Szívzűr – 8. fejezet

„A lelkem mélyén bizonytalan vagyok, talán mindig is az voltam…” (Lizi)

Lizi elmosolyodik Kornél megjegyzésén, aztán bezárja az ajtót, és neki veti a hátát. Remeg a lába, a szíve pedig túl gyorsan dobog. Sok férfival csókolózott már, tényleg sokkal, de soha, egyetlen csók sem volt rá olyan hatással, mint Kornélé. Nem érezte ezt az édes kábulatot, ezt a remegős szédülést, ezt a lelke mélyéről feltörő, sötéten izzó lángolást… Annyival könnyebb volt, míg Kornél nem tudta, hogy vonzódik hozzá. Mióta bizonyos lett benne, minden annyira kíméletlenül felkavaró és félelmetes.
Ellép az ajtótól, gépies mozdulatokkal lehámozza magáról a ruháit, tiszta fehérneműt vesz, aztán farmert és fekete pólót. A farmer a kedvence – trapézszárú, kicsit szakadt, és térdtől lefelé alkoholos filccel teleírt; mi tagadás, kicsit vad és lázadó, de Lizi imádja, igazából pont ezért. Leül az ágyra, hátracsúszik a falig, felhúzza a lábát, és köré fonja a karját.
Kornél teljesen összezavarja, ez ellen semmit sem tehet. Mellette mintha lefoszlanának róla az álarcai, és ott állna meztelenül kitárt lélekkel, és ami a legijesztőbb, hogy Kornélnak tényleg tetszik így. Tetszik az, aki ő. Nem tántorítja el, nem riasztja el, nem tartja idegesítőnek, és ez egészen felfoghatatlan.
Lizi mégis fél. Most először beismeri magának, hogy nem csak az tartja vissza, hogy ugyanaz a családjuk. Ez egy jó kifogás, de nem ez a teljes igazság. Lizi mindig is őrült volt kicsit, a szó jó értelmében, vagy legalábbis ő így gondolja. Az utóbbi hetekben azonban ez már csak védekezés. Védekezés másoktól, az érzésektől, attól, hogy valaki túl közel kerüljön hozzá. Szeretni veszélyes, és mégis, lénye nagy ellentmondása, hogy vágyik arra, hogy szeressék, hogy vágyik a biztonságra, arra, hogy összetartozzon valakivel. És Kornél most ezt kínálja fel neki, és Lizi korábban nem menekült volna, még úgy sem, hogy ugyanaz a családjuk.
Nem menekülne most, ha az utolsó kapcsolata csak egyszerű „járunk, és jól érezzük magunkat együtt” kapcsolat lett volna, de együtt élt valakivel, összeköltözött valakivel, és eleinte minden olyan szép volt, aztán túl gyorsan romlott el, és túl fájón ért véget. Lizi megkérdőjelezett mindent, beleértve önmagát is. Azóta ennyire szörnyen bizonytalan, azóta gyáva. Pedig nem szokta magát ennyit emészteni sem a múlton, sem a jelenen, többnyire inkább beleveti magát az életbe, már úgy a maga módján.
Nem lenne végre itt az ideje, hogy túllépjen azon, ami történt? Eleget büntette már magát, nem? Talán el kellene kezdenie élni, újra élni. Kornélnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy ha mindig elmenekül, akkor nem adja meg az esélyt arra, hogy boldog legyen. Igaza volt, és nem is csak kettejükkel kapcsolatban.
Lizi az utóbbi időben még önmaga elől is elmenekült, és igazából nem is boldog így. Vissza kellene találnia saját magához, vagy megtalálni újra saját magát, még akkor is, ha időközben bizonytalanabb és félszegebb lett. Talán nem baj az, hogy ilyen. Talán ettől óvatosabb lesz, ami igazából csakis a hasznára válhat.
Lizi szemébe könnyek szöknek. A felszabadulás, a megkönnyebbülés könnyei ezek. Csak most jön rá, hogy tulajdonképpen az elmúlt hetekben mennyire feszült volt és… hát igen, hogy mennyire idegesítette saját magát az állandó pesszimizmusával és azzal, hogy folyamatosan nyűglődik, hogy bizonytalan, hogy semmit sem mer tenni.
Kopogás zilálja szét a gondolatait. Kapkodva letörli a könnyeket.
– Szabad! – kiáltja.
Léna lép be az ajtón, aztán gyorsan be is csukja maga után. Lizi elmosolyodik. A húga aggódón és félve néz rá, tétován lép beljebb, összekulcsolja maga előtt a kezét, és bizonytalanul néz rá.
– Sajnálom az előbbit, Léna, ne haragudj – mondja gyorsan Lizi, mielőtt Léna megszólalhatna.
Léna arcán megkönnyebbülés fut végig.
– Semmi baj – mosolyodik el a húga, aztán megvonja a vállát. – Azt hiszem, fordított esetben én is eléggé ki lennék akadva.
Lizi már nincs kiakadva. Persze jobb lenne tudni, hogy valóban összetartozik-e Kornéllal, biztonságot adna, de ha így kell lennie, hát így kell lennie. Ahogy Kornélra gondol, remegősen szorul össze a gyomra, de igyekszik figyelmen kívül hagyni az érzést.
– Tudod, Lizi, Kornél jó fiú, mármint tényleg – mondja Léna. – Tudom, hogy elfogult vagyok, de hidd el, még sose láttam ilyennek. Sose… villanyozta fel senki ennyire, mint te. Szerintem komolyan gondolja veled.
– Köszönöm.
– Nincs mit – mosolyog rá melegen Léna. – Ugye nem fogsz itt kuksolni egész nap?
– Nem, dehogy – nevet fel Lizi kicsit bágyadtan, de nem mozdul. Léna – mintha értené – bólint, és minden további nélkül megfordul, és magára hagyja Lizit.
Kornél… Ahogy rágondol, Lizi halványan elmosolyodik. Pillanatok és szavak kavarognak benne – Kornél, ahogy kihívóan, incselkedően ránéz, ahogy mosolyog, ahogy nevet… ahogy azt mondja, akarja őt… és a remegő szorítás visszatér a gyomrába. Mi legyen Kornéllal?
Persze igazából felesleges a kérdés, Lizi tudja ezt. Valójában nincs is választása. Kornéllal akar lenni, ennyi az egész. Meg akarja próbálni, esélyt akar kettejüknek adni. Mert talán sikerülhet, talán jó lehet, talán boldogok lehetnek… Miért fél mégis? Miért fél ennyire mélyről jövőn, ennyire fájón?
Lizi érzi, hogy újra könnyek szöknek a szemébe.
Most meg miért sír már megint?
Nem az a sírós típus, ő inkább dühvel szokta kezelni, ha valamit nem tud feldolgozni. Most már vajon mindig ilyen lesz? Ilyen… picsogós liba? Lizi megborzong a gondolatra. Nem akar ilyen lenni, és nem is lesz ilyen. Nem engedi. A könnyei azért csak peregnek tovább – igyekszik őket visszafojtani, de teljesen sikertelenül. Mégis mi ütött belé?
Újra kopognak az ajtón. Lizi megint kapkodva letörli a könnyeket, de igazából hiába, mert rögtön újak érkeznek az elmaszatoltak helyére.
– Szabad! – kiáltja ki kevesebb erővel és lendülettel, mint az imént.
A szíve nagyot dobban, mikor Kornél surran be a szobába. A férfi egészen addig, míg a tekintete a lányra nem rebben, vigyorog, akkor azonban egy pillanat alatt elkomorul az arca.
– Miattam sírsz? – kérdi Kornél, és a hangját mélyre színezi az aggodalom.
– Nem – mondja Lizi dacosan megfeszülő mosollyal a szája sarkában, és igazából nem hazudik. Valójában fogalma sincs, miért sír.
– Akkor? – kérdi Kornél közelebb lépve.
– Nem sírok – jelenti ki Lizi, aztán mikor rájön, hogy mit is mondott, majdnem felnevet a saját ostobaságán.
– Tudod, Lizi, olyasmit tagadni, ami egészen egyértelmű, elég nagy hülyeség – jegyzi meg Kornél, és a hangja csupa kedvesség és féltés, ami megsimogatja és melegségbe vonja Lizi egész testét.
– Azért sírok, mert össze vagyok zavarodva, és… így igyekszem feldolgozni ezt a… kibaszottul szar érzést.
– Ez rögtön kettő, tehát hat – mondja Kornél kis mosollyal az ajkán, aztán azonban újra komor vonallá feszül a szája. – Miattam vagy összezavarodva?
– Igen – bólint Lizi megadón, és a könnyein át a még közelebb lépő férfit nézi.
Kornél megáll felette, csak nézi, nézi, aztán hirtelen lehajol, köré fonva a karját könnyedén megemeli, és leül az ágyra, miközben szorosan tartja őt.
– Oké – dörmög a fülébe a férfi. – Akkor add ki magadból!
És Lizi nem is tudja, hogy igazából sír-e, mert közben nevet is, Kornél pedig csak öleli, és ez jó, egyszerűen jó. Mint tegnap este. Megnyugtató és otthonos.
Lizi pityereg még picit, de aztán elapadnak a könnyei. Mint egy kisgyerek, Kornélhoz bújik, és egy darabig nem szólal meg, csak hallgatja a férfi egyenletes szívdobogását.
– Léna árult el? – kérdi végül halkan Lizi. Nem hiszi, hogy az utóbbi beszélgetésük után Kornél csak úgy visszajött volna, biztosan volt valami oka.
– Azt mondta, kicsit összetörtnek tűntél. Csak aggódott – védi a húgát a férfi.
– Nem haragszom rá.
– Akkor nem bánod, hogy itt vagyok? – Lizi érzi Kornél hangján a mosolyt.
– Azt nem mondtam – feleli, de közben szorosabban bújik Kornél mellkasához.
– De gondoltad? – faggatja Kornél nevetősen megremegő hangon.
Lizi nem válaszol. Nem tudja, miért – talán még emésztenie kell egy picit az érzést, hogy Kornél itt van, és akarja is, hogy itt legyen. A férfi, mintha csak értené, nem nyaggatja tovább.
– Amúgy a nővéred megfenyegetett – mondja Kornél. – Közölte velem, hogy ha megbántalak, kiherél. Nem úgy nézett ki, mint aki viccel.
– Nem is szokott viccelni – kuncog Lizi.
– Félelmetes nővéred van. És én még flörtöltem vele.
– Tényleg? – Lizi szíve megsajdul, és elhúzódik Kornéltól.
– Igen, mikor először találkoztunk – feleli a férfi, és makacsul visszahúzza Lizit. – A nővéred szép, de te még szebb vagy, csak akkor téged még nem ismertelek. Tudod, mikor a nővéredet megláttam, arra gondoltam, hogy gyönyörű, de, Lizi, amikor téged megláttalak, akkor viszont mintha megállt volna a világ.
Lizi szíve erre a kijelentésre hevesen dobogni kezd, és a levegő egy pillanatra benne reked a tüdejében. Csak pár pillanatot vár, hogy kicsit enyhüljön a testét elöntő édes szédület, aztán halkan ugyan, de mégis bizonyosságtól szilárd hangon megszólal:
– Tudod, Kornél, azt hiszem, meg akarom próbálni.
 
Kornél szíve mintha kihagyna egy ütemet. Lizi nem néz rá, csak a mellkasába suttogja a szavakat, de a férfi még így is érzi, hogy tényleg komolyan gondolja, és ez egyszerre lepi meg és tölti el örömmel.
– De ugye nem ezért sírtál? – kérdi mosolyogva Kornél. Bár nem látja, de sejti, hogy Lizi is mosolyog. Nagyon szeretne a lány szemébe nézni, nagyon szeretné tudni, hogy mit érez most, ezért a lány hátáról a derekára csúsztatja a kezét, és szelíd nyomással kéri, hogy forduljon felé. Lizi nem ellenkezik, a lábát Kornél dereka köré kulcsolja, és szembenéz vele. Kornél lopva a lány fenekére csúsztatja a kezét.
– Nagyon félek – suttogja Lizi.
– Segít valamit, ha azt mondom, én is? – pillant rá Kornél komolyan.
– Tényleg? – kérdi Lizi elkerekedő szemmel.
Kornél bólint.
– Félek, hogy meggondolod magad. Hogy elmenekülsz. Hogy nem fogsz bízni bennem. Hogy esetleg… hogy…
– Igen?
Mélyről jövő sóhaj zilálja szét köztük a levegőt. Kornél tudja, hogy itt az ideje, hogy ő is őszinte legyen, hogy ő is megnyíljon. Lizi megérdemli.
– Hogy amint szeretkezünk, ugyanúgy nem akarsz majd, mint ahogy eddig senki sem akart – mondja kicsit szomorkásan.
Lizi félrebillenti a fejét.
– Ennyire rossz vagy az ágyban? – kérdi huncutul, és Kornél elmosolyodik. Örül, hogy a lány oldja kicsit a feszültségét. Vajon Lizi tudja ezt, és ezért mondta? Vagy csak ösztönösen érezte, hogy könnyedebb hangnemre kell váltania?
– Nem, vagy legalábbis eddig nem volt panasz – somolyog Kornél.
– Akkor… – hallgat el kérdőn Lizi.
A férfi újra felsóhajt. Sose beszélt erről senkinek, mert… ostobaságnak tűnik az egész, most mégis el akarja mondani Lizinek, és ez egy egészen picit megijeszti. Mikor férkőzött ennyire közel hozzá a lány? Vajon minden titkát megosztaná vele? És ahogy felmerül benne a kérdés, már érkezik is a válasz: igen, mindent. Gondolkodás nélkül.
– Tizenhat évesen szerelmes voltam az egyik osztálytársamba – kezdi tétován. – Igazából évek óta szerettem, általánosba is együtt jártunk. Aztán összejöttünk, úgy tűnt, ő is szeret. Kamaszos szerelem volt, de azért a maga módján szerelem. Lefeküdtünk egymással, mindkettőnknek az volt az első. Utána… más lett a kapcsolatunk. Rengeteget szeretkeztünk, de valami eltűnt. Végül szakított velem. Azt mondta, hogy nagyon kedves vagyok és jó velem lenni, de… másra vágyik. Elég nyomorultul éreztem magam.
Kornél tudja, hogy kicsit talán összefüggéstelenül, akadozva beszél, de nagyon nehéz mindezt elmondania. Nem azért, mert szégyelli, hanem, mert nem tudja, hogyan vázolja úgy, hogy Lizi megértse belőle a lényeget, de azért folytatja:
– Utána gyakorlatilag felsorakoztak előttem a lányok. Nem bántam, mert össze voltam törve, és az, hogy más lányok akartak, erőt adott, hogy talán nem bennem van a hiba. A gimi végére az évfolyam majdnem minden lányával lefeküdtem, igazából néhány alsóbb évfolyamos lánnyal is. Sose tudtam, miért akarnak, de akartak. Arra gondoltam, hogy talán elterjedt, hogy jó vagyok az ágyban. Nem bántam. Kamasz voltam, és hát melyik kamasz ne akarna sok szexet? – mosolyodik el Kornél.
Lizi viszonozza a mosolyt, de kicsit halványan, feszülten. Látszik rajta, hogy érdekli a folytatás, így hát Kornél összeszedi magát.
– Aztán felköltöztem Pestre, két évig stúdiós voltam egy színháznál, harmadszorra vettek fel a színműre. Sokat szexeltem, és nagyon megerőltetnem se kellett magam érte. Könnyen hódítottam meg a nőket, könnyen csábítottam el őket, sosem ütköztem túl nagy ellenállásba. Igazából… ne nézz önteltnek, jó? A legtöbben szinte felajánlkoztak. Ez… jó volt. Aztán megismertem egy lányt, aki nagyon tetszett nekem. Lefeküdtünk. De ő nem akart többet. Mikor megkérdeztem, miért, azt felelte, hogy olyan pasi vagyok, aki jólesik a szemnek, akivel jó szeretkezni, de aki nem való ennél többre. Szeretem a szexet, igen, sok nővel voltam együtt, igen, de nem értettem, miért gondolja így. Végül is minden pasi szereti a szexet.
Aggódva pillant Lizire, de a lány csak egy pici bólintással reagál.
– Tényleg tetszett nekem ez a lány, úgyhogy egy kicsit összezuhantam. Úgy gondoltam, ha bebizonyítom neki, hogy nem fekszem le akárkivel, hogy meg tudom magam tartóztatni, akkor meggondolja magát. Tudod, én mindig ilyen voltam, a komorság, a visszafogottság és a hallgatagság a bátyáimnak jutott, de azért nem voltam olyan, aki mindig, megállás nélkül bolondozik. Szeretem a komoly, elmélyült beszélgetéseket, bár ezt most már gyakorlatilag senki sem feltételezné rólam. Néha jólesne, ha komor lehetnék, de ha az vagyok, mindenki a nyakamra jár, hogy mi történt, jól vagyok-e, ilyenek. Pedig tulajdonképpen ez a… hát, szóval, hogy mindig viccelődöm, egyfajta védekezés. Könnyebb volt ezzel leszerelni a nőket, akik el akartak csábítani. Ha komolytalan voltam, nem vettek komolyan, így a visszautasítással sem okoztam fájdalmat. Ez jól bevált taktika. Viszont hiába fogtam vissza magam, a lány így sem akart tőlem semmit. Mikor aztán összejött az egyik színésszel, ezt fel is fogtam. Ezután – csak kíváncsiságból – minden nőt, akivel lefeküdtem, megkérdeztem, hogy tervezne-e velem hosszabb távra. Soha senki nem mondott igent. Olyan ez, mint valami átok. Megkaphatok majdnem minden nőt, de a szívét sosem adja nekem senki.
Lizi rezzenéstelen arccal figyel, nem látszik rajta semmilyen érzelem.
– Tudod – folytatja Kornél –, egészen mostanáig nem érdekelt igazán ez az egész. Jó volt, hogy mindig akadt készséges nő, ha erre volt szükségem, és még jobb volt, hogy ha nem akartam többet, márpedig nem akartam, igazán egy éjszakánál se, akkor abból nem volt harag. De most kicsit aggódom.
Hosszan nézik egymást. Kornél nem mond többet, mert nem tud mit mondani. Nem tudja, hogy érthetően fejezte-e ki magát, nem tudja, hogy Lizi megértette-e. Tényleg soha nem beszélt még erről, mert ha jobban belegondol, ez az egész számára is elég nagy képtelenségnek tűnik, végül is akad-e még egy olyan szerencsés pasi, akit ennyire akarnak a nők, mint őt, ez már szinte lehetetlen, de mégis hogy kérdőjelezné meg, mikor átélte, sőt, újra és újra átéli? Bár azt továbbra sem tudja, hogy mi van benne, amiért akarják.
– Szóval attól félsz, hogy ha lefekszünk egymással, akkor elhagylak? – kérdi Lizi óvatosan. Kornél a szemébe néz, de a lány tekintetében nincs sem elítélés, sem kételkedés, csak őszinte érdeklődés.
– Egy picit, de bízom benne, hogy nem így lesz, mert… mert veled más, mint bárkivel eddig. Minden.
– Tudod, könnyebb volt, míg csak a saját félelmeimről tudtam – jegyzi meg elhúzott szájjal a lány.
– Így legalább minden félelmünkkel együtt nézhetünk szembe – suttogja Kornél, és mikor Lizi nem ellenkezik, csak kedves, meleg tekintettel néz rá, a szíve gyorsabban kezd dobogni.
– Ne nézz így rám! – mondja élesen Lizi.
– Hogyan? – kérdi értetlenül a férfi.
– Ez most a „vigyázz, Lizi, mindjárt kicsókolom belőled a szuszt” tekinteted – morogja a lány, és összeszűkülő szemmel néz rá.
– Van ilyen tekintetem? – kérdi nevetve Kornél. Felszabadultnak érzi magát, mintha lebegne. Felhőszín, ragyogó boldogság járja át, olyan furcsán könnyű érzés ez.
– Igen, határozottan – morogja Lizi.
– Úgy látom, te és a tekintetem jól megértitek egymást – jelenti ki a férfi, és még jobban nevet.
– Minimum tíz perce ülök már az öledben, és egész jól visszafogtad magad… eddig – néz rá fenyegetően a lány.
– Nem tudom, feltűnt-e, de a fenekedet simogatom – jegyzi meg kicsit kajánul Kornél.
– Ó, és neked ennyi elég? – vonja fel a szemöldökét a lány kihívóan.
– Bírom a humorodat – neveti el magát újra Kornél.
– Tényleg? – kérdi Lizi, és az ajkára ívelő mosoly boldog színekkel tölti meg a levegőt.
– Igen.
– Az jó, mert ez aligha fog megváltozni.
– Nem akarom, hogy megváltozz, Lizi.
– Felfoghatatlan számomra, hogy tényleg tetszem neked – mondja bátortalanul a lány.
– Pedig tényleg tetszel – jelenti ki Kornél. – Kiszámíthatatlanul szeszélyes vagy, az egyik pillanatban kis méregzsák, a következőben meg olyan, mint egy ártatlan gyerek, aztán meg elérhetetlen és hűvös, de… nekem mindenhogy tetszel.
Lizi kicsit elpirulva lehajtja a fejét.
– Akkor… megpróbáljuk? – kérdi Kornél.
Lizi bólint, mire a férfi ajkára pajkos mosoly szökken.
– Akkor igent mondasz a mai filmnézős tervemre?
– Nem – vágja rá a lány hevesen.
Kornél nem számított más válaszra, bár fogalma sincs, miért, egyszerűen csak érezte, hogy Lizi így fog reagálni, viszont azért kíváncsi az okára.
– Miért?
– Mert szerintem kifejezetten hasznos lesz, ha most egy kicsit… lecsillapodunk.
– Lecsillapodunk? – kérdi majdnem felnevetve Kornél.
– Igen – mondja határozottan Lizi.
– Miért?
– Mert megijeszt, hogy ilyen… gyorsan haladunk. – Lizi megint elpirul egy kicsit.
– Gyorsan? – nyög fel hitetlenül Kornél.
– Hát, ennyi minden, ennyi idő alatt… gyakorlatilag tegnap óta… gyors… Talán nem árt, ha… átgondoljuk a dolgokat – dadogja zavartan a lány.
– Mit kell még ezen átgondolni? – pillant rá gyanakodva Kornél. – Már igent mondtál.
Lizi lehatja a fejét, de az arcán mintha valami sötét és nehéz suhanna át.
– Neked akarok esélyt adni, hogy meggondold magad. Inkább most, mint később.
Kornél hitetlenül nézi a lányt.
– Tudod, milyen rettenetes volt nekem egészen tegnapig? Mióta megláttalak, úgy kívánlak, hogy az már nem is normális. Aztán megismerlek, és elbűvölsz. És aztán meg nem tudok rájönni, hogy te mit érzel, mit gondolsz. Azt hittem, belepusztulok. Eszem ágában sincs most visszakozni – rázza meg a fejét Kornél.
Lizi mereven nézi őt, és ahogy összefonódik a tekintetük, a férfi úgy érzi, szikrákat vet köztük a hirtelen feltámadó vágy.
– Nem, Kornél, most nem csókolhatsz meg – mondja a lány gyorsan, és lemászik róla. Az ágy támlájához húzódik, de a lábát Kornél ölébe ejti.
– Miért nem? – kérdi lebiggyesztett szájjal a férfi, bár örül, hogy ezt a furcsa, megmagyarázhatatlan vonzást nem csak ő érzi.
– Mert akkor képtelen leszek neked ellenállni, és bármire ráveszel – mondja ki nyíltan a lány.
– Tényleg? – Kornél meglepett, és ezt a kérdésből sem tudja elrejteni. Tényleg ilyen hatással van Lizire, ha megcsókolja?
– Ne tégy úgy, mintha nem vetted volna észre – feleli a lány gúnyosan. – Megcsókolsz, én meg elolvadok. Ez van – húzza el kicsit a száját Lizi.
– Tudod – mondja jót derülve Kornél –, imádom az öniróniádat, az őszinteségedet és még ezt az édes, gúnyos mosolyodat is.
– Tényleg?
Mégis hogy fér meg ennyi bizonytalanság a lányban? Vajon mikor fog neki végre tényleg hinni?
– Igen, Lizi, tényleg – feleli Kornél mélyen a lány szemébe nézve.
Lizi ajkára bájosan könnyű mosoly rebben, és kicsit félszegen lehajtja a fejét. Kornélnak ez a félszeg Lizi is nagyon tetszik.
Szórakozottan simogatja a lány farmerbe bújtatott lábát, tekintete Liziről a saját kezére siklik. Lizinek formás lába van, bár ez a farmer egészen jól elrejti. Csak most veszi észre, hogy ez Lizinek az a furán teleírt nadrágja. Sosem volt hozzá elég közel, hogy elolvassa rajta az idézeteket, most egyiken-másikon lopva végigfut a tekintete.
Töff-töff, a Halál
Kacag. Érzi a mi hültünk.
Csúf az Élet,
Éljen. Mi legalább röpültünk.
Kornél összevonja a szemöldökét.
Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”
Észre sem veszi, de már nem simogatja Lizi lábát.
Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.
A tekintete újabb sorra ugrik.

Ezért minden: önkínzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Aztán kínzó kíváncsisággal és félelemmel egy következőre.
… szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.
Van vajon a nadrágon egyetlen boldog idézet is?
Kirajzolódom végleg a világból,
mint csupasz falnak állitott fogoly,
külön kezel, kivételes magányban
a tanuk nélkül dolgozó pokol.
– Elég depresszív hangulatú ez a farmer – jegyzi meg.
– Majd csinálok egy „happy-farmert” a kedvedért – mondja a lány fanyarul.
– Jó – mosolyodik el Kornél Lizire nézve.
– Csak vicceltem – visszakozik a lány.
– Tudom, de attól én még szavadon foglak.
Lizi megforgatja a szemét, de nem válaszol. Kornél újra a nadrág felé fordul, és miközben megint simogatni kezdi Lizi lábát, egyre nehezebb és fájóbb érzésekkel a szívében újra az idézeteket fürkészi.
Remek játék – halni kell mindenképp!
– Ez a Jekyll és Hyde-ból van – szólal meg kicsit csodálkozva.
– Csak azért, mert A nyomorultakat nem ismerem, más musicalt még ismerhetek.
– Jogos.
Kornél nem pillant Lizire, továbbra is a farmert tanulmányozza, és közben támad egy ötlete, szerinte remek kis ötlet, de az biztos, hogy egyelőre megtartja magának. Nem tudja elnyomni a kikívánkozó mosolyt – vajon mit fog szólni hozzá Lizi?
– Mit moso… – Lizi kérdését lendületes kopogás szakítja félbe. – Szabad! – kiált ki a lány.
Dina nyit be a szobába, de a szeme csukva van.
– Ugye nem vagytok megint egymásba gabalyodva? – kérdi a lány, érezni a hangján a visszafojtott nevetést.
– Nem, Dinka, nem vagyunk – morogja Lizi.
– Ha Dinkának hívsz, én Zizinek foglak – mondja Dina, és huncutul csillogó tekintettel néz rájuk.
– Zizi? – kérdi Kornél nevetve. Lizi mérges pillantást vet rá, aztán visszafordul a nővére felé.
– Ugye tudod, hogy ezért csúnyán meglakolsz?
Dina csak megvonja a vállát – Kornél úgy véli, az ilyen huzavona megszokott a két lány között.
– Kész az ebéd – jelenti be Dina, majd megfordul, és kilép a szobából, aztán hirtelen mégis vissza. – Jut eszembe, mikor beszéltél utoljára anyával?
– Elsején, miért? – kérdi Lizi.
– Aggódik érted – lágyul el Dina tekintete, aztán viszont mosolyra kunkorodik az ajka –, véleménye szerint, idézem: „semmi lizisen fanyar sziporka, baj van?”. Szóval felhívhatnád, hogy megnyugtasd, hogy te még mindig te vagy. Amúgy valamikor tavasszal meglátogatnak minket.
– Az jó.
Dina bólint, aztán megint elindul kifelé, és végül megint visszafordul. Pár tétova pillanatra Kornélra néz, aztán Lizire.
– Amúgy, csak hogy tudjátok, mindenki szurkol nektek, és… Lizi, ha nem is jön össze köztetek, ne hidd, hogy attól bármelyikőtöket is kevésbé fogjuk szeretni – mondja Dina kedvesen.
– Kibeszéltetek minket a hátunk mögött? – kérdi Lizi összevont szemöldökkel.
– Kibeszélnénk mi titeket szemtől szembe is, ha előbújnátok – vágja rá Dina vidáman.
– Azt kihagynám – mondja morcosan Lizi.
– Tudom – mosolyodik el Dina. – De úgyse úszod meg. Ez egy ilyen család, szokj hozzá. – A lány ezúttal tényleg magukra hagyja őket.
Kornél Lizi felé fordul.
– A nővéred jól ismer – mondja csendesen.
– Végül is elvisel már huszonhárom éve – vonja meg a vállát a lány.
– És mégis szeret – jegyzi meg sokat mondóan Kornél, és Lizi elpirul attól, ahogyan ránéz. Kornél hagyja, hogy a tekintete elmondja mindazt, amit ő képtelen lenne szavakba kényszeríteni – a reményt, az örömöt, a hitet, aztán mikor úgy érzi, hogy Lizi megértette az üzenetet, szelíden megpaskolja a lány lábát.
– Na, gyere, vessünk magunkat a farkasok elé!
– Most halálra rémisztettél – nyög fel Lizi, és Kornél ezúttal nem tudja eldönteni, hogy ezt komolyan gondolja, vagy csak viccelődik.
– Legalább nincs itt az egész család – mondja biztatón.
– Az élet apró örömei – jegyzi meg gúnyosan a lány.
Kornél felnevet, és megfogja Lizi kezét, Lizi pedig nem húzza el.
Akkor sem, amikor a konyhába lépnek.

Szívzűr – 8. fejezet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Szia Kia!

    Először is tartozom egy bocsánatkéréssel, amiért ilyen későn írok, de elég remek indokaim vannak rá: az időhiány (közkedveltebb nevén az iskola), valamint egy ronda betegség, ami miatt lényegében állandóan aludtam. De most itt az ideje, hogy kárpótoljalak és írjak neked egy jó hosszú kritikát! :D (szóval ne érezd magad rosszul-e miatt, mert folyton gondoltam rád, csak sosem sikerült eljutnom a addig, hogy végre olvassalak is)
    Nem gondoltam volna, hogy Lizinek ennyire komoly volt a kapcsolata az előző barátjával- összeköltözni valakivel azért nem kis dolog. És ha a csávó ezek után dobta ki, akkor teljesen megértem, hogy visszahúzódóvá és félénkké vált. Egy ilyen nagy pofont senki sem felejt el egykönnyen.
    Jó volt végre Kornélról is megtudni valamit :) Érdekes, hogy minden lányt megkap, de egyik sem akar tőle semmit. Ami nagyon furcsa, végtére is, Kornél kedves, vicces és jó az ágyban- ki ne akarna ilyet? Nem tudom elképzelni, hogy miért nem harapnak rá a nők, mikor manapság amúgy is mindig mindenki azon nyafizik, hogy a pasik bunkók és csak szexet akarnak. Erre tessék, itt van Kornél és senkinek sem kell. Az emberek néha annyira érthetetlenek. Azt teljesen meg tudom érteni, hogy Kornél néha szeretne komor lenni, ugyanis (ez egy nagy igazság, amit csak nagyon kevesek tudnak) pozitívnak lenni nagyon fárasztó dolog. Állandóan felállni és továbblépni a legrosszabb dolgok után is, mindezt egy mosollyal a szádon nem kevés erőt igényel- aztán még komor, goromba meg összetört sem lehetsz, mert különben mindenki a nyakadra jár, hogy mi a fene bajod van.
    Lizi idézetei nagyon tetszenek! Főleg az első (nem tudom, az egy darab e vagy kettő, de azok a kedvenceim) Még Ady idézet is van :D Egyébként az, hogy Lizi szomorú és komor idézeteket írt a nadrágjára, még nem jelent semmit. Én is jobban preferálom a szomorú, komor (külső szemlélő szerint túl depressziós) idézeteket, de csak azért, mert sokkal több mélység van bennük, sokkal jobban megindítanak bennem valamit. Ez az idézetes nadrág viszont nagyon tetszik, bánnád, ha lekopiznám az ötleted és én is csinálnék egyet? :D
    És ó, igen, végre összejöttek! Most legszívesebben össze-vissza ugribugriznék, ha nem lennék beteg, de azért így is elég kicsattanóan örülök :D Imádtam, hogy leültek és megbeszélték a dolgot. A fejezet fénypontja (legalábbis az egyik) számomra az volt, amikor Kornél bement Lizihez, meglátta, hogy sír, és odament hozzá. A legtöbb srác ilyenkor csak kifordul a szobából, mondván “Ó, bocsi, nem akartam zavarni” aztán otthagy sírni egyedül. De Kornél nem. Ő odament és mint egy jó lovag, megvigasztalta szíve választottját- Lizi pedig hagyta neki, és az olyan szép, hiszen sírni valaki előtt a legbensőségesebb (vagy személytől függően akár a legmegalázóbb) dolog, gyengének mutatni magad valaki előtt nem könnyű. Lizi mégis megtette, és ez azért csak azt jelenti, hogy bízik Kornélban, mégha Lizi ezt tudatosan nem is veszi észre.
    A második fénypont az volt, mikor Kornél elolvasta az idézeteket Lizi nadrágján. Az valahogy egy nagyon erős részre sikeredett. Ahogy Kornél egyre tovább olvassa a sorokat és egyre inkább letaglózza, amit lát, lassan abba is hagyja Lizi lábának a simogatását és csak olvassa és olvassa a sorokat… Amilyen nagyon hatottak ezek Kornélra, olyan nagyon hatott rám is, és most nagyon szeretném megindokolni, hogy miért, de nem tudom :D
    És ami még nagyon tetszett, az az, hogy Lizi ilyen könnyen képes olvasni Kornél tekintetében. Teljesen el tudom képzelni a “vigyázz Lizi, most kicsókolom belőled a szuszt” nézését! :D Ilyen szempontból szépen lassan már nem csak testileg de lelkileg is egy hullámhosszra kerülnek, mikor már egyetlen pillantásból megértik egymást- szerintem az egy kapcsolat mélységének igazi jele, mikor már ennyire ismered a másikat, hogy a puszta rezdüléseiből tudod, mit gondol. Ez olyan varázslatos dolog :)
    Nagyon-nagyon tetszett a fejezet Kia és nagyon várom a következőt!

    Puszi: Kidden

  2. Szia Kidden! :)

    Remélem, azért már gyógyulgatsz. :) Nem tartozol bocsánatkéréssel, de azért köszönöm, a hosszú kritikának pedig mindig nagyon-nagyon örülök. :)
    Lizi jelenleg tényleg összetört kissé – de majd Kornél meggyógyítja. :D Az előző kapcsolata valóban komolyabb volt, és hát igen, erős pofon volt neki, ahogyan aztán véget ért.
    Örülök, hogy jó volt Kornélról is megtudni valamit – igazából azt hiszem, már ideje volt. :) Hát, annak, hogy Kornélt miért is nem akarta senki, meglesz az oka, de az hozzátartozik, hogy Lizin kívül ő sem akart igazán senkit. :)
    Igen, egyetértek, mindig pozitívnak lenni tényleg van, hogy fárasztó. :) Illetve, ha az ember mindig jókedvű és vidám, akkor amint csak egy picit van rosszabb napja, mindenki azt kérdezi, hogy mi történt, mi a baj, pedig lehet, hogy csak annyiról van szó, hogy éppen rosszat álmodott.
    Örülök, hogy tetszenek Lizi idézetei. :) Igazából csak Ady meg Pilinszky. :) Egyetértek, csak azért, mert komorak az idézetek, az még nem jelent semmi többet, személy szerint én is jobban szeretem az ilyen idézeteket, igazából pontosan azért, amit leírtál. :)
    Dehogy bánnám, csak bátran kopizd le. :) Bár hozzáteszem, ha buszozol, ne lepődj meg, ha az emberek furán tartott fejjel vizslatják majd a lábadat, és néha elmosolyodnak. :D
    Örülök, hogy örülsz annak, hogy összejöttek. :) Kornél tényleg jó fiú, azt hiszem, képtelen lett volna csak úgy otthagyni Lizit, főleg, hogy úgy érezte, a könnyeknek ő az oka. :) Örülök, hogy ez a momentum tetszett. :) Fura, sose gondoltam még így végig a sírást, de igazad van, tényleg elég bensőséges dolog.
    Örülök, hogy második fénypontnak a nadrágos részt tartod, nem hittem volna, hogy az ennyire erősre sikerült, de jó érzés, mert szerintem is fontos pillanat. :)
    Igen, szépen lassan tényleg egy hullámhosszra kerülnek, bár azért ezen még kell egy kicsit dolgozniuk, de rajta vannak az ügyön. :D És igen, amikor már pusztán a másik rezdüléséből tudod, hogy mit gondol, az tényleg varázslatos dolog, és valóban jelzi egy kapcsolat mélységet, ezt én is így gondolom. :)
    Nagyon örülök, hogy tetszett a fejezet, nagyon-nagyon köszönöm! :) A következővel igyekszem. :)

    Puszi!
    Kia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s