Szív nélkül – 5. fejezet (I.)

„Valóság ez, vagy csak látomás?” (A kis hableány – Miénk a Föld)

Nincs egyetlen vásárló sem az üzletben, ma eddig elég kevesen tévedtek be, aminek Evelin kifejezetten örül – jelen állapotában nincs igazán hangulata az emberekhez. A lány felkönyökölve ül, állát az egyik kezébe támasztja, míg a másikkal unottan dobol a pulton. Előtte könyv, de igazából nem olvas.
Nem mintha nem érdekelné a történet, de jobb lett volna nem romantikus könyvet választani. Igazából azon gondolkodik, hogy este kér Jázmintól valami krimit – mindegy milyet, csak ne nagyon legyen benne se romantika, se erotika. Veszélyes most ilyesmit olvasnia, pedig neki szinte csak ilyen könyvei vannak. Menthetetlenül romantikus alkat, és a legkevésbé sem bánja, ha egy kis erotika is szerepet kap a történetben (ha már nem csinálja, legalább olvassa), de most minden olyan résznél, ahol a főhős és a főhősnő egymásba gabalyodik (márpedig az előtte heverő könyvben elég gyakran teszik ezt), Leó jut eszébe. Nem Kornél, Leó.
Ami ugyan megtörtént a múlt héten olvasott könyvénél is, de ezen annyira nem akadt fent, hiszen a könyvnek a főhősét ugyanúgy hívták, mint Leót, így aztán úgy gondolta, természetes, hogy miközben olvas, a férfira gondol. Ahogy azt is természetesnek vette, hogy Jázmin újonnan felfedezett krimisorozata szintén Leót juttatja eszébe, hiszen az egyik főszereplő nagyon is hasonlít Leóra. Szóval igyekezett mindezt figyelmen kívül hagyni, és ami azt illeti, egészen jól is ment. Egészen szombatig.
Evelin hónapokkal ezelőtt vásárolta a jegyeket a szabadtéri előadásra, akkor még nem tudta, hogy Kornél megnősül – sokáig töprengett azon, hogy jót tesz-e neki, ha annak ellenére, hogy a férfi már nős, ő mégis megnézi a darabot, de hát a jegyek megvoltak, és nem igazán akart magyarázkodni, hogy miért is nem akar színházba menni, mikor az egész család tudja, hogy odavan a zenés előadásokért. Szóval nem volt mentsége, így aztán kicsit izgulva ugyan, de úgy döntött, hogy muszáj mennie. Bízott benne, hogy a Kornél iránti rajongása nem fog újra feltámadni, hogy nem fogja mélyen érinteni, hogy látja a férfit a színpadon. Arra azonban nem számított, hogy egyáltalán nem fogja megérinteni.
Kornél jól játszott, gyönyörűen énekelt, és ha az ember lánya nem is szerelmes bele, hát az előadás alatt határozottan könnyen beleszerethet, Evelin mégsem érzett semmit. Közönyösen nézte Kornélt, és nem is értette, hogy mi tetszett benne neki annyira – persze helyes férfi, de… És ekkor jött a probléma. Mert Evelin ráébredt, hogy a szőke hercegnél sokkal-sokkal jobban vonzza az a bizonyos sötét lovag…
Azóta pedig nem tud nem Leóra gondolni, pedig haragudni akar a férfira, nem vonzódni hozzá. Főleg, hogy ennek a vonzalomnak nincs is semmi értelme, hiszen aligha fognak újra találkozni.
Igaz, azért nyomozott kicsit a férfi után – nem tudta megállni. De visszafogottan tette, épp csak megnézte a színház honlapján az adatlapját. Megállapította, hogy a férfi főleg drámai, komoly szerepeket kap (nem lepte meg) – igazából ezért lehet, hogy Evelin sosem látta őt színpadon. Nincs bérletük, tehát nem látnak minden előadást, csak a zenésekre és a vígjátékokra szoktak elmenni (vagyis Vivien és Erik a komolyabb darabokra is, néha az édesapjuk is velük tart, de Evelint a nehéz előadások mindig szomorúvá teszik, ezért a gimnázium óta ezekre nem szokott járni). A férfi a színművészetin végzett, utána pár évig több színháznál is játszott, majd végül itt kötött ki. Ha ugyan lehet hinni a leírtaknak, és Evelin ebben azért kételkedik, mert szerinte az adatlap egy helyen biztosan hibás – kizárt, hogy Leó negyvenéves, ezt egyszerűen nem tudja elhinni. Talán véletlenül elírta a honlapszerkesztő, más magyarázat nem lehet.
Leó közel sem néz ki negyvennek. Nem, a legkevésbé sem. Ha Evelin belegondol, hogy amikor ő hatéves volt, a férfi már tizenkilenc, akkor… nem is igazán tudja, hogy mit érez. Zavarodottságot talán. A férfi nyilván már sorra hódította meg és törte össze a nők szívét, amikor ő még meséket olvasott és hercegekről ábrándozott. Most pedig csókolóznak. Vagyis csókolóztak. Egyszer. De ez valahogy akkor is morbid, vagy talán még inkább abszurd. Biztos csak elírás, nem lehet más.
Evelin észre sem veszi, hogy szórakozottan mosolyog. A csókra gondol, és ettől perzselőn bizsereg az egész teste. Mindig ez történik, ha eszébe jut. Bár amikor észreveszi, hogy képzeletben épp újraéli azt a parkbeli jelenetet, rendszerint összeszidja magát, ennek ellenére persze újra és újra lejátssza magában. Az a kedvenc része, mikor a férfi hirtelen hozzálép és olyan viharos gyorsasággal csap le a szájára. Aztán az, amikor közelebb húzza magához és összepréselődik a testük.
Evelin, ha elképzeli, minden egyes alkalommal érzi is – érzi a mohóságot a férfi csókjában, a vágyat és a szenvedélyt, érzi, amint a testében ugyanúgy fellobban a forróság, mint akkor… És aztán képzeletben nem futamodik meg. Felmegy a férfihoz, és egymásnak esnek – a lány számára remek alapot biztosít a fantáziáihoz a rengeteg elolvasott könyv. Mert ugyan amikor lefeküdt a volt osztálytársával, kellemes volt, nem érzett fájdalmat, de semmi eget-földet rengető, semmi olyasmi, amit a könyvekben szokott olvasni, és aztán később sem élt át semmi hasonlót. Az élmény minden egyes alkalommal egyszerűen csak kellemes volt. Igazából néha megkérdőjelezi, hogy a könyvek nem túloznak-e, hogy olyasmi, amit leírnak, tényleg lehet-e valóságos. Leóval viszont mégis ezeket éli át – persze csak játék, amiért tényleg haragszik magára, de hiába, mégis elképzeli, újra és újra… Ami megijeszti, mert Kornéllal kapcsolatban sosem fantáziált ilyesmiről. Vele legfeljebb csak csókolózott, de annál többet sosem képzelt el, valahogy nem ment. Leóval azonban…
Az ajtó fölé szerelt kis csengő hangja felrezzenti az ábrándozásból. Álmos esőillat szökik az üzletbe, átszínezi a virágok telt és bódító illatait.
Ahogy Evelin felnéz, úgy érzi, megfagy a teste. Ahogy pedig a férfi tekintete az övébe kapaszkodik, mintha ez a jég nyomtalanul elpárologna, és ő valahol mélyen reszketni kezd, hogy a hidegtől vagy a forróságtól, nem is tudja.
Leó.
Megint.
Lehetetlen.
– Jó napot kívánok! – köszön udvariasan és kedvesen a férfi. A hangja lágy és simogató, mégis mintha égetné Evelin bőrét.
– Jó napot! – leheli a lány, és csak nézi Leót, aki úgy néz rá vissza, mint ahogyan egy idegenre néz az ember.
Evelinben egy világ dől össze. Nem lehet, hogy most se ismeri meg. Még először hagyján, de hogy másodszor se? Mégis milyen ember ez? (És most nem is néz ki annyira máshogy, jó, rajta van a szemüvege, de a haja kiengedve omlik a hátára, és egy viszonylag szűkebb blúz van rajta, most biztos, hogy jobban emlékeztet arra a lányra, aki azon az estén volt, mikor a férfi követte, most egyáltalán nem olyan kislányos – mégis miért nem ismeri meg?)
– Virágot szeretnék venni – közli a férfi, még mindig roppant udvariasan és kimérten.
Evelin figyelmesen nézi, igazán nagyon figyelmesen, de se a férfi arcán, se a szemén nyomát sem látja annak, hogy felismerné.
– Magamtól rá sem jöttem volna – morogja önkéntelenül, a düh és a csalódottság elnyomott szikráival a hangjában, miközben feláll a székről.
– Tessék?
Evelin ijedten a férfira pillant – te jó ég, ezt tényleg kimondta? Valahogy helyre kell hozni, halkan szólalt meg, biztos csak azért kérdez vissza, mert nem értette…
– Ez esetben tiszta szerencse, hogy ez egy virágüzlet.
Nem, ez sem jobb. Evelin nagyon szeretne elbújni a pult mögé, és úgy tenni, mintha nem is lenne itt. Vajon ha most egyszerűen az üzlet hátuljába menekülne, a férfi elmenne?
Leó ajkára halvány mosoly kúszik, és nem reagál a megjegyzésre, amiért Evelin nagyon hálás. Közelebb lép a férfihoz – bár azért tartja a tisztes távolságot. Az előbb épp arról ábrándozott, hogy Leó karjába simul, szóval nem lenne okos ötlet túl közel merészkedni hozzá, még óvatlanul elárulná magát.
Ennek ellenére persze nem tudja nem mohón figyelni a férfit. Úgy nézi őt, mintha csak újabb apró részleteket akarna magában elraktározni, hogy tovább színesíthesse az ábrándjait. Ami nagy ostobaság, mert mégis miért ábrándozna valakiről, aki egészen pontosan másodszor nem ismeri meg?
– Mire gondolt? – préseli ki magából a lány, és nagyon igyekszik, hogy a hangjában ne verjenek visszhangot a háborgó érzelmei.
Csak egy vásárló, erre kell gondolnia. Nincs benne semmi különös. Egy jóképű férfi, na, bumm – máskor is jöttek már jóképű férfiak az üzletbe. Igen, csak azok a jóképű férfiak nem csókolták egy héttel korábban őrült szenvedéllyel…
– Különleges hölgynek lesz a csokor, szóval valami különlegesre.
Különleges, mi? Múlt héten még őt csókolja, másnap a nővérének teszi a szépet, most meg egy különleges hölgynek vesz virágot.
Evelin szeretne felsikítani, és talán egy kicsit toporzékolni is.
Ez nem lehet igaz! Hogy lehet valaki ennyire… ennyire… disznó? (Jobb kifejezés nem jut eszébe, és mivelhogy Jázmin korábban ezt használta, úgy gondolja, neki is pont megteszi. Jázmin mégiscsak jobban ért a férfiakhoz, mint ő, és ha szerinte ez megfelelő kifejezés a férfira, akkor ő aztán nem fogja kétségbe vonni.)
– Esetleg kicsit pontosabban? – kérdi, és minden erejére szüksége van, hogy közben ne méregesse dühösen a férfit.
– Nem igazán értek a virágokhoz – vonja meg a vállát Leó. Egészen félszeg, kisfiús mozdulat, és ettől aranyos lesz a férfi. Evelin nem akarja, hogy aranyosnak lássa őt.
– Hogy ez miért nem lep meg? – dünnyögi az orra alatt, de ezt már egyszerűen képtelen visszafogni.
– Parancsol? – emeli meg a szemöldökét a férfi, és kutatón néz rá.
Evelin félrekapja a tekintetét, majd behunyja a szemét. Mit tesz vele ez a férfi? Hogyan hozhat belőle felszínre olyasmit, aminek a jelenlétéről nem is tudott? Ő nem szokott gúnyos lenni, sem szarkasztikus, sem ironikus, ő csak kedves. Mindig, mindenhol, mindenkivel. Mi történik vele?
– Mit szólna hozzá, ha olyan csokrot állítana nekem össze, amilyet maga örömmel fogadna?
Evelin visszanéz a férfira. Leó mosolyog rá, és ettől meglágyulnak egyébként komor, sötét vonásai. Most inkább arra a férfira emlékeztet, aki Jázminnal volt, csak éppen hiányzik belőle az a flörtölős árnyalat – most egyszerűen csak kedves.
– Nem hiszem, hogy az én ízlésem megfelelő lenne – jegyzi meg tétován Evelin.
– Nekem megfelel – vágja rá a férfi, és még mindig mosolyog. Úgy mosolyog, mint egy áldozatát figyelő macska. Egy macska, aki csak játszik az egérrel, elhitetve, hogy van menekülés, holott valójában egyáltalán nincs. Miért mosolyog így? Vagy csak képzelődik? Igen, ez elég valószínű, agyára mentek a saját ábrándjai, és most határozottan kezd megőrülni…
Evelin gyorsan elfordul. Leveszi a szemüvegét, leteszi a könyvre, aztán nem nézve Leóra, válogatni kezdi a virágokat. Próbálja kizárni a tudatából, hogy a férfi, akiről egy hete álmodozik, ott áll mögötte. Érzi magán a tekintetét, és ez ugyanolyan érzés, mint akkor este a romkocsmában és a parkban. Evelin tarkóján égnek állnak az apró pihék, a karja libabőrös lesz.
Nem szabad rá figyelnie, nem szabad törődnie vele. Csak úgy kell tennie, mintha egyedül lenne. Ezt kell elképzelnie – ebben úgyis nagyon jó. Menni fog.
Akaratlanul halkan dúdolni kezd. A zene mindig megnyugtatja, bár csak azok a zenék, amelyeket ő szeret – a Vivien által kedvelt zenéktől például feszült lesz. Nem is nagyon figyeli, hogy mit dúdol, a virágokra koncentrál és arra, hogy Leó nincs mögötte. Ha ezt sikerül magával elhitetnie, a férfi talán varázsütésre eltűnik. Amit Evelin akar is és nem is, amitől csak még jobban összezavarodik.
Réti virágokból állít össze egy bohókásan színes, de egyszerű csokrot. Fanyarul arra gondol, hogy Leó ezzel aztán senkit nem fog meghódítani, de hát ő kérte, szóval viselje ő a következményeket, Evelin aztán nem fog magának lelkiismereti gondot csinálni abból, hogy az egyszerűséget szereti. Kicsit összeszedettebbnek és kiegyensúlyozottabbnak érzi magát attól, hogy a virágokkal foglalkozhat – igazából mindig így volt ez. A virágok illata, a színek különbözősége és egyedisége, a tiszta szépség ilyen hatással van rá. Gyerekkorában rengeteg járt ide az anyukájával, ezért is döntött úgy, hogy itt szeretne dolgozni. A boltot ugyan nem ő vezeti, hanem az anyukája barátnője, akivel annak idején közösen nyitották, de Evelin alapvetően elégedett azzal, hogy eladóként dolgozhat.
Bár most, hogy Vivien már felnőtt, néha elgondolkodik azon, hogy kezdhetne valami másba és újba, de igazság szerint nincs semmilyen ötlete. Nem volt rossz tanuló, különösebb erőfeszítés nélkül minden tárgyból jól teljesített, mert minden érdekelte, így aztán nem is esett nehezére a tanulás. De semmi sem érdekli annyira, hogy egy életen keresztül foglalkozzon vele – vagy talán csak nincs elég bátorsága ahhoz, hogy kockáztasson. Evelin tudja, hogy ez jellemző rá. Inkább hagyja, hogy a dolgok történjenek a maguk csendes módján, minthogy elveszítsen bármit is, ami biztonságot ad. Múlt hétvégén ezen lépett túl – igen, és a férfi, akivel találkozott, most itt áll mögötte, figyeli minden mozdulatát, közben pedig fogalma sincs arról, hogy már találkoztak egymással. Ezek után csoda, ha úgy érzi, jobb nem kilépni a komfortzónájából?
Evelin befejezi a csokrot, és átnyújtja a férfinak.
– Jó lesz?
– Tökéletes.
Evelin elmosolyodik. Ahogy a férfi ezt az egy szót kiejti a száján, az olyan, mintha bókot mondana, és ez nagyon jólesik a lánynak.
Leó az orrához emeli a csokrot, és mélyen beszívja a levegőt. Van ebben az apró rezdülésben valami hihetetlenül érzéki – Evelin nehezen összekapart józansága elillan, a teste megfeszül és már megint olyan képek tolakodnak a gondolatai közé, amelyeket ebben a pillanatban a legkevésbé sem szeretne látni. Amikor a férfi behunyja a szemét, Evelin felsóhajt. Mit meg nem adna azért, ha a férfi orra az ő bőrét érintené így, miközben a szája forrón-csiklandozón játszik az érzékeivel…
Nem! Ilyesmire nem gondolhat, főleg nem most…
Egyébként is: semmi érzéki nincs abban, hogy egy férfi virágokat szagolgat.
Akkor mégis mitől remeg meg a gyomra?
– Lekötelezett – mondja a férfi, aztán letéve a csokrot előhúzza a farzsebéből a pénztárcáját. Fizet, újra kézbe veszi a csokrot, majd minden további nélkül egyszerűen kisétál az üzletből. Nélküle furcsán üresnek hat a bolt, mintha fakóbbak lennének az illatok és elveszettebbek a színek.
Evelin magában dohogva ül vissza a székre. Miért nem volt bátrabb? Miért nem mondott valamit? Miért hallgatott? Talán, ha utalt volna valahogy arra az éjszakára, ha…
De hát nem ismerte meg – mégis mi értelme lett volna? Megalázó lett volna, főleg akkor, ha mondjuk, Leó így sem emlékezett volna rá. És bár Evelin kelletlenül, de azért bevallja, hogy a férfi talán tényleg egyáltalán nem emlékszik. Miért, hogy ő mégsem képes elfelejteni? Hogy lehet valakit így akarni és egyszerre mégis félni tőle? Evelin megrázza a fejét – sosem érezte még így magát. Ennyire zavarodottnak és elveszettnek. Haragszik a férfira, mégis vágyik rá. Hogy férnek el benne ennyire ellentmondásos érzelmek?
Pedig igazából mindegy. Evelin szíve fájón összefacsarodik, hiszen talán most látta őt utoljára. Mert mégis mennyi az esélye annak, hogy véletlenül újra találkozzanak?

Szív nélkül – 5. fejezet (I.)” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Ezt nem hiszem el!! De tényleg…Na jó, először is nagy, mármint NAGY levegő be és kifúj… Szia! Helga vagyok és úgy konkréten tavaly szeptember óta olvaslak a Papírszív első fejezete óta.. Igen, tudom, nem írtam egy sort se, de még annyit se, hogy “Jó ez!” Pedig az, amúgy! Tényleg, imádtam minden részét, minden fejezetét. Mindegyiknél naponta néztem, mikor lesz már friss. :D És mégsem írtam egy szót se, és nagyon sajnálom ezt, már csak azért is mert most elismertem mióta olvaslak és tök ciki most bevallani a bűneimet. De most értem el ahhoz a ponthoz, amikor tényleg nem bírtam már ki, hogy ne írjak semmit. Pedig hidd el voltak már ehhez nagyon közeli pillanataim. Mondjuk a Kőszívnél… Úgy imádom Kriszt (ja, de őt ki nem?!), aztán a Szívzűrnél is voltak pillanatok, amikor már majdnem… a Szívszédültnél egyenesen kiadtam magamnak parancsnak, hogy már pedig ennek a fejezetnek a végén már tényleg írsz egy nyomorult kritikát, mert igenis megérdemli ez a csodálatos író (igen, Te!:D), hogy végre hallass magadról! De aztán valahogy mégse jöttek a szavak. Őszinte leszek, ehhez már úgy álltam hozzá, hogy jobb is ha már csöndben maradok… Aztán elkezdtem… és nem bírom abbahagyni! De komolyan… Hogy hagyhattad pont itt pont most abba? Kész kínzás. Ma délután ha fél óránként kétszer nem néztem fel, hogy van-e már friss, akkor egyszer se. Erre csak még jobban el lett húzva a mézes madzag az orrom előtt és én még jobban imádom ezt a történetet úgy, hogy közben legszívesebben térden állva könyörögnék, hogy csak még egy mondattal többet írtál volna…(Lehetőleg Leó szemszögéből.. na jó, inkább egy egész bekezdést:D) Tudom, amilyen pofátlan, olyan telhetetlen vagyok. :$ De egyszerűen imádom ezt a történetet. Egész délután azon gondolkoztam, hogy miért várom ennyire ezt a történetet, aztán valahogy a semmiből vágott belém a felismerés, hogy azért mert velem is ez történt! Komolyan, eddig hogy nem esett le? Kicsit most már kinyitom neked a lelkem, ha voltam ilyen dög, hogy eddig nem írtam, bár lehet nem kéne ennyit magyarázkodnom ugye? Bocsi, azt se tudom, illik-e ilyenkor ennyit írni. De azt hiszem most már végig mondom. :D Szóval. .nagy vonalakban 14 évesen belehabarodtam egy osztálytársamba(8. végén persze..), de nem lett belőle semmi, de ment a huzavona még három évig az én kis lelkecskémben, hogy “mi lett volna/lenne, ha..” meg hasonlók, nem volt semmi pasi, aki ki tudott volna lökni ebből az állapotból, mígnem egyszer barátnőmmel nyáron Balatonon nyaraltunk és elmentünk bulizni. Azt hittem, olyan lesz mint a többi, egyszerű buli. Na persze, a naiv kislány. Istenem az a buli, találkoztam álmaim pasijával, de tényleg. Életemben akkor kaptam meg az első, Igazi csókomat, előtte is csókolóztam már persze de az.. esküszöm kiráz még most is a hideg ha arra gondolok, pedig már lassan két éve lesz. Aztán a sztori csattanója…az hogy nincs. Végig táncoltunk, beszélgettük, (csókolóztuk) az éjjelt, aztán vége lett. Csödörből vödörbe, ahogy mondani szokták. De ha másra nem, arra tökéletes volt, hogy az előző hapsit úgy elfelejtettem, hogy azóta csak fogom a fejem, hogy egyáltalán hogy lehettem odáig érte… A Balatoni srác azóta is ismerősöm facebookon(de hogy minek ne kérdezze senki), de soha nem beszéltünk. 200 km távolság, az 200 km távolság. Beszél minden helyett. Na meg valószínűleg az az este csak nekem volt ennyire különleges. Na mindegy, a lelkizésből vissza térve hozzád és a történethez, tényleg csak annyit tudok mondani hogy imádom és folytasd hamar mert teljesen függővé tettél, akarom, hogy Evelinnek meg legyen az a happy endje (és meg is lesz, természetesen). Na és persze, Leónak. Annak a gyönyörűséges szörnyetegnek.

  2. Izé tök gáz, de nem engedett többet írni, de gontolom azért még végig írom, ha már elkezdtem..:'D Nem tudom, hogy ráveszem-e magam még egyszer, hogy írjak bármiféle kritikát, de ha nem akkor tudd, hogy van egy csendes figyelő aki imádja minden sorod! Ha pedig újra ráveszem magam, akkor úgyis hallani fogsz még felőlem.( Csak kérlek ne boríts ki még egy ilyen mézes-madzag-elhúzása-az-orrom-előtt befejezéssel. :D)
    Ne haragudj a kis regényért, remélem nem ijedtél meg nagyon, amikor meg láttad :D Meg a szóismétlésektől se, én miközben írtam, éreztem, hogy túl sok lesz a “tényleg”, de írtam mielőtt meggondolom magam és nem merem vissza olvasni mennyi marhaságot írtam össze. :D Na jó és most már befogom, legjobb barátnőm szerint túl sokat körítek,és alig térek a mondandóm lényegére, lehet igaza van…:D
    Tényleg nagyon imádom minden történeted, de ez az abszolút Number One!!:) <3
    Szia és hozd hamar a kövi fejezetet *.*

  3. Szia! :D Először is köszönöm, hogy felraktad ezt a részt! Megmentetted a napom attól, hogy szomorúan aludjak el. :D Másodszor, úgy imádom Leót, és ebben a részben olyan aranyos volt, hogy csak na. :) Mondjuk ez a vég egy kissé bosszantó (remélem, hamar hozod a következőt), de nagyon-nagyon szeretem a szívregényeket, imádom a stílusodat, és én olyan szívesen megismerném a szereplőket igazából. Biztos, hogy nem léteznek? ;) Na jó, nem fárasztalak tovább, siess, légy szíves a következő résszel. :D

  4. Szia Helga! :)

    Nagyon örülök, hogy eljött az a pont, amikor már nem bírtad ki, hogy ne írj semmit. :) Semmi baj, hogy eddig nem írtál, örülök annak, hogy olvastál – úgy hiszem, sokan vannak Hozzád hasonló “rejtőzködő” olvasók. Igazából megértem ezt, én sem vagyok egy nagy kritikaíró, sose tudom, mit mondhatnék. De azért az jó érzés, hogy többször is volt olyan pont, amikor már majdnem írtál, köszönöm. :) Hálás vagyok a sok dicsérő szóért, nagyon jólesnek. :)
    Hogy hogy hagyhattam pont itt és pont most abba a fejezetet? Sajnos muszáj volt. :) Mikor világossá vált, hogy a második fele már nem lesz készen, két választásom volt: vagy hozom a felét, vagy nem hozok semmit, és bár ezt a fejezetet valóban jobb lett volna egyben hozni, mégis az első mellett döntöttem, mert igen sokan néztétek a blogot, és úgy gondoltam, jobb egy fél fejezet, mint semmi. :) Hát ezért maradt itt félbe a történet. Az az igazság, hogy ilyen mézes madzag még lesz, úgy hiszem, nem kevés (többek között szerintem a következő rész vége is elég gyilkos lesz). :) Nagyon örülök, hogy imádod a történetet, köszönöm szépen. :)
    Megtiszteltetés, hogy megosztottad velem a történeted. (De kérlek, ne érezd magad dögnek, tényleg nincs semmi baj, hogy eddig nem írtál, nagyon örülök, hogy most megtetted. :))
    Úgy gondolom, nincs szabály arra, hogy ki mennyit ír, én a rövidnek, hosszúnak is nagyon örülök, ha pedig valaki a bizalmába avat, az pláne sokat jelent. :)
    Azt hiszem, hasonlót a legtöbben éltünk már át, vagyis az biztos, hogy velem is volt ilyen. Ebben az ábrándozás dologban nagyon hasonlítok Evelinhez, szóval nekem is volt olyan fiú, aki tetszett, de nem történt semmi, jött a “mi lett volna, ha…”, aztán később eljött az a pillanat is, hogy nem értettem, miért is tetszett annyira az a fiú. De hát, ha távolról csodálunk valakit, úgy gondolom, ez óhatatlanul megtörténik. Sajnálom, hogy a balatoni fiúval nem lett végül semmi, de ki tudja, mit hoz az élet. :)
    Evelinnek tényleg meglesz a happy endje. :) És persze Leónak is (nagyon-nagyon tetszik a gyönyörűséges szörnyeteg kifejezés rá, találó :)).
    Ha nem is írsz többet, nagyon örülök, hogy most megtetted és nagyon hálás vagyok érte. (Jaj, hát ezt a mézed madzagos dolgot tényleg nem tudom megígérni, csak annyit, hogy mindig nagyon igyekszem a folytatással. :))
    Egyáltalán nem haragszom, örülök, hogy ilyen sokat írtál (és ne félj, ilyenkor nem azt vizsgálom, hogy mennyi szóismétlést találok vagy ilyesmi :)).
    Remélem, a történet végén is úgy érzed majd, hogy ez az abszolút number one. :) Mindent megteszek azért, hogy így legyen. :) Nagyon-nagyon köszönöm, hogy írtál, boldoggá tettél a soraiddal. :)

    Kia

  5. Szia Eszti! :)

    Nagyon örülök, hogy megmenthettem a napod attól, hogy szomorúan aludj el, ez nagyon-nagyon jó érzés számomra. :) A következőt igyekszem hamar hozni, bár azt nem ígérhetem meg, hogy annak a befejezése nem lesz kevésbé bosszantó… (sőt, igazából lehet, hogy bosszantóbb lesz) Nagyon örülök, hogy szereted ezeket a történeteket, köszönöm szépen. :) Ki tudja? Talán valahol léteznek. ;) Egyáltalán nem fárasztottál, nagyon-nagyon örülök, hogy írtál, hálásan köszönöm. :) És nagyon igyekszem. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s