Szívzűr – 4. fejezet

„Olyan, mintha tolvaj lennék, pedig nem akarok az lenni…” (Lizi)

Lizi egyetlen egyszer elment egy férfival úgy, hogy tudta, a kapcsolat közöttük csakis a szexről szól, és az is csupán egy alkalommal. Nem ismerte a férfit, nem tudott róla semmit – egyszerűen csak megtetszettek egymásnak és lefeküdtek. Nem volt rossz, a pasi kifejezetten kedves és figyelmes volt, de mégis hiányzott az egészből valami – Lizi soha többet nem ment bele ilyen kalandba, ezután annyit minimum várt, hogy valamiféle kötődés kialakuljon benne, hogy legalább valamennyire ismerje azt, akivel ágyba bújik – nem mintha ez a végeredményen sokat változtatott volna, de hát utólag mindig könnyű okosnak lenni.
Most, ahogy Kornél beüti a kódot és felberreg a kapu, ahogy belépnek az épület visszhangos előterébe és nem szólalnak meg, kicsit úgy érzi magát, mint akkor, amikor azzal a férfival volt. Akkor sem tudta, mi vár rá, izgatott volt, és talán félt is kicsit, mégis örömmel töltötte el, hogy átlépi a határait, hogy valami olyat tesz, amit még soha, hogy végre mer bátor, szabad és spontán lenni – nem mérlegelt, csak tette, amihez kedve volt, és nem törődött azzal, hogy lesz holnap is.
A helyzet most annyiban más, hogy nem akar Kornéllal lefeküdni – vagyis nem, ez így nem igaz, nagyon is szeretne vele lefeküdni, de nem fog. Megfogadta, hogy nem szexel szerelem nélkül, mert az eddig soha nem vezetett jóra, és az biztos, hogy Kornéllal nem fog kockáztatni. Belegondolni is rémes, hogy milyenek lennének utána a családi összejövetelek…
Nagyokat dobbantva, toporogva leverik a cipőjükről a rátapadt havat. Lizi kicsit furcsállja, hogy Kornél mennyire visszafogott – nem is csak az, hogy mióta kijöttek a színház épületéből, meg se szólalt (nem mintha olyan messze lakna a színháztól, igazából csak egy parkon kellett átvágni), hanem, hogy jelenleg egyszerűen nincsenek benne képek – vajon ennyire elgondolkodott volna? És ha igen, akkor min?
Töprengve néz a férfira, de amikor Kornél visszanéz rá, gyorsan elkapja a tekintetét. Szándékosan nem pillant felé újra, inkább megáll a lift mellé felfogatott parafatábla előtt. „Heti próbatábla” és „Próbarend” felirattal lát lapokat kifüggesztve, elsőre elég bonyolultnak tűnnek, de azért az egyértelmű, hogy ezek a papírlapok itt előtte a színház életét tárják fel – hogy mikor, hol, mit és helyenként azt is, hogy kik próbálnak, bár Lizi a csak betűkből álló rövidítéseket egyáltalán nem érti.
A lift érkezése tereli el a figyelmét. Kornél előreengedi, aztán mögötte ő is belép a kis fülkébe, és megnyomja a hatos gombot. Ahogy az ajtó bezáródik, Lizi hirtelen szűknek érzi a teret. Kornél túl közel áll hozzá, a levegő pedig mintha egyre kevesebb és kevesebb lenne… Lizi behunyja a szemét… bár Kornél nem érinti meg, de ahogy Lizi látja, hogy a férfi ezt képzeli, a testén emésztő, tűzforró borzongás fut végig…
– Te mit próbálsz most? – kérdi hirtelen Lizi kinyitva a szemét.
Kornél ajkára hamiskás mosoly húzódik, de szerencsére a fantázia ellebben belőle.
– Egyelőre semmit – feleli. – Január végén lesz olvasópróbám, addig néhány előadástól eltekintve szabad vagyok.
– És miben lesz a következő szereped? – érdeklődik tovább Lizi.
– Most a figyelmemet igyekszel elterelni, igaz? – pillant rá huncut tekintettel Kornél.
– Igen – mondja őszintén Lizi, bár talán kicsit keményebben a kelleténél. De nem tehet róla, Kornél fantáziái egészen egyszerűen veszélyesek. Karácsonykor Lizit csupán a családtagok jelenléte mentette meg attól, hogy a képek hatására ostobaságot tegyen – mindaz, amit a többiek képzeltek, elégnek bizonyult ahhoz, hogy Kornél fantáziái elvesszenek. Ha kettesben maradtak – gyakorlatilag csak olyankor, amikor kimentek rágyújtani –, akkor a düh volt az, amibe kapaszkodott, bár a férfi ezen minduntalan jókat derült.
Aztán szilveszterkor Kornél mintha… egyszerűen leállt volna ezekkel a képekkel, és azóta – egészen mostanáig – a jelenlétében nem fantáziált róla, igaz, nem is voltak annyit együtt, tulajdonképpen csak ma délelőtt, amikor kávéztak, de akkor Kornél nyilván a meggyőzésére koncentrált, és azóta… azóta csak most. Lizi szeretne a lift falának dőlni a saját ostobasága miatt – Kornél nem fog felhagyni a fantáziálással, és ő nem teheti ezt szóvá, mert megfogadta, hogy nem kommentálja a képeket, amiket lát, de ha nem állítja le a férfit, az… az ki tudja, hova vezetne, viszont, ha leállítja, akkor Kornél nyilván áttér majd egy másik fogadalmára… ördögi kör ez…
– A My Fair Ladyben – feleli halkan, elmélázós hangon Kornél, és közben érdeklődve tanulmányozza Lizi arcát.
Lizi tudja, hogy elsápadt, tudja, hogy a szemében pánik tükröződik, talán ezért szólal meg kicsit nyers, bántó éllel.
– De ugye nem Higgins leszel? – vonja össze a szemöldökét a lány. A professzor szerepére Kornél nem elég idős, és igazából talán még túl jóképű is – legalábbis Lizi szerint.
– Ismered a darabot? – kérdi csodálkozva Kornél. A lift zökkenve megáll, az ajtó feltárul. Kornél hátrálva kilép, közben nem veszi le a tekintetét a lányról.
– Olvastam a Pygmaliont – vonja meg a vállát Lizi –, illetve láttam a filmet. Imádom Audrey Hepburnt.
– Tényleg? – torpan meg Kornél már a folyosón állva.
– Most pontosan melyik információ lepett meg? – lép ki Lizi is a fülkéből.
– Leginkább a Pygmalion – feleli őszintén a férfi.
Lizi egy picit sem akad fenn ezen – elég visszahúzódó és zárkózott, igazából kevesen ismerik az ízlését, és a dacos, lázadó és – mi tagadás – undok természete miatt a legtöbben nem feltételezik, hogy szépirodalmat is szeret olvasni. Bár Lizi szerint egyébként az, hogy olyan, amilyen, abszolút nem zárja ki azt, hogy szeresse a komolyabb, nehezebb irodalmat is, valamiért viszont azok, akikkel ez a téma szóba kerül, mindig meglepődnek kicsit.
– Szeretek olvasni.
– Nem felételeztem, hogy nem. Csak…
– Igen? – biztatja Lizi, mikor a férfi tétován elhallgat.
– Hát jó, igazából azt hittem, a te korosztályod, kivéve persze azt, aki eleve vonzódik a színházi világhoz, nem nagyon olvas manapság színműveket.
– Valószínűleg nem is, de én szeretek lázadni – mosolyodik el könnyedén Lizi, bár ezt rögtön megbánja, mikor Kornél tekintetében felfedezi a csodálat szikráit. – Ööö… merre? – kérdi sután, hátha Kornél magához tér a bűvöletből.
A férfi elmosolyodva megingatja a fejét, aztán elindul. A lift ajtaja bezáródik, és a folyosó sötétségbe borul, csak a vészjelzők adnak némi zöldes, halovány fényt. Kornél előhalássza a kulcsát a farmerzsebéből, és könnyedén becsúsztatja a kulcslyukba. Belöki az ajtót, és mielőtt betessékelné Lizit, felkapcsolja az előszobában a villanyt.
Lizi belép a parányi előszobába. Gyorsan leveszi a bakancsát, hogy ne vizezze nagyon össze a színes rongyszőnyeget. Kornél int egy összehajtogatott, kopott törölköző felé, úgyhogy odateszi a kicsit még mindig havas bakancsot.
– Milyen pici lábad van – csodálkozik rá a férfi, Lizi pedig felnevet. Eléggé átlagos magasságú, de a harminchatos lába tényleg nagyon picinek tűnik – nem Kornél az első, aki megjegyzi.
A férfi közelebb lép hozzá, és lesegíti róla a kabátot, aztán az ajtó mögötti fogasra akasztja. Kornél nem ér hozzá, Lizi mégis forróságot érez végigkúszni a gerincén…
– Itt van a fürdő, ha esetleg szükséged lenne rá – int Kornél a bejárati ajtó melletti ajtóra, miközben ő is leveszi a cipőjét és a kabátját. – Amúgy pedig érezd magad otthon!
– Köszi – mosolyodik el halványan Lizi. Kicsit zavarban van – nehéz kiigazodni Kornélon. Egyszer kedves, baráti, máskor pedig – mint a liftben is – mindenféle fantáziák törnek elő belőle, teljesen váratlanul. Vajon azért van így, mert egyébként igyekszik visszafogni magát, csak néha egyszerűen nem tudja? Lizi tisztában van vele, hogy Kornélnak nagyon tetszik, de tekintve, hogy alig ismerik egymást, úgy gondolja, hogy ez csak felszínes érzés, ami szépen lassan elhamvad majd, ha ő nem ad okot reményre. Persze lehet, hogy téved, és Kornél egyszerűen csak a kihívást látja benne – végül is Lizi nem lenne meglepve, ha a férfi eddig még nem találkozott volna olyan nővel, aki nemet mondott neki. Szíve szerint Lizi se tenné, de… hát igen, mindig itt van ez az átkozott, makacs „de”.
Lizi maga köré font karral, zavartan belép a szobába. Kornél szorosan követi, és felkattintja a villanykapcsolót.
A szoba nem túl nagy, de azért nem is kicsi, egy, akár két embernek teljesen tökéletes. A konyha nincs különválasztva, az étkezőpult rögtön az ajtó mellett van, mögötte a konyha, ami igazából csak egy mosogatóból, pici pultrészből, tűzhelyből és hűtőből, illetve sötétbarna szekrényekből áll. Az ajtóval szemben lévő falon majdnem végig nagy ablakok vannak, csodálatos lehet a kilátás, bár ebből Lizi most semmit sem érzékel. Az egyik sarokban két fotel és egy dohányzóasztal kapott helyet, a Lizitől jobbra lévő fal mentén pedig egy komód, egy elég nagy ágy, illetve egy kis éjjeliszekrény.
– Szóval ez lenne egy színészházi lakás – állapítja meg Lizi.
– Hát, történetesen egy nagyon kupis színészházi lakás, de amúgy igen – kerüli ki Kornél, és leteszi a büféből elhozott két sört a dohányzóasztalra, majd gyorsan felszed néhány földre dobált ruhát.
– A bútorok…
– A színházé – előzi meg a válasszal Kornél a lányt. – Fél éve lakom itt, vagyis még annyi se, és hát csóró színész vagyok – vigyorodik el. – De szeretnék majd egy kanapét, mert azok a fotelek nem a kedvenceim, illetve jó lenne egy ágy is normális matraccal, van is egy kevés tartalékom, csak még nem volt időm szétnézni, hogy hol is lenne jó vásárolni.
– És amúgy az épületben csak színészek laknak? – kérdi Lizi, miközben Kornél további ruhákat kap fel a földről, illetve a fotelekről.
– Nem – rázza meg a fejét Kornél. – Vannak vendéglakások, és a rendezők, díszlet- és jelmeztervezők, dramaturgok, koreográfusok, szóval igazából mindenki, aki amúgy nem itt él, csak vendégművész, itt száll meg – magyarázza a férfi, miközben az összegyűjtött ruhakupacot a komód tetejére pakolja. – Illetve ez a társulatra is vonatkozik, laknak itt például súgók és rendezőasszisztensek is. – Kornél szétnéz a szobában, aztán Lizire pillant. – Tényleg bocsi, a rendrakás nem erősségem.
– Semmi baj, nekem se – mondja Lizi, de még mindig nem mozdul.
– Ugye tudod, hogy beljebb is jöhetsz? – kérdi a férfi játékosan csillogó tekintettel.
Lizi leengedi a karját, mély levegőt vesz, de mielőtt léphetne, letaglózzák és mozdulatlanságra késztetik a Kornélban feltámadó élénk képek. A férfi túl éles, túl valószerű fantáziájában épp ezt az átkozott kék ruhát húzza le róla érzéki lassúsággal, és Lizi szaporán veszi a levegőt, és a mellkasa emelkedik és süllyed, és Kornél megbabonázva figyeli, ahogy a ruha alól előbukkan a fekete melltartó…
– Kornél, hagyd abba! – mondja erélyesen Lizi, bár hogy ez miként sikerül, arról fogalma sincs. Az, hogy képzeletben Kornél lesimítja róla a ruhát, pont olyan hatással van rá, mint amilyennel a fantáziában is – a mellkasa pont úgy emelkedik és süllyed, ahogy Kornél elképzeli, és a karja libabőrös lesz… és ez szörnyen bosszantó…
– Kornél! – Ez a nyöszörgésre emlékeztető hang tényleg az övé lenne?
– Most, hogy belelendültem, elég nehéz abbahagyni… – nyögi Kornél, és képzeletben már a kezében tartja Lizi egyik mellét, és hüvelykujja kéjesen dörzsöli merev mellbimbóját…
– Gondolj valami másra, bármire, csak ne… rám – kéri Lizi kétségbeeséstől sötétre színezett hangon.
– Mióta megismertelek, gyakorlatilag folyton rád gondolok – mondja Kornél, majd mély levegőt vesz, és ahogy szilárdan a lány szemébe néz, elillannak a képek.
– Ugye nem azért teszed ezt, hogy kihúzhassunk a listáról egy fogadalmamat? – kérdi halkan Lizi. Nehezen kap levegőt, pedig Kornél hozzá se ért, és ez egészen megdöbbentő és… zavarba ejtő.
– Nem – feleli Kornél komolyan, aztán azonban könnyedén elmosolyodik –, bár jó is, hogy mondod, lényegében azzal, hogy megkértél, hagyjam abba, azt a fogadalmat buktad. De tudod, mit? Ezt most ne számoljuk, nem lenne tőlem tisztességes.
– Köszönöm.
Egyikük sem mozdul meg, csak nézik egymást, és Lizi tudja, hogy Kornél hiába nem képzeli most el, hogy mit tenne legszívesebben, a testében ugyanúgy ott tombol a vágy, ahogy az övében is. Meddig lehet ennek ellenállni? Miért is hagyta magát rábeszélni arra, hogy feljöjjön?
– Tudom, hogy te is vágysz rám, Lizi – szólal meg pár másodperc után Kornél egészen halkan. – Miért…
– Mert nem lenne helyes – vág közbe Lizi határozottan. – Nem végződne jól, hidd el, és utána… utána nem tehetnénk meg, hogy soha többet ne találkozzunk, ami pokoli lenne…
Kornél komoran összevonja a szemöldökét.
– Akkor gyakorlatilag csak azért utasítasz vissza, mert történetesen ugyanaz a családunk?
– Igen… azt hiszem… – feleli bizonytalanul Lizi, mert igazából ebben a pillanatban egyáltalán nem tudja, hogy miért is utasítja vissza Kornélt, mikor olyan észveszejtően vágyik rá…
– Oké, akkor beszéljünk a darabról – vált témát hirtelen a férfi.
– Ennyi? – kerekedik el Lizi szeme.
– Ezt akartad, nem? – mosolyodik el Kornél, és bár igyekszik lazának tűnni, a feszült testtartása elárulja, hogy a legkevésbé sem az…
– De – feleli a lány, az arcára azonban kiülhet az értetlenség, mert Kornél nagyot sóhajt.
– Nézd, Lizi, elfogadom, hogy így érzel, bár azt hiszem, ez semmit nem változtat azon, hogy mindketten vágyunk egymásra, de… megpróbálom magam visszafogni, így most nem képzelem el, hogy milyen lenne, ha lerángatnám rólad ezt a szemtelen ruhát.
– A húgodé. És egyébként elég kényelmetlen.
Alig mondja ki, és máris magát látja melltartóban és bugyiban…
– Kornél! – tiltakozik Lizi, majd mikor szétfoszlik a kép, mérgesen a férfira néz. – Oké, ez így nem lesz jó. Adsz egy pólót?
Kornél elmosolyodik, aztán a komódhoz lép, és előhúz egy fekete pólót. Finoman Lizinek dobja, a lány elkapja és magához szorítja.
– Veszélyes lenne most közelebb mennem – motyogja a férfi.
– Köszönöm, mindjárt jövök – rohan ki a szobából Lizi, nem törődve azzal, hogy Kornél mintha halkan, dörmögősen felnevetne mögötte.
 
Kornél tűnődve bámul az előszoba felé. Amit elképzelt, az hatással volt Lizire. Hatással volt rá… Ettől a ténytől egyszerre megkönnyebbült és izgatott. Ami azt illeti, odalent is, úgyhogy igyekszik elterelni a figyelmét arról, hogy mire is gondolt az imént olyan lelkesen…
Rengeteg kérdése van Lizi képességével kapcsolatban, és most, hogy végre kettesben vannak, és kivételesen még idejük is van (ráadásul a lány nem tud hova menekülni, eltekintve a fürdőtől, de csak nem fog bezárkózni…), mindet szeretné feltenni. Eleve érdekesnek találja azt, amire Lizi képes – bár mi tagadás, mikor megtudta, hogy Lizi Kornél minden családtagjához hasonlóan fura képességgel rendelkezik, nagyon meglepődött, végül is nem mindennapi dolog, hogy olyasvalakivel találkozzon, akiben rejtőzik valami igazán megfoghatatlan.
Most leginkább csak érteni szeretné, hogy mit jelent ez a képesség a lánynak, hogy mennyire nehezíti meg az életét, hogy mindaz, amit naponta lát, mennyire alakítja, befolyásolja, hogy… Sok, túl sok kérdés, Kornél tudja, és sajnos nem bízhat abban, hogy mindenre nyíltan választ kap. De szeretné jobban megismerni Lizit, szeretné őt jobban érteni, így aztán nem adja fel, hogy kiderítse a válaszokat – persze megpróbál viszonylag óvatos és körültekintő lenni, ami ugyan egyáltalán nem jellemző rá, de legalább igyekszik, az is valami, nem? Nem mintha ezzel Lizi tisztában lenne, pedig Kornél életében ő az első olyan nő, akit nem kap meg varázsütésre, és akiért ennek ellenére küzdeni akar…
Igazából egyáltalán nem érti, hogy Lizi miért tiltakozik olyan elszántan, persze az is igaz, hogy neki sosem volt olyan kapcsolata, ami a szexnél tovább terjedt volna, szóval valójában fogalma sincs, mit jelent kötődni valakihez, és aztán elvágni ezt a köteléket, hogy mennyire lehet fájdalmas, és hogy mit jelent aztán elviselni egymás társaságát. De vajon miért van róla meggyőződve Lizi, hogy így lenne? Vajon hányszor… Nem, Kornél ezen nem akar töprengeni, mert a mellkasa máris féltékenyen szorul össze és sajog a gondolatra, hogy Lizi hány férfival lehetett már együtt, és megmagyarázhatatlanul düh is forrong benne, amiért ezek a férfiak megbántották a lányt.
Kornél felsóhajt, majd a konyhába megy, leemel egy hamuzót a csöpögtetőről, bukóra nyitja a konyhaablakot, aztán leül az egyik fotelbe, és a kis asztalkára teszi a hamuzót. Épp akkor gyújt rá, amikor Lizi visszatér a fürdőszobából.
– Dohányzol idebent? – kérdi a lány meglepetten.
– Igen – mondja Kornél kifújva a füstöt. Kicsit viccesen fest Lizin a pólója. Magasabb a lánynál, így a póló takarja Lizi fenekét – a lány persze a fekete harisnyát nem vette le, de a póló alól még így is túl csábítóan bukkan elő vékony, formás lába… Nem, nem képzeli el, hogy hogyan húzná le róla a harisnyát… Kornél gyorsan újra beleszív a cigibe, aztán az épp felhúzott lábbal összekucorodó lány felé csúsztatja a dobozt. Lizi boldog mosollyal az ajkán gyújt rá.
– Istenem, ez maga a mennyország… – sóhajtja a lány, ahogy felemelve a fejét kifújja a füstöt. Kornél vágyakozva nézi Lizi megfeszülő nyakát, és arra gondol, hogy vajon milyen íze lehet a bőrének, hogy vajon hogyan nyögne, ha a nyelvével leheletfinoman végigsimítaná a törékeny, kecses ívet…
Lizi újra a cigijébe szív, és meg se rezdül. Vajon most nem tudja, hogy mire gondol? Kornél összehúzott szemmel ezúttal elképzeli, amire az imént csak gondolt, aprólékosan építi fel, hogy mélyen a lány szemébe nézve közel hajol hozzá, és…
– Kornél, ne csináld! – morogja Lizi dühös szikrákkal a szemében.
– Tulajdonképpen hogy működik ez az egész? – kérdi Kornél érdeklődve.
– Látom, amit az emberek elképzelnek, ennyi.
– És ha épp nem képzelnek el semmit? – faggatózik tovább a férfi.
– Akkor nem törnek rám hívatlanul képek – húzza el a száját fanyarul Lizi, amivel mintha csak azt akarná kifejezni, hogy bár szeretné, de ez igen ritka.
– Nem egészen tudom elképzelni ezt.
– Most például a beszélgetésre koncentrálsz, nincsenek benned képek, legalábbis semmi, ami lényegében fantáziálás lenne – magyarázza Lizi zavartan gesztikulálva.
Vajon szokatlan számára, hogy erről beszél? Vajon volt egyáltalán valaha is valaki, akivel megosztotta, milyen is ez? És ha nem, akkor milyenek lehettek így a korábbi kapcsolatai? Vajon azért mentek tönkre, mert a barátai fejében olyasmit látott, amit nem akart és amit igazából nem is neki szántak?
– Azt nem látom, amit te látsz – folytatja a lány, és Kornél elhessegeti a kérdéseket –, csak azt látom, ami nem valóság, és csak akkor, ha el is képzeled. Ha mondjuk, arra gondolsz, hogy holnap elmész bevásárolni, és venned kell ezt meg azt, azt én nem látom, mert nem képzeled el, csak gondolsz rá, de ha miközben erre gondolsz, felvetül benned a bolt képe, ahová menni akarsz, akkor azt látom.
– Tehát ha arra gondolok – mondja töprengve, elmélázósan Kornél –, hogy a magamévá akarlak tenni, mondjuk, a konyhapulton, te ezt nem tudod, csak akkor, ha el is képzelem, amint megteszem…
– Igen, bár örülnék, ha nemhogy nem képzelnéd el, de nem is gondolnál ilyesmire – morogja a lány, és a szemében újra ott vannak azok az elbűvölő, dühös szikrák, amiktől olyan élénk és ellenállhatatlan lesz a tekintete.
– De ha erre gondolnék, azt te nem tudnád – tart ki Kornél. – Tehát nem vagy gondolatolvasó, igaz?
– Hál’ a jó égnek, nem.
– És ha akarod, ha nem, a képek jönnek? – folytatja Kornél, miközben elnyomja a cigijét.
– Ha akarom, ha nem…
– De hogyan? Valóságosak vagy homályosak? Részletesek? Vagy olyanok, mint mondjuk, álmodni? – sorolja Kornél kicsit türelmetlenül a kérdéseket, de csak azért, mert nagyon őszintén szeretné tudni és érteni, hogy mit él át a lány.
– Ez változó – emeli meg a vállát leheletnyit Lizi. – Van, hogy élesek és erősek, máskor mintha valami fátyolon keresztül látnám őket, megint máskor mintha megfakult fényképek lennének. Néha csak felvillanó képek, máskor konkrét eseménysorok, mint amilyen mondjuk, egy film jelenete.
– És mikkel traktálnak legtöbbször az emberek?
– Szerinted mivel? – fortyan fel Lizi, ahogy elnyomja a cigijét. – Természetesen erotikus fantáziákkal. Bár a „mi történne, ha” is elég népszerű.
– Ezt hogy érted? – vonja össze a szemöldökét Kornél.
– Az emberek szeretik elképzelni, hogy milyen reakciókat kapnának bizonyos dolgokra. Például el akarsz hívni valakit randizni, és körülbelül ezerszer elképzeled, hogy mit mondanál és hogyan, és hogy erre milyen választ kapnál, akkor bennem ezek a képek ott vannak.
– És hallod is, vagy csak…
– Csak látom. Hang nem jár hozzá, mondjuk, ezt nem is bánom, azt hiszem, az rettenetes lenne – rázza meg a fejét Lizi, majd belekortyol a sörébe. Nem teszi vissza az üveget az asztalra, kicsit hátradől, és tovább szorongatja, majd elmélázva megszólal. – Tudod, vannak, akik állandóan képekben gondolkodnak, például a húgod – mosolyodik el szelíden Lizi –, mások viszont alig, például a bátyáid elég fegyelmezettek és visszafogottak.
– Hozzám képest biztosan – mondja vigyorogva Kornél, és a megjegyzésért egy mosolyt kap ajándékba, amitől persze máris olyan gondolatai támadnak, amiket ha el is képzelne, Lizi ajkáról biztosan lehervadna az a kedves mosoly. – És ha elképzelem, hogy milyen érzés, amikor megérintelek, akkor érzed az érzést? – Kornél óvatosan kérdez, fél, hogy Lizi megunja a faggatózást, pedig még annyi, de annyi mindent szeretne tudni…
– Nem. Amennyiben látod is magad előtt, hogy megérintesz, én is látom. Ha csak az érzés van benned, akkor viszont…
– Azt hiszem, értem.
Kornél arra gondol, hogy ugyan lehet, hogy Lizi az elképzelt érzéseket nem érzi, de attól még a korábbi képzelgés hatással volt rá – Kornél figyelmét nem kerülte el, hogy Lizi szaporábban vett levegőt, hogy a karja libabőrös lett, tehát a képek képesek belőle érzéseket kiváltani, sőt, akár testi reakciót is. Vajon…
Nem, erre nem gondolhat. Mégsem tudja megállni, egyszerűen képtelen rá. Valami mélyen benne nagyon szeretné tudni, hogy képes lenne-e olyannyira valóságosan elképzelni azt, hogy szeretkeznek, hogy Lizinek anélkül legyen orgazmusa, hogy ő hozzáérne. Vajon ez lehetséges lenne? Ha elég színesen képzeli el, ha elég valósághűen, talán igen, végül is a levegőt is gyorsabban vette az imént…
– És az előadás közben? – kérdi gyorsan Kornél, mielőtt a gondolatai túlzottan magukkal ragadnák, és nemcsak felvetések lennének, hanem valódi képekké válnának a fejében…
– Az emberek ott az előadásra figyeltek. Néha-néha felvillant egy kósza kép, de egyik sem volt elég erős ahhoz, hogy igazán zavarjon, eltekintve attól, mikor a színésznő… Hilda? – Kornél bólint. – Szóval, amikor Hilda kissé hiányos öltözékben jelent meg, és hát akkor, amikor… – Lizi hirtelen elhallgat, és behunyja a szemét. Kornél örül ennek a reakciónak, de csak azért, mert úgy érzi, Lizi most igazán feloldódott a társaságában, nyíltan és szabadon beszélt, ezért aztán túl későn vette észre, hogy olyasmit akar mondani, amit nem biztos, hogy vele szeretne a leginkább megosztani – éppen ezért Kornél persze nem hagyja magát.
– Igen? Amikor?
– Amikor félmeztelenül megjelentél és leesett rólad a törölköző – feleli a lány kelletlenül. Kornél elvigyorodik.
– Rád is hatással volt?
– Amúgy nem zavar, hogy minden este több százan látják a fenekedet? – pillant rá érdeklődőn Lizi figyelmen kívül hagyva az előbbi kérdését.
– Nem igazán, nem szégyellem a fenekem – feleli Kornél, majd vidáman felnevet Lizi meglepett arcán, de nem hagyja a lányt újra szóhoz jutni, egyelőre nem szeretné, ha másról beszélnének, hiszen még mindig annyi mindent szeretne tudni.
– És ha sokan vannak körülötted?
– Az pokoli. Olyan… mintha mondjuk, beszélgetnél valakivel, de közben ezernyi hang oda nem illő szavakat, mondatokat suttogna a füledbe, halkan, hangosan, ordítva, kivehetetlenül motyogva, ezért aztán iszonyat nehéz magára a beszélgetésre koncentrálnod.
– És nem tudod kizárni semmivel?
– Nem nagyon. De azért az jó, hogy tényleg nem mindenki gondolkodik állandóan képekben. Fura dolog ez, már az emberi agy – fűzi hozzá kicsit tétován a lány.
– Mi a legrosszabb az egészben? – kérdi halkan Kornél.
– Az éjszakák – mondja ki gondolkodás nélkül Lizi.
– Miért? – Kornél hangjában értetlenség rezzen.
– Mert… azt hiszem, az agyam olyankor igyekszik feldolgozni mindazt, amit egész nap kapott. Ettől legtöbbször nyugtalanul alszom, és elég… zavartak az álmaim. Szeretnék egyszer úgy aludni, hogy nem álmodom semmit – hallgat el fáradt, beletörődő hangon a lány, és Kornél szíve megsajdul a szavakban visszhangzó fájdalomtól.
Kornél elgondolkodva gyújt rá újra. Lizit figyeli, aki kicsit szomorúan néz maga elé. Mivel vidíthatná fel? Mivel terelhetné el a figyelmét? Egyetlen dolog jut eszébe, de Lizi azt nem biztos, hogy díjazná, bár… végül is nem érne hozzá, tehát az ígéretét megtartaná… Merje elképzelni? Mit szólna hozzá Lizi? Elmenekülne… vagy hagyná? Esetleg akarná?
Valamit tennie kell, mert Lizi tekintete egyre borúsabb, az arca egyre komorabb – Kornél nem akarja, hogy újra magába zárkózzon, mikor végre ennyire megnyílt. De talán nem a legjobb ötlet olyan erotikus képekkel zargatni, amelyekben ő a főszereplő… Ugyanakkor ezek biztosan kizökkentenék ebből a már-már katatón állapotból… Mi legyen?

Szívzűr – 4. fejezet” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Kia! Ez igazán gonosz dolog, itt abbahagyni! Remélem megkonyorulsz rajtunk, es hamar hozod a folytatást! De amiért valójában kritika írásra szántam magam, Aliz (nym) kért, hogy jelezzem neked, hogy a kis Kamilla olyan türelmetlen volt, h ma hajnalban megszületett 2000 g es 48 cm. Jól vannak, de tőle mostanában nem jön kritika, de puszil :-) Arbi

  2. Szia Kia!

    Kornél xD Hogy jutnak ilyen dolgok az eszébe ennek a gyereknek? :D Amúgy szerintem a válasz nem, hiszen Lizi azt mondta, hogy nem érzi az érzéseket, szóval maximum csak felizgulna, hiszen fizikailag nem érezné, hogy Kornél kényezteti őt… minden esetre elég fura elgondolni a dolgot :D Azt viszont nem tudom elképzeli, hogyan lehet nem képekben gondolkodni. Én legalábbis nem tudok, bármi is jut eszembe, ahhoz mindig egy kép társul. Az emberi agy pedig tutira érdekes dolog, ha lehetne olyat csinálni, én egyszerűen belebújnék valaki agyába és végigjárnám az egészet. Milyen lehet vajon, mint egy palota, tele zárt ajtókkal, üres szobákkal, amik megtöltésre várnak, szobákkal tele emlékekkel és mindenféle tudással, vagy inkább mint egy város, ahol mindenki teszi a dolgát, vagy egy szoba, aminek a falán a gondolatok peregnek, fogalmam sincs… Minden esetre nagyon érdekes. Én az agyat mindig is egy hosszú folyosónak képzeltem tele ajtóval.
    Kíváncsi vagyok, mi Kornél képessége. Most csak azért érdeklődött ennyire Lizi képessége iránt, mert kíváncsi rá, hogyan működik, személyesen ez a képesség tetszik neki, vagy úgy általánosságban minden képesség érdekli, mivel ő azt hiszi, neki nincs? Szegény Lizi… Kornél biztos nem hagy fel a róla való fantáziálgatásról, legalábbis az után biztos nem, miután már tudja, hogy Lizi nem fog megfutamodni tőle. Az éjszakák pedig valóban pokoliak lehetnek. Hiszen akkor midenki álmodik és az álmok pedig képek, amit Lizi lát, úgyhogy biztos rengeteg álomkép kúszik az agyába- én akkor sem tudok elaludni, ha a saját agyam dolgozik éjszaka és állandóan történetekkel meg szereplőkkel traktál (miért mindig alváskor jön rám az ihlet? Miért nem nappal van ennyi ötletem? :D) nem még ha egymilliónyi ember gondolat-képeit látom magam előtt. Lizinek az lenne jó, ha kiköltözne a semmi közepére, ott biztosan nem zavarják majd a képek. Kornél elvihetné egyszer sátorozni vagy valami, jó messze a hegyekbe. Legalább lenne Lizinek egy jó éjszakája- valószínűleg minden értelemben :D Egyébként annál a mondatnál, hogy “Kornél könnyedén becsúsztatta a kulcsot a zárba” khmm, khmm, rögtön az jutott eszembe, hogy Kornél könnyedén becsúsztatja a kulcsát a zárba- igen, Kornél biztosan szívesen becsúsztatná a kulcsát egy bizonyos *khmm Lizi khmm* zárba :DD
    Még valami: milyen dolog itt abbahagyni a fejezetet? Na mi legyen? Hát ki tudja, mert még napok kérdése, mire kiderül. Hát, legalább Kornélnak lesz ideje azon gondolkodni, hogy mi legyen, mi meg addig ülünk a kis fenekünkön- meg Kornél is azon a formás seggén, amit annyira, de annyira nem szégyell (akkor biztos jó segge van. Ha nekem jó seggem lenne, én se szégyellném :D És itt nagyon erős a “ha lenne”. Mivelhogy nincs)
    Várom a következőt! :D

    Puszi: Kidden

  3. Kedves Arbi!
    Nagyon-nagyon köszönöm, hogy elhoztad nekem ezt a csodálatos hírt! Annyira örülök, főleg annak, hogy mindketten jól vannak, ha tudod, kérlek add át Nymnek, hogy ölelem és puszilom, és nagy-nagy szeretettel gratulálok! :)

    És igen, tudom, hogy gonosz volt itt abbahagyni. :) (Néha kell, hogy gonosz legyek, nem szép dolog, de így van…) A folytatással igyekszem, szívesen hoznám akár már holnap, de ez eléggé esélytelen, mert közbejött egy más jellegű írnivaló, és az elsőbbséget élvez. Remélem, megleszek vele holnap, és akkor viszont pénteken tud érkezni a folytatás. Nagyon fogok igyekezni. :)

    Nagyon-nagyon köszönöm, hogy írtál! :)

  4. Szia Kidden! :)

    Hát, ez egy érdekes kérdés – egyszer egy könyvben olvastam olyasmit, hogy egy pasi pusztán szavakkal képes elérni, hogy egy nőnek orgazmusa legyen. Illetve, fogalmam sincs hol és miben, de volt valami olyasmi, talán valami sportolónál, hogy ha pontosan végigmegy fejben a gyakorlatán, pontosan és aprólékosan, akkor az agy azt úgy érzékeli, mintha el is végezné a gyakorlatot. Ha ebből indulok ki, akkor azt hiszem, Kornél akár sikerrel is járhatna – hiszen az általa elképzeltek hatással vannak Lizire, ha pontosan, aprólékosan és erősen képzel el mindent, akkor azt Lizi látja, és mert Kornélról van szó, nem tudja magát kivonni alóla, tehát valójában osztozik az elképzelésben, és minthogy szeretkezett már, azok az érzések a képek alapján megszülethetnek benne – tehát akár orgazmusa is lehet. Persze ez merőben elméleti felvetés. :)
    Nálam néha van, hogy nincsenek képek. Néha elmerülök a világban, és akkor csak a világ van, amit látok, nem képzelek bele semmit, és nincs is épp más kép a fejemben. Illetve ha elképzelek egy párbeszédet, nem mindig látom, hogy hogyan történik, csak a szavak vannak. De alapjában véve bennem is elég sok kép megfordul. :)
    Az agy valóban érdekes dolog, talán attól a ténytől is, hogy még mindig elég keveset tudunk róla és a működéséről (legalábbis én biztos, hogy elég keveset :D). Érdekesek a felvetéseid, nekem még nem jutott eszembe ezen gondolkodni, ezt elképzelni, de a Te ötleteid tetszenek. :)
    Azt hiszem, Kornél egyszerűen Lizi miatt érdeklődött ennyire. Mindent tudni akar róla. :) Bár persze benne lehet az is, hogy eleve érdeklődik a képességek iránt – talán azért, hogy rájöjjön, neki mi lehet a képessége. :)
    Nem, Kornél valóban nem fog felhagyni a Liziről való fantáziálgatással. ;)
    Ez a kérdés bennem is sokszor felmerült már – hogy miért mindig alváskor jönnek elő az ötletek? Nagyon sokszor van, hogy nagyon-nagyon szeretnék aludni, mert fáradt vagyok, és tudom, hogy reggel kelni kell, ehhez képest csak fekszem, és a történet önmaga mesélésével szórakozik a fejemben. :) Ami a legbosszantóbb, hogy az olyankor lejátszódó párbeszédek felét elfelejtem, vagy legalábbis nem tudom pontosan ugyanúgy felidézni, ahogy akkor megtörténnek. Bár igaz, olyan is volt már, hogy annyira erősen jöttek a gondolatok, hogy muszáj volt felkelnem és írnom. :)
    Lizinek az éjszakák tényleg nem egyszerűek, bár erről igencsak lesz még szó, szóval most nem is megyek bele részletesebben. :) (A sátorozós ötlet mókás – bár így télen kifejezetten érdekes lenne… hm, mondjuk lehetne valami kis fűthető házacska a hegyekben, ahol csak ketten vannak… :D)
    Hát ezzel a kulcs-zár dologgal kikészítettél. :D Konkrétan felnevettem, ahogy olvastam. :) És igen, Kornél minden bizonnyal nagyon szívesen becsúsztatná a kulcsát egy bizonyos zárba. :D
    Hát, leginkább azt hiszem, nagyon gonosz dolog. :) (Őszinte vagyok, szóval ezt se tagadom. :)) Hát, kell neki egy kis gondolkodási idő, végül is ez nem egyszerű kérdés. :) Oké, ezzel a “Kornél formás segge” gondolatsorral is nagyon megnevettettél. :D (Azt hiszem, a formás fenék kérdése elég relatív – kinek mi tetszik, szóval azért ne írd le magad. :))
    Igyekszem a következővel. :) Nagyon köszönöm a soraidat, és a rengeteg mosolyt is, amivel ezáltal megajándékoztál!

    Puszi!
    Kia

  5. Ó te jó ég… Tegnap annyit tanultam, hogy este már nem volt erőm és kedvem se errefelé nézni, mert akkor aztán itt aludtam volna a gép előtt. Nem igazán haladtam ma, bent se volt a konzulensem (kettőből csak egy), aztán hazafelé lekéstem a metrót is. Nah, mondom, itt az idő, hogy addig olvassak. Aha, a fejezet közepén kikapcsolt a mobilom, mert lemerült. De most már semmi nem állíthatott meg, igaz, hogy korgó gyomorral, deeee…. legalább végigolvastam :D !!!

    És a fejezet vége: arghhhh, hogy lehetsz ennyire gonosz?! De komolyan! Olyan szép, elmerengős fejezetvégeid szoktak lenni, abszolút bírom, ahogy le is nyugszik a történet a fejezet végére, de itt… Hát, ez most mellbevágó volt.

    Kornél, amint épp arról panaszkodik, hogy nincs ideje ágyat nézni (mi is egy éve keresünk ágyat… no comment), ezen jót mulattam. Annyira megható, hogy az álarca mögül kezd kibújni. Nagyon hozzám nőttek, habár Léna nekem eddig mindent vitt :D De amikor Lizit először olvastam, akkor is nagyon megfogott.

    Ez az éjszakás dolog mintha már egyszer lett volna, lehet, hogy csak kommentben, de rémlett, hogy panaszolta az éjszakákat. Tényleg vicces lenne, ha elmennének egy erdei viskóba, ahol csak a kályha előtt van meleg, és betévedne egy szerelmespár, és Lizi végigkommentelné Kornélnak, amit a másik kettő képzel. (Jaj, elszaladt velem a ló :D)

    Haha, hagyjuk figyelmen kívül a kommentet… Persze-persze, majd el is hiszem, hogy “csak ma este” játszik ilyennel az agyában.

    Ámbár úgy érzem, elhanyagoltad a többieket, szívesen olvasnék róluk, Ricsiről vagy Lénáékról valamilyen kis epizódot. Nekem hiányoznak.

    Szép napot:
    Vica

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s