is imádom őket, a könyvein meg külön jót mosolyogtam, mert azokat (ha nincs is meg mind), mindet olvastam. A Harry Potter nálam is ott csücsül, a Darren Shant is olvastam (utáltam a végét amúgy :D) az Alkonyattal meg hadilábon állok. Igazából a főszereplőkön kívül minden viszonylag olvasható :D
    Kíváncsi vagyok Leó szemszögéből a dolgokra :)

    Puszi: Kidden

  10. Szia Kidden! :) (Képzelj ide még jó néhány smiley-t, mert úgy örülök, hogy itt vagy :))

    Örülök, hogy szereted, ahogy nyúzzák egymást – vagyis, ahogy Leó Evelint, bár amúgy lesz majd olyan is, ahol Evelin mindezt visszaadja. ;) Evelin papája tényleg hihetetlen, de erre lesz majd magyarázat. :) Örülök, hogy jót derülsz a családon. :)
    Örülök, hogy meglepett a hirtelen változás, ahogy annak is, hogy úgy érzed, logikusan következett a dolog. :) Hát, ami Leó káromkodását illeti, megértem. Tulajdonképpen a mai napig gondolkodom rajta, hogy ezt a káromkodást mégiscsak finomítani kellene (már jó párszor majdnem eljutottam odáig, hogy átírjam), mert oké, hogy kiszakadhat ilyen Leóból, de ez azért elég erős és ez mégiscsak könyv (mert amúgy bevallom, nem kifejezetten szeretem a káromkodásokat könyvben, nagyon ritkán érzem úgy, hogy rendben van egy történetben, hogy kell, hogy hozzáad az egészhez, de alapvetően nem vagyok káromkodás-párti, ami amúgy elég álszent dolog tőlem, mert én bizony olykor igen csúnyán beszélek és még Leónál is különbül káromkodom).
    Örülök, hogy Leó reakciója nem lepett meg, hogy érthető volt. És igen, teljesen egyetértek Veled, minden gondolatoddal. Szerintem Leóban pontosan ilyesmik vannak, csak éppen ezekről nem hajlandó tudomást venni. De előbb-utóbb (inkább utóbb) eljut odáig, hogy szembenézzen ezekkel a dolgokkal… Na, az lesz csak igazán érdekes, főleg, hogy mit fog kezdeni a nagy ráismerésekkel. :D
    A párom idén töltötte a negyvenet, és szerette anno a Pom Pomot. :) Igazából tőle kérdeztem meg, hogy ismeri-e a mesét, és elképzelhetőnek tartja-e, hogy akár hivatkozzon rá (amire amúgy idézni kezdett nekem belőle :D).
    Tényleg nem szeretted a Darren Shannak a végét? Én bírtam. Nálam a 10. rész volt a mélypont, azon nagyon szenvedtem. Az Alkonyattal elvagyok, még akár azt is mondanám, hogy szeretem, mert ha a hangulatom úgy hozza, szívesen újraolvasom, viszont a filmeket nem nagyon bírom, Edward kikészít… (Mondjuk, a HP-filmeknél meg Harryt nem bírom, úgyhogy lehet, hogy ez nálam valami fura ártalom, hogy a főszereplők nem tetszenek a filmekben…)
    Remélem, tetszeni fog Leó szemszöge. :)

    Puszi!
    Kia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s